ORBÁN VIKTOR, DR. (FIDESZ)
ORBÁN VIKTOR, DR. (FIDESZ)
ORBÁN VIKTOR, DR. (FIDESZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Én Kónya Imre hozzászólására szeretnék néhány mondat erejéig reagálni, de előtte két megjegyzést engedjenek meg.
Az első az, hogy örömmel hallottam dr. Fodor András képviselőtársamtól azt, hogy az életkort, mint olyat, nem tekinti bűnnek a mi esetünkben, tehát a fiatalok esetében. Szeretném megnyugtatni, hogy az ő esetében mi sem tekintjük annak. (Derültség.)
A második, amit szeretnék mondani, azt pedig Oláh Sándor képviselőtársamnak mondom. Nem biztos, hogy jól értettem, amit mondott tisztelt képviselőtársam, de szeretném fölhívni a figyelmét, hogy annak ellenére, hogy nem biztos, hogy jól értettem, amit mondott, hogy a szemtelenség önmagában nem büntetőjogi tényállás. Ha itt most valamiért mi törvényt hozunk, akkor csak azért nem hozhatjuk meg ezt a törvényt, mert állítólag valakik valamikor, akikre ez a törvény érvényes lesz, vagy hatályos lesz, elszemtelenedtek. Ez önmagában, mint törvényalkotói motíviáció, nem fogadható el, törvényalkotói szándékként sem fogadható el.
A második: Kónya Imre úrhoz, képivselőtársamhoz szeretném a következő néhány szót címezni, ezek jogi megjegyzések lesznek. Nyilván azt gondolja, hogy a törvényjavaslatról még lesz plenáris ülési vita, és akkor hosszabban össze tudjuk mérni a jogi érveket. Most csak néhány rövid megjegyzést szeretnék tenni.
Először is: őszintén örülök annak, hogy Kónya Imre képviselőtársam jogi érvekkel hozakodott elő, mert azt gondolom, hogy ebben a Házban – miután ez a törvényalkotás háza –, még ha egy morális szempontból nagyon kényes kérdéssel foglalkozó törvényt alkotunk is meg, mindig elsőbbsége és primátusa van a jogi szempontoknak. Én azt gondolom, hogy a megbocsátás, meg nem bocsátás kérdése nem tartozik a tisztelt Ház elé. Én azt gondolom, hogy vannak, akik megbocsátanak, és ez magánügy, és vannak, akik nem bocsátanak meg, mert az is magánügy. S akik nem bocsátanak meg, azokat nem lehet elmarasztalni, mert vannak dolgok, amiért nem lehet megbocsátani. De az ő magánügyük azt gondolom, nem lehet megbocsátani soha azért, ha apától a fiát elvették, ha valakinek az anyját lemészárolták. De úgy gondolom, hogy ez bennünket, amikor törvényt alkotunk, nem befolyásolhat. Bennünket egyetlen dolog befolyásolhat, az, hogy a magyar hatályos jog által a mi számunkra biztosított területen belül megpróbáljunk jogi megoldást találni erre a problémára.
Semmifajta morális ok nem jogosít fel bennünket arra, hogy a mindenkor hatályban lévő – s különösen bennünket nem törvényalkotókat – magyar jogrend kereteit túllépjük, bármifajta nemes, morális indokról legyen is szó. Ez az én jogi álláspontom, s a mi frakciónk ebben a szellemben fejtette ki az álláspontját.
Úgy gondolom egyébiránt, hogy az MDF tisztelt frakciójának jó néhány képviselője az Igazságügyi Minisztérium meg a FIDESZ-frakció álláspontja között semmifajta különbség nem lenne, ha most nem 1991-ben lennénk, hanem ezelőtt 20–25 vagy 30 évvel. Itt nem az elkövetett bűncselekmények morális, sőt mi több, még csak nem is jogi természetű megítélésében van vita közöttünk, hanem egyetlen vita van közöttünk. Azt gondolom – miután hasonlóképpen gondolkodunk fölfogásom szerint ezekről a bűncselekményekről –, hogy ebben az esetben van-e módunk nekünk, törvényalkotóknak bármifajta jogi konzekvenciát fűzni ezekhez a bűncselekményekhez. Csak erről folyik közöttünk a vita és nem másról. Legalábbis a FIDESZ esetében én ezt önöknek nyugodtan állíthatom.
