FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ) Köszönöm szépen a szót, Elnök Úr, és engedje meg a tisztelt Ház, hogy csak néhány apró észrevétellel kezdjem a felszólalásomat. Az egyik az – Józsa Fábiánhoz szerettem volna mondani, amikor, ugye, arról beszélt, hogy Orbán Viktor egy olyan javaslatot tett, hogy vonja vissza végül is a Kormány a törvénytervezetet. Nem volt korrekt a visszaemlékezése, hiszen annak idején, amikor Viktor ezt a javaslatot tette, ő azt kérte a Kormánytól, hogy nyilatkozzon – az államtitkár úrtól, aki előttem ült –, és az nem egyenlő azzal, hogy visszavonja, és azt hiszem, hogy a pontosság kedvéért ezt el kellett mondanom.
Másfelől pedig ugyancsak Józsa Fábián hivatkozott annak idején a híres június 16-ai beszédre. Én javaslom – hiszen már többször történt erre hivatkozás –, hogy érdemes ezt a beszédet talán még egyszer elolvasni. Abban a beszédben semmiféle, a jogállamiság elveinek felrúgására vagy semmiféle vérengzésre való bujtogatás nem volt, úgyhogy az nem egy olyan típusú radikális beszéd volt, amit itt Józsa Fábián szavaiból kihallhattunk.
Ezek után engedjék meg, hogy a témához hozzászólva Zétényi Zsolt és Takács Péter előterjesztéséhez mondjak néhány szót. Elöljáróban szeretném azt elmondani, hogy az én okfejtésem közel sem lesz tele ennyire érzelmekkel, mint amennyire az elmúlt vita volt. Én inkább egy jogi okfejtést szeretnék most elsősorban itt előadni és aztán annak a politikai részét is megvilágítani. És ezt nem azért mondom, mint hogyha nem tartottam volna helyénvalónak azt, hogy Mécs Imre képviselőtársam vagy Nagy Attila ilyen megindítóan szóltak erről a kérdésről, mert úgy érzem, hogy helyénvaló volt, és én tartalmilag egyet is értek azzal, amit mondtak. De úgy vélem, hogy más érvek is felhozhatók azon állításnak a bizonyítására, hogy a jelen törvényjavaslat, ami előttünk fekszik, tarthatatlan.
Kulcsfontosságú a kérdés, amiről beszélünk. Nem véletlen, hogy ennyire felforrósodott a Parlamentnek a levegője, hiszen tegnap is a III/III-as ügy kapcsán és ma is, a Zétényi-Takács féle javaslat kapcsán kulcskérdések körül forog a vita.
Ezek a kulcskérdések pedig a jogállamiságnak a mibenléte, illetve a jog és a politikának a viszonya – vagyis, hogy szabad-e a jog által vont határokat átlépni, miközben a jogállamiság nevében tagadjuk a múltat, illetve, hogy folytatható-e az a több évtizedes gyakorlat, ami a jogot a politika egyfajta szolgálóleányává degradálta, vagy – és itt szeretnék utalni a tegnap Kövér László képviselőtársam által elmondott beszédre, ahogy ő fogalmazta – mi is az igazán fontos: napi politikai érdekektől vezettetve visszatérően demonstrálni a kommunista rendszer iránti kérlelhetetlenségünket vagy arra törekedni, hogy minél hamarabb meghaladjuk a kommunista rendszer egyik legtöbb kárt okozó hagyományát, mely szerint a jog a mindenkori politika cselédlánya, amelyen néha erőszakot is lehet tenni.
Ezek az alapvető kérdések, azt hiszem, a két nap vitájában. A 2961-es számú törvényjavaslat álláspontunk szerint sérti a jogállamiság követelményét, ellentétben áll a magyar büntetőjoggal, a Magyar Alkotmánnyal, a hazánk által is aláírt nemzetközi emberi jogi konvenciókkal és a demokratikus jogállam alapelveivel. Azon túl – ráadásul – alkalmatlan eszközzel, nevezetesen a büntetőjog rendszerével próbál egy politikai indíttatású akaratot keresztülvinni, ami egyébként más úton is elérhető lenne, a jogelvek és a jogszabályok súlyos sérelme nélkül is.
