SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim!
Mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy tiszteletre méltó ennek a két képviselőtársamnak az a bátorsága, hogy így ketten kiállnak, és végül is egy egész nemzetet, egy egész társadalmat érintő kérdésben terjesztenek elő törvényjavaslatot. A magam részéről ezt nagyra értékelem, és azt kell mondanom a kisgazdapárt nevében is, hogy a törvényjavaslatot támogatjuk, mert annak minden vonatkozásban egyetértünk azzal a szándékával, hogy történelmi igazságtételt akar.
Ha most mégis teszek kritikai megjegyzéseket, és aggályaimnak adok hangot, akkor ez természetesen nem azért történik, hogy a bűnösöket – akár csak szándékon túl is – menteni próbáljam, sokkal inkább arról van szó, hogy vannak olyan szempontok, amelyek megítélésem szerint nehezen egyeztethetők össze ennek a törvénynek a végrehajtásával. Miről is van tulajdonképpen szó? Arról, hogy olyan embereket kívánunk e törvénnyel a bíróság elé juttatni, akik vagy politikai bűncselekményt követtek el, vagy politikai indíttatásból követtek el köztörvényes bűncselekményeket.
Már körülbelül száz évvel ezelőtt a nyugat rájött, hogy a politikai felelősséggel nem a büntetőjogi felelősség áll pariban, hanem a politikai felelősségre vonás. Ezért a büntetőjog nem igazán jól működik a politikai felelősséggel szemben. A tyúktolvajokra jól működik a büntetőjog, mert az köztörvényes cselekmény. De gondoljunk arra például, hogy nyugaton ritka kivételtől eltekintve, Dreyfus kapitány esete óta nemigen volt rá példa, talán a nürnbergi katonai törvényszék esetét leszámítva, amikor politikai felelősséggel szemben büntetőjogi felelősségre vonást alkalmaztak. És arra is gondoljunk, hogy éppen Dreyfus kapitány esete – aki egyébként nem keresztény volt – a katolikus Franciaország közvéleményét mennyire meg tudta osztani. Amerikában – ha nem tévedek – a múlt század nyolcvanas éveiben volt az, amikor a szakszervezeti vezetők közül párat felakasztottak hasonló magatartásuk miatt.
Mi 1945 után is, 1956 után is végeredményben a politikai bűntettek miatt alkalmaztuk a törvényt, illetve büntetőjogi felelősségre vonást. Azonban azt is meg kell mondani, hogy Kádárék felakasztották Nagy Imrét, és még sokan másokat, a szocializmus tulajdonképpen nem heverte ki ezt a tettét soha. Már a kelet is rájött arra, hogy nem lehet ezt a büntetőjogi alapelvvé avanzsált dolgot figyelmen kívül hagyni. Gondoljunk arra, hogy Sztálin idejében Hruscsovot a leváltása után természetesen az akasztófa vagy a golyó várta volna, de egyiket sem tették meg vele. Ilyen körülmények között aggályos nagyon széles körben a büntetőjogi felelősség alkalmazása az ilyen esetekben.
Sajnos, minél kevésbé érvényesül egy országban a demokrácia, annál inkább az történik, hogyha valami gond van, akkor előveszik a büntetőjogot. Mintha a büntetőjog mindenek feletti lenne. Azonban azt kell mondanom, hogy a büntetőjog csak mindenek utáni lehet, csak ultima ráció, végső érv lehet, amikor már mást nem lehet alkalmazni. Ezért nagyon sajnálatos dolognak tartom azt, hogy ez a törvénytervezet nem szinkronban a Justitia-terv végrehajtásával került előterjesztésre, mert megítélésem szerint a megoldás ebben az esetben az lett volna, hogy először politikailag kell megbélyegezni azokat, akik azt megérdemlik, és azt követően kerülhet sor egy büntetőjogi felelősségre vonásra, ha még az szükséges.
Nem vitatom én ennek a törvénynek, illetve törvénytervezetnek a szükségességét, és azt sem vitatom, hogy az elévülés vonatkozásában meg lehet a visszaható hatályt állapítani. Nem első eset, amikor ez megtörténik, hiszen ha a hatalom úgy látja szükségesnek, akkor ezt a saját érdekében – bár nem túl gyakran, de – mindig meg is teszi.
