BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Köszönöm Elnök Úr. Tisztelt Ház! Bevallom, szkeptikus vagyok. Csekély esélyt látok arra, hogy a jövő évi költségvetési irányelvek vitája, akár a legszerényebb mértékben is, képes még befolyásolni a Kormány jövő évi gazdaságpolitkáját és a részletes költségvetés előirányzatait. Nem azért vagyok pesszimista, mert most már második alkalommal és méltatlanul késői időben és döbbenetesen kis részvétel mellett zajlik ez az egyébként nagyon fontos vita, hanem azért, mert ha végiggondolják, hogy a részletes költségvetés és az azt kiegészítő konkrét törvényjavaslatok benyújtására nem egészen egy hónapja van hátra a Kormánynak, ha komolyan azt gondolja, hogy jövőre megalapozott költségvetést hagyjon jóvá a Parlament és azt képes legyen megvitatni, valamivel jobb körülmények között, mint tette tavaly, akkor gyakorlatilag ma már majdnem kész törvénytervezetekkel kell rendelkeznie. Aligha van tehát arra esélye, hogy ennek a vitának, az egyébként nagyon fontos és minden bizonnyal sok tekintetben nem figyelmen kívül hagyható elemeit még érvényre tudja juttatni.
Ezzel együtt megpróbálom a mi véleményünket is röviden összefoglalni, abban a reményben, hogy a Kormány nem egyszerűen ki akarja pipálni azt a kötelezettségét, hogy a következő esztendő költségvetési javaslatát két fordulóban terjeszti a Parlament elé.
Az irányelveket alaposan átrágva négy fő megállapítás tehető.
Az első: a Kormány többnyire egyoldalúan, optimistán ítéli meg a Magyarországon lezajló társadalmi és gazdasági folyamatokat. Ez önmagában véve nem lenne baj, és különösen az nem baj, hogyha a gazdaság pozitív elemeit hangoztatja a Kormány a Parlament előtti beszámolójában. Ez természetes törekvés, és közös dolgunk, hogy ezeknek a pozitív elemeknek örüljünk. A probléma ott kezdődik, hogyha a jövő esztendő gazdasági prognózisait kizárólag a meglévő pozitívumokra építi, és nem elemzi, hogy vajon e pozitívumok mellett a gazdaság reálszférájában milyen óriási negatív folyamatok zajlanak le, és melyek a meghatározó tényezők. Vajon azok-e, amelyeknek mindannyian örülünk vagy azok, amelyekkel kényszerülünk szembenézni?
A második jellemző vonás: sajnos a gazdaság reálfolyamatai és a jövőre tervezett jövedelem-prognózisok között meglehetősen nagy az ellentmondás. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy nincs összhang, hanem arról van szó, hogy egészen más tendenciákat jeleznek a gazdaság igazi, valódi folyamatai, mint amelyekre a költségvetési irányelvek megtervezett előirányzatai ebben a pillanatban épülnek. És ebben az az igazi veszély, hogy esetleg egy optimista alapállásból származó költségvetési elosztási program nem lesz teljesíthető, nem lesz megvalósítható 1992-ben.
A harmadik jellemvonás, hogy a jövő évi költségvetés irányelvei lényegében az 1991-es költségvetés arányait és szerkezetét hozzák vissza. Alapvető változtatás tehát nincs. Minden lényeges tartalmi és szerkezeti döntés 1992-ben halasztást szenved, aminek persze lehetnek nagyon komoly megfontolások is a hátterében, mint például az infláció fékezése, mint például a társadalmi konfliktusok élezésének elkerülési szándéka. Ettől azonban a költségvetés nem válik emészthetőbbé, nem válik megalapozottabbá. Az igazi probléma az, nincs esély, hogy ebben a változatlan szerkezetű és tartalmú költségvetésben a magyar gazdaság jelenlegi teljesítőképessége mellett finanszírozható legyen az az állami kiadástömeg, amellyel szembe kell néznünk 1992-ben.