Engedjék meg, hogy először ezekről a jogi érvekről beszéljek vázlatosan, hiszen nincs arra idő, hogy alaposan mindegyikre kitérjek. Hozzá szeretném tenni, hogy természetesen én nem kívánom vizsgálni az előterjesztőknek a szándékát, tekintettel arra, hogy feltételezem azt, hogy ezt a szándékot az vezérelte, hogy valóban az igazságtétel jogos követelményeinek eleget tegyünk Magyarországon. Nem kívánom azért sem vizsgálni ezt a szándékot, mert még emlékszem arra, amikor annak idején Zétényi Zsolttal is együtt ültünk az ellenzéki kerekasztalon, és emlékszem arra, hogy az összes ellenzéki politikai erő egyetértett az igazságtételnek a kérdésében.
A vita nem ezen van köztünk, és én nem vagyok hajlandó ilyen szinten vitatkozni itt senkivel sem, hogy ki akar igazságot tenni ebben az országban vagy ki nem – mert feltételezem, hogy mindenki igazságot akar. A vita azon van köztünk, hogy eltelt közben 46 év, és a vita azon van, hogy hogyan tudjuk a jogállamiság keretei között megoldani az igazságtételt.
A Zétényi–Takács-javaslatnak két alapvető jogi jellegű állítása van. Az egyik az, hogy a visszaható hatály tilalmának áthágása nem egyedi eset lenne a magyar és a nemzetközi jogtörténelemben. A másik állítás pedig az, hogy az általuk javasolt szabályozási mód egyébként nem ütközik a visszaható hatály tilalmába, mert mind a törvényi tényállás, mind a szankció érintetlen marad.
Szeretném most megnézni ezeket az állításokat röviden és úgy, hogy lehetőleg mindenki számára, akik nem jogászok, azok számára is érthető legyen, hogy miről van itt szó. Tehát mit mond a hatályos jog? Ugye a büntetőjog, a büntető törvénykönyv 2. §-a mondja azt, hogy a bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni, egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje.
Tehát látjuk azt, hogy nem ismeri el a büntető törvénykönyv a visszaható hatályt. Egy kivételt tesz, akkor, hogyha az új büntetőtörvény kedvezőbb az elítéltre nézve.
Ez az elv, amit a büntető törvénykönyv kimond, ez a híres és a jogászok által sokszor emlegetett nullum crimen sine lege elv, vagyis hogy nincsn bűncselekmény törvény nélkül. Erről az elvről összefoglalóan elmondhatjuk – de akik jogot tanultak, ugyancsak tudják –, hogy ez négy alapvető tilalomból áll, s ezek a következő tilalmak: először is tilos az analógia a büntetőjogban; másodsorban a szokásjog nem minősíthet egy cselekményt bűncselekménnyé; harmadsorban a büntetőtörvény nem lehet visszaható hatályú; negyedsorban a büntető törvénykönyv nem fogalmazhat általánosságban.
Nézzük az első részét, az analógia kérdését. Itt rögtön a törvényjavaslat előterjesztői súlyos hibába esnek, mert analógiát alkalmaznak. Analógiát alkalmaznak akkor, amikor a nürnbergi per példáját veszik elő – amit nem lehet. Ugye tudjuk, az első szabály: tilos az analógia a büntetőjogban.
Másodsorban: nemcsak ezért hibás ez, mert analógiát alkalmaz – ami tiltott egyébként a belső rendszere szerint –, hanem azért is, mert ráadásul ezek a törvényi tényállások, amelyek az emberiség, a béke ellen elkövetett bűncselekményekre és háborús bűncselekményekre vonatkoznak, ezek nemzetközi jogi dokumentumokban pontosan, taxatíve felsorolt tényállások, nem keverhetők össze másssal, nem vonható velük analógia. Amennyiben egyébként nem ilyen tényállások lennének, hanem olyanok, amelyek alkalmazhatók arra is, amit a törvényjavaslat mond, akkor nem sok problémával állnánk szemben, mert akkor viszont nem évülnének el, ugyanis ezek a bűncselekmények sehol sem évülnek el a nemzetközi gyakorlat szerint. Tehát súlyosan téves mindjárt ez a párhuzamvonás és félrevezető.
