MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Barátaim! Nehéz szívvel vállaltam ezt a felszólalást, ezt a feladatot. Nehéz szívvel, mert a törvényjavaslat sebeket tép fel – hagyján, hogy az én sebeimet, harmincöt évvel ezelőtti sebeket, hanem sok száz, sok ezer embernek a sebeit tépi fel. És én ezért elsősorban nem jogászkodni szeretnék és nem jogi aspektusból, kis és nagy viszonylatokban beszélni erről, hanem általánosan, társadalmi, politikai, erkölcsi szemmel nézve.
Nem meggyőző oráció akar lenni, amit itt mondok, hanem inkább együttgondolkodás, inkább meditáció egy nagyon nehéz, mindnyájunkat szorító témáról, amit nem rendeztünk le, és egyáltalán nem biztos, hogy az a mód rendezést jelent-e, amit itt meg kell tárgyalnunk.
Majd egy évig voltam halálraítéltként a halálraítéltek között, ott kísértem őket lélekben utolsó útjukra, és hallottam az utolsó kiáltásokat, amelyek többnyire a független, szabad, demokratikus Magyarországot éltették, de volt köztük olyan is, amelyik azt kiáltotta, hogy bosszuljatok meg. Nagyon nehéz ezzel az élménnyel higgadtan végiggondolni mindent úgy, ahogy ezt már végiggondoltuk jó párszor, és éppen ezért úgy gondolom, hogy amit elmondok, azt nagyon meggondoltam, és ezt osztják többen, akik hasonló helyzetben voltak. Hadd emlékeztessek arra, hogy két és fél évvel ezelőtt, †89 tavaszán Zsombolyai János készített egy interjúfilmet négy halálraítélttel, többek közt velem is, és mind a négyünknek ugyanaz volt az álláspontja, az amit itt majd el fogok mondani. Ezt akkor a tévé november 4-én közvetítette is, de tavasszal készült.
Elöljáróban hadd mondjam el, hogyha a rendszerváltás, rendszerváltozás, a felszabadulás a 60-as években vagy a 70-es évek elején történik, ha mondjuk 68-ban fölszabadulhattunk volna – szép lett volna –, akkor egészen biztosan mindnyájan egy igazságos, jogállami keretek között zajló, az európai normáknak megfelelő büntető eljárássorozatot kértünk volna a hazaárulásnak, a gyilkosságoknak a megbüntetésére. Akkor feltétlenül így határoztunk volna. Ez kötelességünk lett volna. Hiszen akkor még rövid, belátható idő telt el a bűn és a büntetés között; amikor még a társadalom ugyanaz a közeg volt, amelyben a bűnöket elkövették, ahol még a büntető eljárás technikailag is, gyakorlatilag is lefolytatható lett volna.
Ma már, 35 évvel később más álláspontra kell helyezkednem – vagy helyezkednünk –, józanul, megfontoltan, mindent átgondolva. Nem megbocsátásról van szó, hangsúlyozni akarom! Nem! Mert nekem nincs jogom senki helyett megbocsátani, és az én saját megbocsátásom az pedig a személyes ügyem, rám tartozik, az istenemre – senki másra! Nem, nem megbocsátásról van szó, hanem arról, hogy bizonyos értékeket sorba állítunk, és egy nehéz döntéssorozatban megpróbáljuk a valódi értékeket megkeresni.
Vizsgáljuk meg a társadalom szemszögéből a dolgokat. Vizsgáljuk meg azoknak a szemszögéből, akik életüket adták annak idején a magyar szabadságért, ezért a magyar népért, azért a társadalomért, amelyet meg akartak javítani, amit szabaddá akartak tenni. Úgy gondolom, ha az ő szellemükben járunk el, akkor azt kell legelőre sorolni minden más szempont elé.
