JÓZSA FÁBIÁN, DR. (MDF)
JÓZSA FÁBIÁN, DR. (MDF)
JÓZSA FÁBIÁN, DR. (MDF) Köszönöm szépen Elnök Úr! (Orbán Viktor: Elölről! – Derültség.)
Köszönöm a kérést Elnök úr, elölről nem fogom kezdeni, de az utolsó mondatot megismétlem. (Derültség.)
Gondoltuk volna akkor tisztelt képviselőtársaim, hogy e törvényjavaslat tárgyalásának kezdetén, amely egyebek között nem titkoltan az 1956-os gyilkos sortüzek felelőseinek bíróság elé állítását próbálja meg lehetővé tenni, a radikális ellenzék pártjának két prominense, közöttük 1989. június 16-ai, a Nagy Imre-temetés ünnepelt ifjú szónoka felszólal majd annak érdekében, hogy az ügy a Ház napirendjéről lekerüljön?
Nem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezt nem láthattuk előre, akkor ezt nem gondoltuk volna. Annál is kevésbé, mert az igazságtétel ügye és ezen belül az úgynevezett elszámoltatás az akkori demokratikus ellenzék valamennyi itt jelenlévő pártjának választási programjában központi helyen szerepelt, szinte versengés folyt közöttük e téren. Emlékezzünk csak például a Szabad Demokraták Szövetsége vagy a FIDESZ gyújtó hangú szórólapjaira. Lejáratni megpróbálták, de kérdésessé tehető-e a törvényes igazságtétel ügye egyáltalán?
Vajon a magyar választópolgárok jelentős többsége nem tette ezt valamennyiünk kötelességévé? És hihetjük azt, hogy létrehozható és működtethető egy demokratikus jogrend és intézményrendszer anélkül, hogy a korábbi jogsértések orvoslását minden lehetséges módon, minden törvényes eszközzel meg ne kísérelte volna? Kicsit másképpen: Szemet hunyhat-e a demokrácia állama diktatórikus jogelődje jogtiprásai felett? A jogállam, amely lényege szerint a törvény érvényesülését minden körülmények között, mindenkivel szemben azonos módon és mértékben szavatolni hívatott, tűrheti-e a törvényes eljárások mellőzöttségét, elviselhet-e tovább élő privilégiumokat? Vajon egy mostani nagyvonalúságot e téren az utódok nem tekintenének bűnös gondatlanságnak és nem olvasnák joggal a fejünkre?
Ne essünk a túlzott nagyvonalúság hibájába képviselőtársaim, mert amit most, ebben a történelmi pillanatban a törvény adta eszközökkel elmulasztunk a helyére tenni, azt utóbb már senki nem teheti oda. Ne takarékoskodjunk hát a munkával, energiával, mert az alkalom egyszeri, és az elmulasztott alkalmat számon kérik rajtunk. A tét óriási, a feladat emberfeletti. Talán nem is lehet jól megoldani, de mégsem lehet megoldás nélkül hagyni.
Az előttünk lévő dr. Zétényi Zsolt és dr. Takács Péter által előterjesztett 2961-es számú törvényjavaslat a büntető törvénykönyv módosítására, a történelmi igazságtétel szándékával készült. Lehetővé kívánja tenni az elmúlt évtizedek legsúlyosabb politikai indítékú bűncselekményei tekintetében a politikai okokból mindeddig mellőzött büntetőeljárás megindítását és a felelősség megállapítását.
Az indítvány politikai szándéka tiszta, egyértelmű, elöljáróban is megkockáztatom, hogy a köz akaratát tükrözi, a jogi konstrukció azonban, bár végtelenül egyszerű, mégis az egyik legbonyolultabb alkotmányos kérdést veti fel: lehetséges-e már elévült bűncselekmény büntethetőségének utólagos felélesztése? Lehet-e egy demokratikus jogállamban büntető törvényi rendelkezésnek visszaható hatálya? (Közbeszólás a FIDESZ soraiból: Nem!)