Egyébként mellékesen jegyzem meg, hogy 1878 óta, tehát az ismert Csemegi-kódex óta érvényesülnek a magyar jogban ezek a szabályok, amiket előbb felsoroltam, a nullum crimen sine lege elve és a hozzá kapcsolódó négy tilalom, megszakítás nélkül, pár kivétellel. Érdemes megnéznünk ezt a pár kivételt. Ugye, egyről már beszéltem, amely eleve a kedvezőbb elbírálását teszi lehetővé a büntető eljárás alá vontak számára. A másik kivételről megint csak beszéltünk, ezek a nemzetközileg elismert bűncselekmények, vagyis a háborús bűncselekmények, amelyekről nemzetközi jogi megállapodások vannak.
A harmadik kivételről is szó esett már itt, de nem hiszem, hogy jó hivatkozási alap. Ezek pedig az 1945 után foganatosított jogszabályok, amelyekkel kvázi az akkori kommunista hatalom nyomására próbálták megtorolni azokat a cselekményeket, amelyeket 1919 után követtek el. Tehát nem hiszem, hogy ez egy jó hivatkozási alap, hogy ezt a példát kellene folytatnunk, ahol megszakították a több mint százéves tradícióját a magyar büntetőjognak.
Van még egy további kivétel is, amiről érdekes módon nem szólnak az előterjesztők, s az a gyanúm, hogy nem véletlenül. Ez is egy nagyon érdekes kivétel, ez az 1950-es büntető törvénykönyv általános része, az úgynevezett Btá. a szakirodalomban. Ugyanis ez a büntető törvénykönyvi általános rész a következőt mondja ki: "Ha az újabb törvény kimondja, hogy hatálya a korábban elkövetett cselekményre is kiterjed, akkor az újabb törvényt kell alkalmazni a hatálybalépés előtt elkövetett cselekményekre." Vagyis ez súlyos áthágása ennek a visszaható hatálynak, és ezt az 1950-es Rákosi-diktatúra követte el. Azt hiszem, ez sem egy olyan jó példa, amire megint csak érdemes hivatkozni a szabályok áthágásánál vagy a kivételeknél.
Ha az alkotmányt nézzük meg – és az alkotmány passzusát is ugyan idekészítettem magamnak, de nem kívánom felolvasni, mert itt az idő megy, és Józsa Fábián is felolvasta; azt hiszem, mindannyian tudjuk, az 57. § (4) bekezdéséről van szó –, az is hasonlót mond ki, mint amiről az előbb beszéltem. És érdemes ezt itt megvizsgálnunk, mert itt egy nagyon fontos kérdéshez érünk el, magához a bűncselekmény kategóriájához, amelyről ugyancsak Józsa Fábián tett említést, hogy végül is hozzátartozik-e az elévülés intézménye a bűncselekmény kategóriájához, vagy attól elválasztva tekintjük azt, mint ahogy te az érvelésedben mondtad, ahogy a processzuális jogi iskola mondja ezt. Nagyon fontos ezzel foglalkoznunk azért is, mert itt a kibontakozott vita Gál Zoltán és Józsa Fábián között a Györgyi Kálmán-féle anyagról nagyon jól mutatja azt, hogy itt az előterjesztőknek egy nagyon komoly hivatkozási alapja volt a német példa – Józsa Fábián szövegében is ezt hallhattuk –, s úgy gondolom, ez a másik döntő nagy tévedése az előterjesztésnek, ugyanis a német példa nem használható. A következő okok miatt nem használható:
A német alkotmánybírósági döntés – amire itt már hivatkozás történt – azt mondta, hogy csak a törvényi tényállásra és a szankcióra vonatkozik ez a kérdés, az elévülésre pedig nem, ez az elévülés viszszaható hatályának a tilalma.