Vegyük végig a dolgokat! 35 év telt el 56 óta, de a törvényjavaslat 45-ig kíván visszanyúlni; ez azt jelenti, hogy adott esetben 46 évig kell visszanyúlni. Sajnos a magyar átlagéletkor 70 alatt van, most néztem meg a statisztikai zsebkönyvben. Ez azt jelenti, hogy ez alatt az idő alatt a lakosságnak több mint a fele meghalt. Nincs már az a társadalom, sajnos, nem él már annak a társadalomnak a fele, háromnegyede, amelyben ezek a bűnök, ezek a rettenetes dolgok elkövetődtek. Történelmi távlatba került, rettentő messzire került.
Most csak térjünk vissza 56-ra, amit fiatal felnőtt fejjel éltem meg, tehát a fele a lakosságnak, aki akkor élt, nem él már, a másik fele pedig fiatal volt, fiatalkorú volt. Tehát a mai társadalomnak egynegyede az, amelyik akkor részt vett a társadalom életében, amelyik emlékezik – amennyire 35 év után emlékezni lehet –, amely képes ebből profitálni valamit. Mert a társadalom többi része, akik azóta születtek, azok ezt történelemként élik át; akik nem szokták meg, nem is ismerték közelről, akik elmondásból ismerik, az ő számukra nem az a fontos, hogy néhány vénembert bíróság elé állítsunk, hanem az, hogy teljes mélységében, teljes egészében megismerjék azt a kort, megismerjék a történéseket, megismerjenek jót és rosszat, egyaránt. Az a mai fiatalok érdeke és a miénk is, hogy megnyíljanak az irattárak, hogy objektív kutatás indulhasson meg, hogy igazi történelmi igazságtétel induljon meg.
Én nem vitatom azt, hogy találkozna a társadalmi igazságérzettel, ha valami nagy, egyetemes büntetéselvet tudnánk vallani, ha a bűn mindig elérné a büntetését, megkapná a büntetését, ha ezt meg tudnánk szervezni, meg tudnánk oldani – de erről szó sincsen! Nem véletlen, hogy az emberiség ismert történetében minden törvénykönyv, kezdve Hammurabi törvénykönyvétől, a Szentíráson keresztül, a rómaiak jogáig – amelyik, tudjuk, mennyire kicsiszolt – mindegyik ismeri az időbeli elévülés fogalmát. Nem véletlenül! Nyilván ismerték az emberi természetet, ismerték a dolgokat: tudták azt,hogy bűnnek és bűnhődésnek, igazságtalanságnak és reparációnak egyazon közegben, közel egymáshoz, elérhető időben kell történnie. Nem véletlenül kerültek bele ezek az elévülési szabályok, hiszen még a legszentebb – ugye, kapitalizmust építünk – attribútum, a magántulajdon esetében is van elévülés, az elbirtoklás, a jogoknak az elvesztése terén. Tehát vannak időhatárok, amelyeket józanul nem célszerű túllépni, nem célszerű azon túl terjeszkedni.
A másik fontos dolog az, hogy a társadalom profitáljon a dolgokból, hogy a társadalom megtisztuljon. És hadd mondjak el itt valamit. A magyar társadalom jó párszor átment már ilyen katarzisokon. Gondoljunk csak †45 utánra, amikor a háborús és a népellenes bűnösöket felelősségre vonták! Mi történt akkor? Elítéltek egy csomó, valóban bűnös embert, de elítéltek nagyon sokat, aki, bizony, nem volt igazán bűnös. De ami ennél nagyobb baj volt, és amitől most is félek, az az, hogy a magyar társadalom nem tartott önvizsgálatot, nem nézett önmagába, hanem azt mondta: itt van, kérem, ötezer ember – vagy nem tudom, mennyit ítéltek el akkor –, ők voltak a bűnösök! Ők a bűnbakok, nem mi voltunk hibásak, nem mi tévedtünk nagyokat, nem mi voltunk lelkiismeretlenek, nem mi mulasztottunk, hanem ők mulasztottak, akiket most felakasztunk, becsukunk – és így becsuktunk annak idején. Nem tisztult meg a magyar társadalom 45 után, nem is hagytak rá időt, mert a diktatúra 47 után nem engedte. Bibó Istvánnak a tanulmányait hányan olvasták el akkor? Nem. Szőnyeg alá söpörték akkor a problémákat, amelyek a mai napig itt élnek a magyar társadalomban. Nem akarom ezeket részletezni.