És végül a negyedik jelemvonás: a Kormány végül is teljes felhatalmazást kér a parlamenttől a részletes költségvetési előirányzatok kidolgozásához. Egyetlen követelményt próbál a Parlamenttel jóváhagyatni, ez pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek által sarokszámként igényelt 60 usque 80 milliárd közötti költségvetési deficit. Itt sem az a probléma, hogy ez a költségvetés oly fontos eleme és jellemző eleme rögzítésre kerüljön, hanem az, hogy 60–80 milliárdos sávon belül elhelyezkedő költségvetési hiány mellett körülbelül még 10–12 fajta költségvetési változat állítható össze. Vajon melyikhez kéri a Kormány a Parlament felhatalmazását?
Azt hiszem, sokkal tisztességesebb dolog lett volna, ha a Kormány azt teszi, amit saját berkeiben megtett, s idézném a konkrét számot: 3049/91. számú titkosított határozatával a Kormány tételesen, közel 30 oldalon keresztül, nagyon konkrétan lerögzítette a jövő évi költségvetés legfontosabb előirányzatait. Ezek egyrészt néhány ponton ellentmondanak a beterjesztett tájékoztatónak, másrészt azt vélem, akkor lenne igazán esélye a Parlamentnek most érdemben vitatkozni erről a tájékoztatóról, ha a Kormánynak ezt a már elhatározott szándékát, amelyet határozatba foglalt, is megismerhette volna.
Tanulságos a dokumentum egyébiránt, érdemes lesz majd összehasonlítani a beterjesztendő végleges 92-es költségvetési törvényjavaslattal.
A folyó esztendő megítéléséről – tisztelt Ház – nagyon röviden. Azt gondolom, a gazdaságban zajló pozitív elemeket el kell ismerni. Jó, hogy javulnak az egyensúlyi viszonyok, jó, hogy a várakozásokkal ellentétben gyorsabbak a gazdasági szerkezet átalakításai, és jó, hogy mindenfajta előzetes becsléssel szemben, szerényebb mértékű az infláció növekedése. Félreértés ne essék! Itt nem az infláció csökkenéséről lehet beszélni, hanem a növekedési ütem kordában tartásáról. A nagy kérdés az, vajon ezek a folyamatok uralkodnak-e a magyar gazdaságban vagy egészen mások, és ezek a folyamatok más, a gazdaság mélyebb rétegeiben lezajló eseményeknek a következményei. Én azt gondolom, igazán erre a kérdésre kellene választ adni, és sajnos, ezzel adós marad a Kormány.
Mi úgy látjuk, tisztelt Ház, hogy a reálszférában négy olyan folyamat van, amely meghatározza ennek az évnek a gazdasági eredményeit – egyebek között ezeket a pozitív elemeket is –, és amelyek sajnos, akár akarjuk, akár nem, hatni fognak 92-ben is.
Az első a durva recesszió, tisztelt Ház. A tervezett GDP-csökkenés kétszerese következik be ebben az esztendőben. És semmi esély nincs arra, hogy ez a folyamat egy csapásra 1992-ben megváltozzék, vagy ha igen, akkor ez csak olyan gazdaságélénkítési forrásokra építhető, amely – és ebben egyetértek Soós Károly Attilával – egy robbanásszerű inflációhoz vezet. Magyarul: ez csak a költségvetés, az államháztartás deficitjének növelésével finanszírozható. Teljesen naiv az a feltételezés, hogy olyan exportpiac-bővülések következnek be, amelyekre 1992-ben egy 2%-os GDP-növekedést építeni lehet.
A második tényező a cserearányok drasztikus romlása, mindenekelőtt a magyar és közép-kelet-európai relációban, elsősorban a magyar–szovjet relációban. Azt elfogadom, hogy ezek a cserearányok tovább nem fognak romlani, jó esetben, 1992-ben, de tartósan javulni sem fognak. És nem beszélek arról az effektusról, amely majd a piacok alakulására vonatkozik, hiszen az a harmadik hatás, nevezetesen: ebben a régióban a magyar áruk piacainak 60%-os csökkenése. Itt is elhiszem azt – hangsúlyozom: elhiszem, hiszen egyelőre más támpontunk erre nincs –, hogy ez a piacvesztés nem folytatódik 1992-ben, de nem látom azokat a lehetőségeket, amelyek a piacok bővülését, 7, 8 illetve 10 százalékos mértékben megalapozhatnák. Ha a kelet-európai régióról beszélünk, akkor teljesen egyértelmű, hogy a szovjet köztársaságokkal piacbővülés reményében 1992-ben tárgyalni naivitás. Jugoszlávia kiesik a körből, Németországot – az egyesített Németországot – elérte a recesszió; a lengyel, csehszlovák, bolgár reláció pedig nem meghatározó a magyar külgazdasági kapcsolatokban.