Miért nem alkalmazható a német példa? Három súlyos érvet szeretnék erre felhozni.
Az első érv a következő: Németországban is, mint ahogy már erről beszéltünk, különbséget tettek a kis és a nagy visszaható hatály között. Én nem akarom taglalni, hogy ez mennyire volt helyes és menynyire vitatható; hogy mennyire a politikai akarat hatotta át az alkotmánybíróság ottani döntését is, és mennyire volt mesterkélt és erőszakolt ez a különbségtétel – ez most mindegy, van és létezik. Tehát az alkotmánybírósági döntés is kimondta – a német alkotmánybírósági döntés –, hogy a már elévült bűncselekmények üldözhetőségét a német alkotmány is elutasítja. Tehát csak az úgynevezett kis visszaható hatályról van szó, ami azokra a bűncselekményekre vonatkozik, amik még nem évültek el. Ez az egyik nagyon fontos, döntő különbség.
A másik fontos különbség: mindez, miután ezt kimondták és ilyen különbséget tettek a kis és nagy visszaható hatály között, nem sértette a német alkotmányt. Méghozzá azért nem sértette, mert az 1940-es évek elejétől Németországban fordulat történt a jogi gondolkodásban, és onnantól kezdve ez az úgynevezett processzuális, vagyis eljárásjogi felfogás lett uralkodóvá, az 1940-es évek elejétől kezdődően számíthatjuk ezt. Szemben a magyar joggal, amire már hivatkoztam, több mint százéves tradíciója ezzel gyökeresen ellentétes, anyagi jogi intézményként kezeli az elévülés kategóriáját.
A harmadik nagyon fontos érv pedig az, hogy nem lehet hivatkozni az elévülés nyugvására vagy félbeszakadására, ahogy ez történik az előterjesztésben, mert a magyar büntető törvénykönyv erről nagyon korrekten és pontosan rendelkezik, hogy mikor nyugszik, illetve mikor szakad félbe az elévülés, és ott nem szerepelnek olyan passzusok, amiről a Zétényi–Takács-féle javaslat beszél. Ellenben Németországban joggal hivatkozhattak az elévülés nyugvására vagy félbeszakadására, ugyanis a német Btk.-nak a 78. §-a b) pontja tartalmaz egy olyan szabályt, amely alapján lehetett erre hivatkozni. Vagyis ott nem volt alkotmányellenes, de Magyarországon ez a beterjesztés jelen állapotában súlyosan alkotmányellenes.
S nézzünk egy kicsit kívülre, Magyarországon kívül, végigvezetvén azt, hogy az előbb beszéltem arról, miért ütközik elfogadhatatlanul és nagyon durván a hazai büntetőjoggal a javaslat, miért ütközik az alkotmányba, és nézzük meg a nemzetközi jogelveket.
Mint ahogy az elején mondtam, állításom szerint a nemzetközi joggal is súlyosan ellentétben van a javaslat. Beszéltünk már itt a nürnbergi perről, amely az egyetlen nemzetközi eset, amikor egy kivételt látunk ez alól a visszaható hatálynak a tilalma alóli feloldásról, és tudjuk jól, hogy a nürnbergi per valóban egy kivételes esetként volt kezelhető, és ráadásul a nemzetek egy nemzetközi egyezmény kapcsán elfogadták, és beillesztették a hazai jogrendjükbe, tehát egy különleges eljárásról van szó. Ezek a cselekmények elévülhetetlenek, a háborús, a béke- és emberiségellenes bűncselekmények. Egyébként minden más helyen tiltják a visszaható hatályt a nemzetközi dokumentumok, és csak azokban az esetekben ismerik el, amikor ilyen cselekményekről van szó, tehát háborús bűncselekményekről, amiket, mint ahogy említettem, felsorolnak nagyon pontosan és nagyon körülhatárolhatóan a nemzetközi dokumentumok. Egyébként meg lehet nézni a visszaható hatály tilalmát a polgári és politikai jogok egyezségokmányának 11. §-ában, akit érdekel, és az európai emberi jogi konvenció 7. §-ának (1) bekezdése szól erről.