Ezek után két, ténylegesen jogi megjegyzés. Az első az, hogy Kónya Imre azt találta mondani, hogy a visszaható hatályt – megpróbálom szó szerint idézni – lépten-nyomon meg szokás sérteni bizonyos esetekben. Na most, ez nincsen így. Szeretném elmondani, hogy a polgári és politikai jogok egyezségokmányának 11. §-a, az emberi jogok konvenciójának 7. §-a tiltja mindenfajta visszamenőleges hatály alkalmazását. Úgy gondolom tehát, hogy ma igen kedvezőtlen lenne Magyarország megítélésére nézve, saját magunk számára és nemzetközi megítélésünkre nézve is, hogy amikor éppen azon dolgozunk, hogy a magyar jogrendszert hozzáigazítsuk az európai normákhoz, akkor az európai normák által kifejezetten tiltott jogi megoldást alkalmazzunk, még egyszer mondom, bármilyen nemes, morális indítéktól vezéreltetve is.
A második megjegyzésem az elévülésre vonatkozik. Miután majd külön hozzászólásban hosszabban fogunk válaszolni a Kónya Imre által elmondott jogi fejtegetésekre, föltehetően majd egy másik vitanapon, itt most csak két megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik az, hogy van nemzetközi ítélkezési gyakorlat, és azt gondolom, hogy helyes lenne, hogyha mi, amikor jogalkotóként erről vitatkozunk, ezt figyelembe vennénk. Az első az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának gyakorlata, ez a kérdés már volt az Egyesült Államokban, a legfelsőbb bíróság azt mondta, hogy nem lehet az elévülési időt föltámasztani. Na most, ez az eset kevésbé érdekes a mi szempontunkból, a második fontosabb, amit a Kónya Imrével való vitám szempontjából elmondhatok, ez a németországi eset. Ez azért fontos, mert úgy látom, hogy Kónya Imre jogi érvelésében és az én jogi érvelésemben, és a mi jogi érvelésünkben van egy nagyon fontos jogi különbség, az elévülés intézményét láthatóan Kónya Imre egy eljárásjogi intézménynek fogja föl, mi pedig inkább anyagi jogi intézménynek tekintjük. Egyébként az egész magyar jogász társadalom ebből a szempontból komoly vitát folytat egymással szemben. Ez ugyanúgy megosztja a mai jogász professzorokat, nemcsak bennünekt, politikusokat.
Én azt gondolom – függetlenül egyébként attól, és a német példa ezért érdekes –, hogy eljárásjogi intézménynek vagy anyagi jogi intézménynek tekintjük az elévülést, függetlenül mindettől, a német példa azért fontos, mert Németországban elévülési, az elévülést eljárásjogi intézménynek tekintették, és a legfelsőbb bíróság, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, az alkotmánybíróság ennek ellenére nem engedte meg, hogy föltámasszák az elévülési időt.
Csak a kis visszaható hatályt fogadta el a német alkotmánybíróság. Egyébként a FIDESZ a maga részéről a kis visszaható hatályt ebben az esetben is minden különösebb gond nélkül, önökkel egyetértve elfogadja és meg fogja szavazni. Ez a néhány jogi megjegyzésem.
Végezetül még egy megjegyzést szeretnék tenni. Egy kis türelmet kérek még! Azt gondolom, hogy elkéstünk ezzel az egész dologgal. Azt gondolom, hogy ennek a magyar Parlamentnek és az egész magyar társadalomnak ezelőtt több, mint egy éve kellett volna túlesnie az összes, a múlt lezárásával foglalkozó törvényjavaslaton és problémán. Csak szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy amikor a Kormány első száz napját értékeltük, és a FIDESZ egy hivatalos dokumentumot adott ki, amit minden minisztériumnak megküldött, ebben az egyik első pont éppen az volt, amit kifogásoltunk a Kormány működésével szemben, hogy eltelt száz nap, és még szóba sem került semmifajta – a múlt lezárásával foglalkozó – törvényjavaslat, hatpárti tárgyaláshoz vagy bármihez hasonló dolgot.
Azt gondolom tehát, a mi oldalunkról az a szándék, hogy ezt az ügyet valamilyen módon és minél hamarabb lezárjuk, megvan. Ebben mi önöknek, az igazságügyi kormányzatnak készséges együttműködői vagyunk, de csak bizonyos kereteken belül. Problémammegoldást kell rá találni, de csak olyan megoldást tudunk elfogadni, amely a mi számunkra – mint törvényhozók számára – mozgásteret kijelölő alkotmányos és egyéb törvényi szabályokat nem hágja át. Ezeken a kereteken belül minden megoldást készséggel elfogadunk, együttműködünk önökkel. De ami ezeken a határokon túlmegy, olyan megoldásokhoz sajnos nem tudjuk a nevünket adni.
Ez a jogi álláspontunk, és ezt válaszolom Kónya Imre jogi felvetéseire. Örömmel nézek a következő ülésszakok jogi vitái elé. Azt gondolom, itt az ideje, a jogászok a maga helyére, a jog területére vigyék le ezt a vitát az indulatos felesleges viták helyett. Köszönöm szépen. (Taps a FIDESZ soraiban.)