Most megint ugyanaz történne: rámutatnánk pár tucat, pár száz emberre; rámutatnánk, hogy ők voltak a hibásak, ők hívták be az oroszokat, ők akasztottak fel minket, ők rontották el a dolgokat… És ezzel mit érnénk el? Megint lenne egy csomó bűnbak, aki megérdemelten ülne ott – ne vitassuk –, de nem tisztulna meg a magyar társadalom, nem vizsgálná meg azt, hogy hogyan történhetett, hogy egy egész nép a járomba dugta a fejét, hogy történhetett az egész dolog, hogyan jutottunk el a legvidámabb barakkig, hogy foszlott szét minden közösségünk.
Hadd mondjak pár dolgot! Most már felszabadultunk, kinyílhattak az írók asztalfiókjai. Kinyíltak. Hány kézirat lappang bennük 1959-ből, amikor minket halálra ítéltek? Hol vannak a kéziratok? Hol vannak a magyar írók munkái? Hol van a magyar értelmiség produkciója? Hol vannak az "embertragédiák"? Hol vannak "A walesi bárdok"? – De még egy árva "gólya" sincsen, ugye? Ezek az igazán nagy bajok, ezek az igazán nagy problémák. És azt hiszem, hogy ha most mi ezt a törvényjavaslatot elfogadnánk, akkor ezt gátolnánk és ezt akadályoznánk. Mert valójában hol vannak az igazi bűnösök. Gondolkodjunk csak el! Kik Nagy Imrének a gyilkosai? Az egész Központi Bizottság megszavazta, hogy felelősségre kell vonni – két ember, két tisztességes ember volt, aki nem vállalta. De folytassuk? Hát azokat is megbízta valaki… – és így tovább. Egy egész rendszer volt. Egy egész rendszert kell nekünk – kellene nekünk – megítélni. Ezt nem lehet a Markó utcában elintézni. Ezt történelmi szinten kell elintézni, sokkal alaposabban, sokkal gondosabban, sokkal tudományosabb alapon.
Azt is el szeretném mondani, külföldi példák is azt mutatják, hogy ilyen nagy sorsfordító idők után hosszú idővel nem alkalmaztak büntetőjogi igazságtételt. Hadd emlékeztessek Francoékra vagy a Francoék utáni rendszerváltásra – hiszen még Francoék is eljutottak oda, hogy közös sziklasírba, sziklatemplomba temették közösen az áldozatokat. Az utána következő demokrácia – amelynek most kezd beérni a gyümölcse, most kezd igazán sikeressé válni Spanyolország – nem kezdett büntetőjogi felelősségrevonást.
Hangsúlyozni szeretném: mindaz, amit mondtam, nem befolyásolja és nem befolyásolhatja azt, hogy a jelenleg hatályos törvények alapján, büntető törvények alapján igenis, vonják felelősségre azokat, akik az elmúlt húsz évben elkövettek bűncselekményeket, akik óriási károkat okoztak. Sőt, azt kell mondanom, hogy a kormányzat és a bűnüldöző szervek a jogállamiság keretein belül mindent tegyenek meg ezeknek az üldözésére. De én úgy gondolom, a nemzetnek nincsen arra energiája, hogy 35, illetve 45 évvel ezelőtti bűnöket a büntetőjog sajátos és minuciózus eszközeivel büntessen. Mai életünknek a jobbítására kellene koncentrálni, és elsősorban a társadalom ezt várja el tőlünk.