De nézzünk két példát két különböző jogrendszerből, hogy hogyan is állnak ezzel a fogalommal, hiszen az itt többször szóba került német példáról már beszéltem és fogok is még néhány szót. De nézzünk meg egy angolszász példát, mert az is szóba került, hogy az úgynevezett common law-ban, vagyis az angolszász jogrendszerben nincs elévülés. Ez egyébként nem igaz, mert van elévülés, csak egészen más körben szerepel ez az elévülés, mint a kontinentális jogrendszerben. Felmerült az Egyesült Államokban is ugyanez a probléma. Aki végignézi az amerikai legfelsőbb bíróságnak a döntéseit, találkozhat vele, amikor ezzel a problémával foglalkoztak. Egyébként a polgárháború óta, és akkor merült fel elsősorban a múlt században az Egyesült Államokban ez. A legfelsőbb bírósági döntések egyébként egyértelműen elutasították azt, hogy a már elévült bűncselekmények üldözhetőségét megnyissák. Egyértelműen. Az angolszász jogrendszerben egyébként nem erről folyik a vita, hogy most ez anyagi vagy eljárásjogi intézmény, hanem a fő kérdés az, hogy melyik kedvezőbb az eljárás alá vont személynek.
Nyilván az előterjesztők véleménye az, hogy az eljárásjogi iskolának a véleményét osztják, szemben az anyagi jogi iskolával, de majd fogok erről is szólni, hogy miért nem segít ez sem ebben a helyzetben.
De nézzünk egy másik példát, ami az eljárásjogi iskolához nagyon közel áll – az előbb már említettem ezt a német példát. Ennek még néhány aspektusát érdemes megnéznünk.
Ugye, meghatározott bűncselekmények esetén hosszabbították meg végül is az elévülési időt Németországban, de azoknál a bűncselekményeknél, amelyek még nem évültek el, ez az úgynevezett kis visszaható hatály, amiről már itt beszéltünk. Ugye, itt a német alkotmánybírósági döntés is kimondta, hogy jogállamban nem lehet egyébként a már elévült bűncselekményeknek az elévülését feléleszteni.
De a német történelemben is van egy kivétel, amit megint csak érdemes megvizsgálnunk – ahogy érdemes volt megnéznünk, azt hiszem, Magyarországon is a kivételeket, hogy mikor sértették meg ezt az általános szabályt –, Németországban is mikor sértették meg. A kérdéses törvény dátuma: 1942. május 21. Reichsgericht – vagyis legfelsőbb bírósági – döntésről van szó, amely döntés az elévülést eljárásjogi kategóriának definiálta – ez az a fordulat, amiről beszéltem –, és üldözhetővé tette mindenütt, ahol eltelt az elévülés, vagyis a fasiszta Németország törvénykezéséről van szó.
Zárójelben hozzátenném, hogy egyébként Németországban is döntően változásban van ennek a jogi iskolának a felfogása – zárójelben szeretnék utalni egy 1991-es német legfelsőbb bírósági döntésre, amikor is júliusban egy német fölső bíróság az egykori NDK területén elkövetett politikai bűncselekményekkel foglalkozott, és ott kimondta azt, hogy a politikai okokból nem üldözött cselekmények miatt felelősségre vonásra nem kerülhet sor, amennyiben az elévülés már bekövetkezett. Tehát ez volt az egyértelmű 91-es határozata Németországnak.
Tehát mit mutat a két példa, az angolszász és a német példa is? Először is azt, hogy a "nincs bűncselekmény törvény nélkül" elv nemcsak arra vonatkozik, hogy új törvényi tényállást tilos a múltra vonatkoztatni, hanem a büntethetőség valamennyi feltétele olyannak tekinthető, ami e szabály alá esik, így vonatkozik rá a tilalom.