Köszönöm. Ha a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatnak az alkotmányos magyar jogrendbe való beillesztését vizsgáljuk, kiindulási alapul a Magyar Köztársaság Alkotmánya 57. §-ának (4) bekezdését, illetve a hatályos büntető törvénykönyv 2. §-át kell választanunk.
Az Alkotmány szerint senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény. A büntető törvénykönyv pedig szabályozza, hogy a bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény vagy egyébben bírálható el, akkor az új törvényt kell alkalmazni, egyébként az új büntető törvénynek nincs visszaható ereje.
Az idézett rendelkezésekben két világszerte ismert és elismert jogelv jut kifejezésre, a "Nullum crimen sine lege", illetve a "Nulla poena sine lege" elve, amelyek tekintetében a büntetőjog csak egy engedményt tesz, a későbbi enyhébb megítélés alkalmazandóságát. Minden egyéb, akár törvényi beavatkozás utólagos lehetőségét az Alkotmány, illetve a büntetőkódex kizárja.
Nyugodtan hozzátehetjük: ezek az elvek olyan alapvető jelentőségűek az emberi jogok érvényesülése szempontjából, hogy jogállami keretek között egyszerűen áthághatatlanok. A vita azon van, hogy a büntethetőség kívánt felélesztésével csorbát szenvednek-e a hivatkozott jogelvek. Esetünkben ugyanis nem új törvényi tényállás megkonstruálásáról van szó, nem utólag próbálnak az előterjesztők valamely kifogásolt magatartást bűncselekménnyé nyilvánítani, mégcsak nem is új, súlyosabb megítélését szorgalmazzák a kifogásolt cselekményeknek, hiszen ezek büntetőjogi szabályozása úgy a tényállás, mint a büntetés tekintetében az elkövetés időpontjában is adott volt. A képviselők javaslatukkal pusztán a cselekmény üldözhetőségének a lehetőségét kívánják újra megteremteni, melyet az elévülés megszüntetett. Az üldözhetőség újbóli megnyitására szerintük azért van szükség, mert az előző hatalom a büntethetőségre nyitva álló teljes időtartam alatt – 15 illetve 20 év alatt – az elkövetőkkel szemben büntetőeljárás megindítására, illetőleg a felelősség megállapítására nem intézkedett. Pedig ezekben az években is élt az officialitás, vagyis a bűncselekmények hivatalból üldözendőségének elve. A hatalom azonban a cselekményeket politikai szempontból, saját politikai érdekeinek megfelelően mérlegelte, nem pedig a büntetőjog szabályai szerint. A nyilvánvaló bűncselekményeket hőstettnek minősítette, elkövetőiket kitüntette, így az elmúlt rendszer íratlan szabályai között ezen cselekmények üldözése, a büntetőjogi felelősség megállapítása és annak szankcionálása fel sem vetődhetett. A bűnüldöző szervek eljárásának hiánya különösebb jogi előtanulmányozás nélkül is állítható, voltaképp maga is bűncselekményt valósított meg, sértve az akkor hatályos alkotmányt, a büntető anyagi és eljárási szabályokat, az ügyészségről, a rendőrségről szóló normákat stb. Következtetésképpen az üldözhetőség újbóli megnyitása nem pusztán a mai ízlésünknek felel meg, nem pusztán a jövő magyar társadalma felé tett gesztus, hanem az akkor hatályos szabályok szerint a törvényes állapot helyreállítására tett kísérlet egyben.
Az ügy jogi megítélése azonban ennél is bonyolultabb, az elévülési szabályok újrafogalmazása ugyanis csak visszaható hatállyal történhet. Hogy ebben a kérdésben tisztábban láthassunk, alaposabban körül kell járnunk az elévülés intézményét. Jescheck német jogtudós megfogalmazása szerint a megbüntetés iránti igény, mind a megtorlás és az általános megelőzés, mind az egyéni megelőzés szempontjából az idő múltával egyre inkább csökken és végül teljesen megszűnik. A kegyelem és a méltányosság gondolata és az állam illő tisztelete az időtényezővel szemben, és ezáltal a tettes személyiségében bekövetkezett változással szemben is szerepet játszik. A büntethetőség elévülése azonban nemcsak a büntetés iránti igény megszűnésén alapul, hanem azon az eljárási tapasztalati tényen is, hogy minél nagyobb az időbeli távolság a cselekmény elkövetése és a büntetőeljárás lefolytatása között, annál inkább növekednek a bizonyítási nehézségek, és egyre nagyobb lesz a veszélye a téves ítéleteknek.