Ugyancsak naivitás azt hinni, hogy ennek a relációnak a felváltása az Európai Gazdasági Közösségbeli vagy tengerentúli országokkal, olyan piacnyeréssel párosulhat, amely exportpiac-bővüléssel megalapozhat egy lassú gazdasági növekedést. Nem, tisztelt Ház, ha lesz gazdasági növekedés, az sajnos, vagy az egyensúly romlását, vagy pedig az infláció növekedését fogja jelenteni Magyarországon.
Végül a negyedik tényező: a munkanélküliség gyors növekedése, aminek nincs vége – nyilván – ebben az esztendőben.
Ezek után fel kell tenni azt a kérdést, hogy reális-e az a gazdaságpolitikai koncepció, amely egyébként nagyon szimpatikus, és aminek a megvalósítását őszintén kell mindannyiunknak kívánni. Ennek három pólusa van – ezt mondja a Kormány –, hogy egyensúlyt megőrizni vagy javítani, szerény mértékű gazdasági növekedést elindítani, és hihetetlen nagy mértékű antiinflációs gyakorlattal inflációnövekedést mérsékelni, csökkenteni. A három így, együtt, tisztelt Ház, ha sikeresen megvalósul, az lesz az igazi gazdasági csoda. Erre az elmúlt tíz évben a világon még nem volt példa. Gazdasági növekedés ilyen gazdasági szerkezetben úgy, hogy az egyensúly ne romoljon – az egész egyszerűen elképzelhetetlen. Lehet az inflációt csökkenteni – nem hiszem, hogy 15%-kal, de most nem akarok szám-háborút folytatni –, lehet csökkenteni, de akkor nincs gazdasági növekedés ebben az országban, tisztelt Ház! Akkor durva, kőkemény pénzszűke van, sokkal keményebb, mint 1991-ben, akkor nem lehet 80 milliárdos költségvetési deficit; akkor az államháztartás nem lépheti túl a reálisan elérhető jövedelem centralizációval elérhető bevételeket – akkor csökkenhet az infláció, akkor nem fog az egyensúly romlani. De ha lesz gazdasági növekedés, tisztelt Ház, ilyen piaci feltételek mellett, akkor egyensúly-javítás nincs, és inflációcsökkentés sincs. És ezzel nagyon reálisan szembe kell nézni, hiszen máskor, mint a költségvetés vitája során, nincs esélyünk gazdaságpolitikáról vitázni ebben a Házban.
A nagy kérdés az, vajon a recesszió valóban megállítható-e. Legjobb esetben, azt gondolom, hogy stagnálás képzelhető el – és ez nem kis eredmény, tisztelt Ház! De növekedésnek a feltételei nincsenek meg. Óriási kérdés, hogy belehajszolja-e magát a kormány egy voluntarista gazdasági gyorsítás politikájába. A Háznak óvnia kellene ettől a Kormányt. Óvnia kellene attól, hogy engedjen a könnyebb csábításnak. Erre volt példa az elmúlt években többször. (Közbeszólás a jobb oldalról: Igen!) Emlékezetükbe szeretném idézni: 1985 – elég volt a laposkúszásból, gyorsítsunk csak! Egy esztendő alatt duplájára növekedett a magyar adósságállomány. Nem lenne jó megérni újra – most már egészen más feltételek között – ennek a rendkívül kedvezőtlen gazdaságpolitikának a megismétlését.
Melyek a fő kritikus pontok 1992-ben? A legnagyobb bajt abban látjuk, hogy folytatódnak a meghatározó reálfolyamatok, amelyek 1991-et jellemezték. A következőkre kell gondolni. A keleti piacvesztés következményei a reálgazdaságban jövőre fognak igazán megjelenni, azaz tömeges vállalati, vállalkozási csődök, leállások, ugrásszerű munkanélküliség-növekedés. Ez az utóbbi egyébként 10–12%-ra tehető, az 5–600 ezer fővel, ami már nem a kritikus pontot jelenti, tisztelt Ház, hanem gyakorlatilag a kezelhetőség határán túl van – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ennek a mértéke az ország egyes településein és térségeiben koncentráltan és nem pedig szétszórtan fog megjelenni.