Egyik oldalról tehát, ha anyagi jogi kategóriának tekintjük, ugye, eleve nem vitás a kérdés, mert akkor nincs lehetőség az elévülés intézményének a megnyitására; ha pedig az eljárásjogi iskolához kapcsolódunk, akkor azt kell látnunk, hogy az eljárásjogi iskola sem ismeri ezt – kivéve egyetlen esetet, ez pedig a kis visszaható hatály, tehát azoknál a bűncselekményeknél, amelyek még nem évültek el, egyedül ott ismeri a meghosszabbítást.
Bármelyik nemzetközi példát nézzük meg tehát, és bármelyik nemzetközi intézményt nézzük meg, bármelyik nemzetközi deklarációt, azt látjuk, hogy a jelen törvényjavaslat elveiben is súlyos ellentmondásban van ezekkel. Hogy egy közeli példára hivatkozzak: Csehszlovákiát is szokták mostanában emlegetni. Tudnunk kell, hogy Csehszlovákiában is ugyancsak a kis elévülésnek az álláspontját osztották, vagyis azoknak a bűncselekményeknek hosszabbították meg az elévülését, amelyek még nem évültek el.
Még egy példát szeretnék előhozni arra, hogy miért ellenkezik a különböző emberi jogi egyezményekkel a beterjesztett törvényjavaslat. Van egy nagyon fontos passzus a nemzetközi dokumentumokban: ez pedig a fair tárgyalás követelménye. Ez megtalálható az Európai Emberi Jogi Konvenció 6. cikkelyének (1) bekezdésében. Ugye ennek, a fair tárgyalásnak az a lényege, hogy itt a védekezőnek természetesen a bizonyítékok teljes tárházát kell felvonultatnia, amennyiben vád alá helyezik, és a fair tárgyalás követelményéhez hozzátartozik, hogy ezt megtehesse – tudjuk jól, hogy az idő múlásával ennek az esélye rohamosan csökken.
Úgy vélem tehát, hogy a fair tárgyalás követelményével jelentős ellentmondásban van a javaslat, annál is inkább, mert a javaslat indoklásának hetedik oldalán szerepel egy olyan passzus, hogy felmentés esetén erkölcsi jelentősége lehet annak, hogy a vádlottat azért mentették-e fel az ellene emelt vád alól, mert nem követett el bűncselekményt, vagy azért, mert nem sikerült bebizonyítani bűnösségét. Az hiszem, ez elég világossá teszi, hogy ebbe a passzusba súlyosan ütközik, ráadásul a magyar Alkotmányba is: az 57. § (2) bekezdésébe, amely az ártatlanság vélelméről szól.
Egy utolsó nemzetközi hivatkozást hadd hozzak, ez pedig az, hogy Magyarország 1990 novemberében csatlakozott az európai emberi jogi egyezményhez, amely három alapvető jogról mondja ki azt, hogy azok még háború vagy a nemzet létét fenyegető más, rendkívüli állapot esetén sem ronthatók le. Ezek: először az ember joga az életéhez; másodszor, hogy ne vessék alá kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak; harmadszor pedig az, hogy visszaható hatályú büntető törvényeknek a tilalma alá esik. Ez a 15. cikk 2. pontja.
Úgy vélem tehát, hogy ez is súlyosan bizonyítja, hogy nemcsak a hazai joggal, nemcsak a nemzetközi gyakorlattal, hanem nemzetközi egyezményekkel is szöges ellentétben áll az előterjesztés. Mit lehet tenni akkor mégis, ebben az esetben, amikor – ahogy mondtam – én nem kívánok arról beszélni végül is, hogy milyen szándékkal terjesztették elő az előterjesztők, mert feltételezem, hogy a szándék helyes volt, jó volt és nemes volt, és valóban az igazságtétel szándéka vezette őket.
Én azt hiszem, érdemes lenne máshonnan megközelítenünk a kérdést. Végül is onnan: az a határozott álláspontom ebben az ügyben, hogy mindezek a kérdések az igazságosság kérdései, azonkívül az igazságtétel kérdései, megoldhatók a jogállamiság keretein belül, nem kell átlépnünk a jogállamiságnak ezeket a szigorú kereteit ahhoz, hogy végül is megnyugtató megoldást találjunk erre az ügyre.