Lényegében ugyanezek a megfontolások kapnak hangot a hazai szakirodalomban is. Az elévülésre vonatkozó rendelkezések visszaható hatállyal történő bevezetése, bár számos példát lehet rá találni az európai büntetőjogokban, több problémát vet fel. A német törvényhozás például három ízben hosszabbította meg az elévülési időket. A nemzeti szocialista időszakban elkövetett bűncselekmények büntethetőségének elévülését 1945. május 8-ától számították. A húszéves elévülési idő az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményekre nézve 1965-ben bekövetkezett volna. Erre tekintettel 1965-ben törvényt alkottak, amely a bűncselekményekre az elévülés kezdőnapját 1949. december 31-i napjával határozta meg, és kimondta, hogy 1945 és 1949 december 31. között az elévülés nyugodott. Amikor 1969-ben az így meghosszabbított elévülési idő lejárása fenyegetett, egy újabb törvény a gyilkosság büntethetőségének elévülési idejét 30 évre hosszabbította meg, a 30 év elteltével pedig 1979-ben egy törvény a gyilkosság elévülését teljesen kizárta. Az 1965. évben hozott törvényről a német alkotmánybíróság nemzetközileg is precedensértékűnek számító döntéssel megállapította, hogy az nem sérti az alkotmányt. Az alkotmánybíróság szerint valamely egyszer elkövetett büntetendő cselekmény nem veszíti el a jogellenességét azáltal, hogy tényleges vagy jogi okok miatt nem üldözik vagy nem üldözhetők. Az elévülési szabályok azt határozzák meg, hogy valamely büntetendővé nyilvánított cselekmény meddig üldözhető. Mivel ezek kizárólag az üldözhetőségre vonatkoznak, a büntetendőséget ezzel szemben érintetlenül hagyják, az elévülési határidők meghosszabbítása ezért nem ütközhet alkotmányos elvbe. Az alkotmánybíróság álláspontja a német jogirodalomban, de a nemzetközi jogirodalomban is vitát váltott ki.
Az elévülés anyagi, jogi természetét vallók szerint az el nem évültség a büntethetőség feltételei közé tartozik, ezért e tekintetben is érvényesülnie kell a visszaható hatály tilalmának. Ezzel szemben a processzuális felfogás hívei az elévülésben pusztán eljárási akadályt látva ezt az aggályt elvetik. Tény viszont, hogy a már bekövetkezett elévülés folytán megszűnt büntethetőség újbóli felélesztését – amire a Zétényi-Takács-féle javaslat vonatkozik – a német irodalom, a törvényhozás és az alkotmánybíróság is akkor egységesen elvetette. A magyar jogalkotás lehetőségeinek vizsgálatához tanulságos felidézni az elévülésre vonatkozó szabályok alakulását a magyar jogban 1945-öt követően. A 81/1945. miniszterelnöki rendelet elvileg érintetlenül hagyta az 1878. évi V. törvény 106. §-ának elévülési szabályait, de az elévülés kezdőnapját illetően két visszaható hatályú szabályt határozott meg. Egyrészt kimondta, hogy Magyarország hadbalépését követően a fegyverszünet napjáig elkövetett cselekményekre az elévülés a fegyverszünet megkötésének napjával, 1945. január 20-án veszi kezdetét.