A második dolog, tisztelt Ház, még ha csökken is az infláció ehhez az évhez képest – bár még egyszer mondom, gazdaságilag megalapozatlan egy 22%-os fogyasztói árindexszel számolni – lehet valamelyest csökkenteni az ez évi 37%-on, az kétségtelen. Az elmúlt évek inflációnövekedési ütemének halmozódása azonban felgyorsítja azt a jövedelempolarizációt, amely ebben az országban – akár teszik, akár nem – egy lassú latin-amerikanizálódási folyamatot indít el, tisztelt Ház, – ez pedig a jövedelem és vagyonkülönbségek durva növekedésével, illetve egyes, nagyon jelentős társadalmi rétegek kiszolgáltatottságával egyenértékű.
Ilyen körülmények között – és ez a negyedik tényező – még ha tényleg feltételezhetnénk is, hogy 22% körül lesz a fogyasztói árindex növekedése 1992-ben, ehhez mérten 15–16%-os keresettömeg-növekedés egész egyszerűen alkalmatlan arra, hogy ezen a bázison létrejöjjön egy olyan társadalmi közmegegyezés, amely egy ilyen válságköltségvetést képes elviselni. Ez képtelenség. Ez csak arra jó, tisztelt Ház, hogy egy általános, lineáris restrikció keretében a költségvetés valamennyi szereplője – jövedelemtulajdonosok, költségvetési szervek és a lakosság – egyaránt rosszul járjon.
Ezek után röviden a költségvetési politika buktatóiról. A jövedelemcentralizáció, a deficit és a költségvetés fő arányai lényegében nem változnak 1991-hez képest. Van egy rendkívül szimpatikus szándék, és a számok szerint ez úgy tűnik, meg is valósul. Idézném a 16. oldalról: "1992-ben az államháztartás kiadásai nem növekedhetnek jobban, mint a gazdaságban keletkező jövedelmek." Így van, rendben van, a számok ezt bizonyítják – csak az a katasztrófa, hogy rettenetesen kilóg a lóláb: a Kormány sem gondolja komolyan. Hiszen öt oldallal később már a következőket írja – ismét csak idézem: "A többletterheknek a jövedelemtulajdonosok mindegyikét azonosan kell terhelni." Most nem beszélek arról, hogy ez az azonos terhelés, persze, már a számításokban sem igaz – itt ugyanis többletterhekről van szó, nagyon világosan. Ami pedig az arányos elosztást illeti, arra engedjenek meg két számot. Ha úgy lenne, ahogy az irányelvekben szerepel, akkor az alapvető bevételi arányoknak a költségvetés bevételi oldalán nem lenne szabad változniok. Ámde nem így van! A gazdálkodó szférától származó bevételek részaránya 35-ről 31,5%-ra csökken, és – ez a lényeg –, a lakosság befizetései 58-ról 61,4%-ra növekednek, tisztelt Ház. Nincs másról tehát szó, mint arról, hogy kedvezőtlen esetben a jövedelemcentralizáció növekedését teljes körűen vagy túlnyomó többségében a családok fogják viselni. Azt gondolom, ez nem olyan egyszerű ügy, amire minden különösebb konzekvencia és kommentár nélkül a Parlament rábólinthat.
A legkritikusabb pontok ezért a következők. Direkt adóemelések a követkető területen: fogyasztási adó, plusz 53 milliárd – igaz, ebben van némi fogyasztásnövekedés is, de éppen az előbb próbáltam meg bizonyítani, hogy ez csak akkor következhet be, hogyha híg vásárlóerőt bocsát ki akár a Nemzeti Bank, akár a költségvetés 1992-ben. A gépjárműadóról már szóltak előttem. Az új földadó terhelésnövekedést jelent, és a szolidaritási alap hozzájárulás-növekedése is a jövedelemcentralizáció növelését jelenti. A lakosság együttesen, az irányelvek szerint, 88 milliárd forinttal többet fizet be jövőre, mint 1992-ben. Azt hiszem, hogy ehhez különösebb kommentár nem kell.