Itt tehát a politikai felelősségrevonás elmaradása szerintem a nagy gond. És most, ha ezeket az embereket a büntetőbíróság elé állítjuk, akkor még bizonyos fajta csapdákkal is kell számolnunk. Gondoljunk arra, hogy ezeknek az embereknek egy része meghalt, más része pedig idős korban van. Ismert az a lélektani tény, hogy általában a közvélemény mindig a gyengébb oldalára áll, mindig annak az oldalára, akinek kevesebb esélye van. Egy idős ember a büntetőbíróság előtt szánalmat keltő lehet. Gondoljunk továbbá arra, hogy ezeknek az embereknek egy része jogász, vagy jogilag képzett ember. Ha ezekhez még hozzászámítjuk azt, hogy kiváló ügyvédek fognak majd a rendelkezésükre állni, akik lőnek az utolsó töltényig, mert hiszen azt biztosítjuk a számukra, hogy a büntető-eljárásjogi garanciák rendelkezésükre álljanak. Ha pedig így áll a dolog, akkor azt kell mondanom, hogy esetleg a vádlottak padját ezek az elkövetők katedrává fogják minősíteni, és előléptetni, és akarva-akaratlanul katedrát adunk nekik. Ezek olyan gondok, amelyet megítélésem szerint végig kell együtt valóban gondolnunk, ahogy ezt Mécs Imre képviselőtársam mondta. És visszatérve még egy gondolat erejéig… tehát nagyon bölcsen és nagyon megfontoltan kell ebben a kérdésben döntenünk, mert visszatérve még egyszer a nürnbergi katonai törvényszék ügyére, ha önök erre vonatkozóan ismerik a tényeket, akkor tudják azt, hogy ott is – bár nemzetközi horderejű volt ez az egész kérdés – nagyon szűk körben alkalmazták a büntetőjogi felelősséget. Mindössze három csoportot, így a főbűnösöket, meg akik a fegyverszünet után tovább folytatták a harcot, és végül a vérbírákat ítélték el, pedig el lehetett volna… potom száz embert, nem tudom pontosan… el lehetett volna ezerszámra ítélni az embereket, mégis politikai megfontolásból nem tették ezt. Ezeket az aggályaimat szeretném a tisztelt Országgyűléssel megosztani, amikor ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalásánál tartunk.
Másik gondom: azt mondja a törvényjavaslat 1. §-a – hiszen végeredményben érdemét illetően csak az 1. § rendelkezik –, ennek a (2) bekezdése, hogy a büntetés korlátlanul enyhíthető. Én ezt dogmatikai hibának tartom, még egyszer megismétlem, hogy mindent, amit mondok, csak a jobbítás szándékával teszem, azért tartom annak, mert ha eljutottunk odáig, hogy valakit büntetőjogilag felelősségre vonunk, akkor legyünk következetesek, és ha az megérdemli, akkor büntessük meg, és ne kenjük el a felelősséget a korlátlan enyhítés lehetőségével. Azért ne kenjük el, mert egyébként vannak bevett büntetőjogi intézményeink, amelyekkel kiváltható a büntetése, ha egyébként az idős koránál fogva vagy a börtöntűrő képessége hiánya miatt esetleg nem tudja azt elviselni. Gondoljunk a kegyelem intézményére, az eljárásjogi kegyelemre – bocsánatot kérek – a végrehajtási kegyelemre. De már maga a törvény is biztosítja, anélkül hogy beépítenénk a korlátlan enyhítés lehetőségét, a kétszeres leszállásnak az esetét, attól függően természetesen, hogy milyen súlyú cselekményekről van szó.
Ilyen körülmények között tehát – álláspontom szerint – nincsen szükség a korlátlan enyhítésre. És ami az egyik legfontosabb érv az ellen, hogyan védjük meg magunkat attól, hogyha holnap a tyúktolvaj azt mondja, hogy kérem, én is kérek korlátlan enyhítési lehetőséget. Ez egy nagyon veszélyes precedens. Mert miért egy főbenjáró bűnt elkövetőnek biztosítjuk ezt a lehetőséget, miért nem annak, aki kisebb bűncselekményt követett el? Francois Villon mondta – már potom négyszáz évvel ezelőtt ugye, hogy – természetesen mutatis mutandis –, aki keveset lop, annak a kevesére törnek, aki sokat lop, annak lehetősége van, hogy még többet lopjon. Ne essünk abba a hibába, hogy ahogy ő ezt akkor megállapította, erre lehetőséget biztosítsunk.
Én a magam részéről ezért módosító indítványt terjesztettem elő a törvényjavaslattal kapcsolatosan, amelyiknek az a lényege, hogy az 1. § (2) bekezdése maradjon el, tehát korlátlan enyhítés lehetőségét ne adjuk a kezébe a bírónak. Én ellenkező bizonyításig mindenkiről – és minden bíróról is – jót tételezek fel. Mégis mondok önöknek egy példát, hiszen itt sok esetben az történik, hogy az egyik bíró a másik bírót, tehát a volt bírót fogja elítélni, illetőleg az ügyében fog dönteni. Argentinában a puccs után jószerint mindenkit felmentettek a felelősség alól.
Tehát úgy gondolom, hogy ez – a veszélyeket magába rejtő – (2) bekezdés nem szükséges ehhez a törvényhöz, ha már nem történt meg a politikai felelősségrevonás, akkor a jogi felelősségrevonás legyen olyan, hogy legyen benne egyfajta tartás, ne hígítsuk fel e bekezdésnek a beépítésével, mert úgy gondolom, hogy nem jó szolgálatot tesz az (1) bekezdésnek, amelyik végeredményben a megcélozott célt el kívánja érni. Nem lehet, bár itt a törvényjavaslat előterjesztője érzi, hogy tulajdonképpen ezzel az anyagi jogi trükkel – és most a trükköt nem pejoratív értelemben mondom – kívánja megoldani a politikai felelősségrevonás hiányát. Sajnos, ezt nem tudjuk ezzel elintézni, ha pedig nem tudjuk elintézni, csak és kizárólag a büntetőjog talajáról tudjuk a problémát megközelíteni, akkor maradjunk szerintem végig következetesen a büntetőjog talaján.
Én – ilyen körülmények között – tisztelettel azt kérem, hogy szíveskedjék – amellett természetesen, hogy támogatjuk a törvényjavaslatot – a módosító javaslatot is támogatni, amelyik a (2) bekezdés elhagyását indítványozza. Köszönöm szépen. (Taps.)