Ezen kívül rendkívül aggályos a jogállamiság, a kiszámíthatóság, a megbízhatóság és jelesül a jogbiztonság szempontjából, ha precedenst teremtünk, és visszamenőleg, az elévülési idő lezáródása után évtizedekkel, megnöveljük az elévülési időt. A jogbiztonságot változtatja meg. Tehát amikor valaki elköveti a bűnt, akkor a hatályos jogszabályok alapján fenyegeti őt a büntetés, ennek kell visszatartani másokat a bűnöktől – és ebbe bele van kalkulálva az elévülés is. Nem teszünk jó szolgálatot jogállamunknak, és rossz hírét keltjük az országnak, bizonytalanságot teremtünk, kiszámíthatóságunkat, megbízhatóságunkat rontjuk, amennyiben belemegyünk ebbe. És gondoljuk meg, hogy mit nyerünk a másik oldalon!
Tételezzük föl, hogy Zétényi Zsoltéknak megszavazzuk a törvényjavaslatát. Ugyebár, jogállamban élünk, a legszigorúbban be kell tartanunk az összes jogi normatívát. Ezek után mi fog történni? Feljelentések fognak érkezni, feljelentések alapján megindulnak az eljárások. Már a rendőrségi szakban problémák lesznek, hiszen ahhoz, hogy valakit gyanúsítottá tegyenek, bizonyos plauzibilitási bizonyítékok kellenek.
Nem tudom a pontos jogi nevét, nem akarok jogászkodni. Már a rendőrségnek el kellett utasítania az eljárást, nem tudja folytatni. De tegyük fel, hogy túljut a rendőrségen, nagy nehezen összeszednek bizonyítékokat hanyatló emlékezetű tanúk vallomása alapján, bizonyos dokumentumok előtárása révén sikerül a vádhatóságnak átadni. A vádhatóság precízen megvizsgálja, valószínűleg nem fog tudni vádat emelni. Mi történik akkor? Azok az emberek, akik tényleg bűnösök voltak, akiket a társadalomnak meg kellene vetnie, akiket meg akarunk büntetni, azok bőrpapírokat kapnak a rendőrségtől, nyomozást megtagadó végzést a vádhatóságtól, a vádindítványt elutasító végzést kapnak, és ezt lobogtatják, kérem, én tiszta vagyok, én ártatlan vagyok. Hát ezt akarjátok Zétényi Zsolt? Tisztasági bizonyítványokat akartok adni? Mert roppant nehéz lesz bizonyítani ennyi idő után. Az öreg Marosánon kívül nem tudom, hány embert lehet még elkapni. Tehát erről van szó. A helyett, hogy százezrek szállnának magukba, mert annyian voltak hibásak, bűnösök, a helyett néhány embernek bőrpapírokat fogunk adni.
Én azt hiszem, és be is szeretném fejezni, hogy nem tartom jónak ezt a megoldást, nem értek vele egyet, és azt gondolom, hogy ennek a nemzetnek kevés az energiája. Minden energiánkat össze kell szednünk, hogy most jó, tisztességes és – hogy a szokásos szlogent mondjam – európai életet biztosítsunk magunknak, hogy a gazdaságunkat rendbe hozzuk, hogy a viszonyainkat rendbe hozzuk, hogy a közösségeinket felépítsük, hogy a politikai életünket tisztességessé tegyük. Minden energiánkra szükség van. Nincs arra energiánk, hogy 35-45 évvel ezelőtti ügyekben kutakodjunk, arra kössük le a nemzet energiáját. Én úgy érzem, hogy ez félreviszi a dolgokat, úgy érzem, hogy ez valamiféle pótcselekvés, amire nincsen szükség.
Tisztelettel arra kérek mindenkit, gondolkodjanak el azon, amit mondtam, gondolják végig az egész folyamatot, gondolkodjunk együtt, és utána hozzuk meg a döntésünket, de én azt javaslom, hogy ne fogadjuk el a törvényjavaslatot. Köszönöm szépen. (Taps.)