Először is nyilván föl kell tennünk a kérdést, ha ezt megvizsgáljuk, hogy vajon mindent megtett-e a Kormány, amit rendes eljárással meg lehetett tenni ebben az ügyben. Támogatta-e például a nem jogi eszközökkel történő tényfeltárást, a jelenkorkutatást, a magasabb szintű újságírói kutatómunkát? (Varga János: Újságírói…?) , tett-e lépéseket az irányba, hogy a rendes bíróságok az elévülési idő határain belül megbüntessék azokat, akiket az érvényes törvények alapján meg lehet bünteti – hiszen ez is ide tartozik –, és az olyan cselekmények esetében, amelyeknek elkövetőihez a jog az idő múlásával már nem tud hozzányúlni, megtett-e mindent a Kormány a még élő áldozatok kárpótlására? Mindenki tudja, hogy az előbb felsorolt kérdésekre a válasz az, hogy nem, mert ezek nem történtek meg, legalábbis nem kielégítően. Nem az a helyzet, hogy a Kormány kimerítette a hagyományos eszközöket, azok elégtelennek bizonyultak, és most rendkívüli eszközökhöz nyúl. Valójában jelentős mulasztások terhelik ezen a téren, és talán ezért fordul rendkívüli – mondhatjuk: forradalmi – eszközökhöz.
De lehetne ebben az ügyben – mint mondottam – megnyugtató megoldást hozni. Ez a megnyugtató megoldás az, ami nem állna szemben a büntetőjog rendszerével, és nem állna szemben a jogállamiság rendszerével – ez pedig az azt hiszem, hogy a Parlamentre kellene bízni ennek az ügynek a lebonyolítását. (Zaj. – Közbeszólás a jobb oldalról: Rá van bízva!)
Először is – hiszen az igazságtétel és az igazságszolgáltatás nyilván fontos szempont, s bár mi elsősorban az áldozat nézőpontjából szeretnénk nézni ezeket és az áldozatok oldaláról – természetesen jogos az az igény is, hogy a bűnösöket valamilyen módon szankcionálni kell, ezekért a bűnökért valamilyen módon felelősségre kell vonni. Én úgy vélem, hogy a jogelvek és az alapvető jogállamiság kritériumainak sérelme nélkül felállítható lenne egy parlamenti bizottság, amelynek a dolga az lenne, hogy ezeknek a cselekményeknek a kivizsgálásával foglalkozzon nagyon világosan körülírt körben, nagyon világosan körülírt cselekményekre, nagyon világosan körülírt személyekre; amely bizottság javaslatot tehetne arra, hogy végül is a jogállamiság elveit figyelembe véve milyen szankciók róhatók ki azokra, akik bűnösnek vagy felelősnek találhatók e munkában.
Azt hiszem, igazából erről kellene vitatkoznunk, nem pedig egy ilyen javaslatról, amely alapvetően szemben áll a jogelvekkel.
Gyakran hangzik el, persze, az a kitétel is, hogy igazságtételt követelnek a választópolgárok, és ez valóban így van, a választópolgárok tényleg követelik a történelmi igazságtételt, de álláspontom szerint a magyar közönség elég érett ahhoz, hogy elfogadja a jogállamiságból eredő korlátokat, sőt, a jogállamiságot nem korlátoknak érzi. Nem hiszem, hogy a magyar nép megtorlást követelne, s ugyan az erkölcsileg jogos követelések legnagyobb részének eleget lehet tenni a jogállamiság keretei között, csak nem szabad szítani az indulatokat, és meg kell tenni mindent, amit a jog megenged, és ami politikailag lehetséges; a kiszámíthatóságból, a jogállamiság eszméiből – amely szerint a jog gyakran az állami és politikai akarat korlátja –, semmilyen körülmények között, persze, nem engedhetünk.
Köszönöm szépen, ennyit szerettem volna mondani, és még egyszer leszögezni, hogy a javaslat, úgy gondolom, a felsorolt szempontok alapján elfogadhatatlan. (Taps a bal oldalon, szórványos taps a jobb oldalról.)