A másik szabály szerint az 1919. évben és az ezután elkövetett azon politikai gyilkosságokra vonatkozóan, amelyek üldöztetését az uralmon volt hatalom megakadályozta, az elévülés csak 1945. december 21. napján veszi kezdetét. Az 1950. évi II. törvény fenntartotta a Csemegi kódex azon elvét, hogy minden bűncselekmény büntethetősége elévül, de a leghosszabb elévülési időt 15 évben határozta meg. Az 1961. évi V. törvény a leghosszabb elévülési időt újból húsz évben szabályozta. Érdekes helyzet alakult ki a háborús és népellenes bűntettek elévülésének tekintetében. Ezek elévülése 1944. december 24-én, illetve 1945. január 20-án vette kezdetét. A Btk. szabályai szerint az elévülés 1959. december 21-én, illetve 1960. január 20-án bekövetkezett. Az elévülési idő eltelt, a büntethetőség tehát megszűnt. Az 1961. évi V. törvényt életbe léptető 1962. évi X. számú törvényerejű rendelet – az úgynevezett BTKÉ – 20. §-ának (2) bekezdése azonban kimondta, az 1945. évi VII. törvény 11. szakaszában meghatározott háborús bűntettek büntethetősége a Btk. 31. §-ának a) pontja szerint évül el. E rendelkezés gyakorlatilag visszaható hatállyal feltámasztotta a büntethetőséget, és hosszabb elévülési időt határozott meg. A büntető jogalkalmazás gyakorlata akkor ezt aggályok nélkül elfogadta. Az 1964. évi XXVII. számú törvényerejű rendelet és a háborús bűntettek és a miattuk kiszabott egyes büntetések elévülésének kizárásáról rendelkezett. Ez volt az első szabály, amely valamely bűncselekmény kategóriára kimondta az elévülés kizárását. A Btk. szerkezetébe az 1971. évi XXVIII. számú törvényerejű rendelet vette fel a büntethetőség elévülését kizáró szabályt, a háborús bűntettekre, és az el nem évülő bűncselekmények körét tovább bővítette. Ide sorolta a Btk. 10. fejezetében meghatározott béke és emberiség elleni bűncselekményeket, valamint a nemzetközi hadijogot sértő cselekményeket is.
Mint látjuk, az elmúlt évtizedek magyar jogalkotásában több példa volt az elévülés visszaható szabályozására. Az 1945. évi VII. törvény a politikai hatalom miatt nem üldözött cselekmények büntethetőségének elévülését az üldözés politikai akadálya megszűnésének időpontjában nyitotta meg. Az 1964. évi XXVII. számú törvényerejű rendelet pedig már bekövetkezett elévülést élesztett fel, s előbb e törvényerejű rendelet, majd később szélesebb körben az 1971. évi XXVIII. számú törvényerejű rendelet egyes bűncselekmények elévülését teljesen kizárta. Az elévülést kizáró szabályoknak a magyar büntetőjogba történő beépítése nemzetközi összehasonlításban sem aggályos. A háborús bűntetteken túl is több kontinentális jogban, így a német, az osztrák, az olasz büntető törvénykönyvben találunk rá példákat, míg az angol common low az elévülés intézményét nem is ismeri. Az elévüléssel kapcsolatban javasolt különleges szabály felvétele a magyar büntetőjogba nyilvánvaló ellentmondásba kerülne a Btk. 2. §-ának idézett rendelkezésével. A hatályos büntető törvénykönyv is ismer azonban a 2. §-sal konkuráló különös szabályt, ilyen a Btk. 33. szakasz (2) bekedésének az 1945. évi VII. törvényben meghatározott háborús bűntettek el nem évülését kimondó szabálya.
Az 1945-ben hatályban volt 1878. évi V. törvény 107. §-a szerint minden bűncselekmény büntethetősége elévül a halállal vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűntetteknél, húsz év elteltével. Nyilvánvaló, hogy az említett háborús bűntettekre az utóbb alkotott és az el nem évülést kimondó rendelkezéseket alkalmazni kellett, és elvileg alkalmazni kellene ma is.
Elnök Úr, tudom, hogy túlléptem az időmet, még három perc türelmet kérek.
A problémák azonban még ennél is tovább árnyalhatók. Ennek bizonyítására hadd idézzem vissza Varga Csaba gondolatait, melyeket 1990. január 12-én az ELTE BTK társadalomfilozófia és etika tanszéke által rendezett szimpóziumon adott elő: "Ha bármely okból egy normálisan működő állami és jogi gépezetben nem történnek lépések, hogy valaki ellen, aki egyébként az anyagi büntetőjog szerint bűncselekményt követett el, eljárás induljon, úgy egy idő után ez a lehetőség elenyészik, nem lehet őt egész életében eljárással fenyegetni." Úgy vélem – mondja Varga Csaba –, az elévülés mégsem kizárólag akkor és azáltal működik, hogy az idő múlik, és a szabott idő eltelik, noha formál-jogilag természetesen maga az idő múlása működteti az elévülést. Mert az elévülést nem arra találták ki, hogy csupán az idő formális múlása működtesse, hanem egy olyan társadalmi normalitást gondoltak köréje, amelyben bárki, bármely szerv, aki vagy amely kapcsolatba kerül az említett bűncselekménnyel, a hatályos jogban rendelkezésre álló lehetőségek szerint lép is, hogy az elkövető ellen a bűncselekmény ügyében a felelősségrevonás megtörténjék. Márpedig nálunk történelmi evidencia, hogy bizonyos ügykategóriákban – és itt jelentkezik az elmúlt korszak legkülönfélébb cselekvéseinek közvetlenül politikai színezete – szisztematikusan megakadályoztatott, hogy bármiféle jogi felelősségrevonás történjék. Ha a büntető felelősségrevonást az előző rezsim eleve megakadályozta, akkor az érintett cselekmények elévülése meg sem indult, mert az elévülés normalitást feltételez, a felelősségrevonás gépezetének akadályozhatatlan munkáját.
Varga Csaba ehhez hozzáteszi még, hogy a probléma csak az, hogy ezt a kérdést ebben a megközelítésben az elmélet nemigen tárgyalta. A kérdések azonban még tovább szaporíthatók: vajon a nürnbergi per, s ítéletei nyomán a nemzetközi szerződésekkel konstituált háborús és népellenes bűncselekményeknek a nemzeti büntetőjogba beépített köre nem a demokrácia nevében, s nem a jogállam védelmében törte át látványosan a "nullum crimen sine lege" elvét? És vajon jogállamban létezhet-e olyan törvényi megoldás, amely például két sortüzet másként ítél meg csak azért, mert a cselekmények időpontja egymástól eltér? Az egyik esetben örök időkre kimondja az elévülés tilalmát, míg a másikban húsz év után az üldözhetőséget megszüntetik.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem hiszem, hogy ezt a jogelméleti vitát mi – vitatkozzunk ezen a törvényen bármeddig is – meg tudnánk oldani, azt sem hiszem, hogy nekünk kellene megoldani. Amit nekünk kell eldöntenünk, kívánja-e, illetőleg ennyi év után lehetségesnek tartja-e az új magyar törvényhozás az elmúlt rendszer fő bűnösei büntetőjogi felelősségének megállapítását. Ha igen, akkor törjük közösen a fejünket a legjobb megoldáson. A Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat közös gondolkodásunkhoz meggyőződésem szerint igen jó alap. Erénye, hogy büntetőeljárásban, tehát alakszerű, törvényes keretek között zajló, valamennyi garanciális szabály érvényesülését biztosító megoldásban gondolkodik. Erénye, hogy a bűncselekmények körét igen szűkre szabja, tehát csak azon - létszámában is igen csekély – személyi körre nézve oldaná fel az eljárás tilalmát, amely a legsúlyosabb bűncselekményekkel vádolható. S végül erénye, hogy a hangsúlyt nem a megtorlásra, hanem a cselekmények feltárására és az elkövetők felelősségének megállapítására helyezi, amit a büntetés korlátlan enyhítésére vonatkozó szabály javaslatba építésével is kifejezésre juttat.
Ezért én a javaslatot megvitatás után, a szükséges és a lehetséges korrekciókkal elfogadásra ajánlom a tisztelt Háznak. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