Aránytalan a támogatáscsökkentés összetétele. Miközben elér a költségvetés arra az egyébként kívánatos szintre, hogy alig maradnak támogatások, gondolják végig: a termelő szféra támogatásai 2 milliárddal, a lakosságot érintő fogyasztóiár-támogatások 22 milliárd forinttal csökkennek. Közben, hogyha megnézik a fogyasztási adóról már benyújtott törvénytervezetet, ahol látják és a költségvetési irányelvekből behelyettesíthetik a plusz 53 milliárdot, akkor az derül ki, hogy miközben 22 milliárddal csökkenti a fogyasztóiár-támogatásokat és direkt módon árat emel a Kormány, aközben 53 milliárddal többet szed be a tényleges fogyasztás keretében. A kettő összege már 75 milliárd, tisztelt Ház! És az egyéb adónövekedésekről egyelőre nem beszéltem.
A legnagyobb probléma mindenképpen az, hogy a kiadások felülvizsgálata elmaradt, erről előttem már több képviselőtársam szólt. Csak emlékeztetni szeretnék, tisztelt Ház. Emlékezzenek vissza, az államháztartási törvény vitájában a sarokpont ez volt, nem lehet megúszni 92-re az állami kötelezettségvállalások alapos átvilágítását és lehetőség szerint szelektív csökkentését. Ha nem ez történik, akkor jön ez a költségvetési irányelv, azaz egyöntetűen szétteríteni a terheket, lineárisan csökkenteni az előirányzatokat, úgy, ahogy erről több képviselőtársam szólt, nem ismétlem meg – bérautomatizmus 10+5%-a a 22%-os fogyasztási árhoz képest, 5%-os dologi automatizmus a 22%-os fogyasztási árhoz képest… És megint csak hadd utaljak vissza az államháztartási törvényhez. Egyszerűen nem tudom másnak minősíteni, mint kibúvónak azt a szöveget, amely az irányelvekben van, hogy egyébként pedig azok a költségvetési szervek, amelyek az automatizmusok és a fogyasztói ár közötti különbséget nem képesek megtermelni, kigazdálkodni – vállalkozásból és másból –, azok, ugye, számoljanak saját csődjükkel, saját gondjaik növekedésével. De könyörgöm, hogy tegyék, amikor az államháztartási törvény más oldalról durván korlátozza ugyanezeknek a költségvetési szerveknek a vállalkozási szabadságát és avállalkozási csődök, leállások, ugrásszerű munkanélküliség-növekedés. Ez az utóbbi egyébként 10–12%-ra tehető, az 5–600 ezer fővel, ami már nem a kritikus pontot jelenti, tisztelt Ház, hanem gyakorlatilag a kezelhetőség határán túl van – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ennek a mértéke az ország egyes településein és térségeiben koncentráltan és nem pedig szétszórtan fog megjelenni.
A második dolog, tisztelt Ház, még ha csökken is az infláció ehhez az évhez képest – bár még egyszer mondom, gazdaságilag megalapozatlan egy 22%-os fogyasztói árindexszel számolni – lehet valamelyest csökkenteni az ez évi 37%-on, az kétségtelen. Az elmúlt évek inflációnövekedési ütemének halmozódása azonban felgyorsítja azt a jövedelempolarizációt, amely ebben az országban – akár teszik, akár nem – egy lassú latin-amerikanizálódási folyamatot indít el, tisztelt Ház, – ez pedig a jövedelem és vagyonkülönbségek durva növekedésével, illetve egyes, nagyon jelentős társadalmi rétegek kiszolgáltatottságával egyenértékű.
Ilyen körülmények között – és ez a negyedik tényező – még ha tényleg feltételezhetnénk is, hogy 22% körül lesz a fogyasztói árindex növekedése 1992-ben, ehhez mérten 15–16%-os keresettömeg-növekedés egész egyszerűen alkalmatlan arra, hogy ezen a bázison létrejöjjön egy olyan társadalmi közmegegyezés, amely egy ilyen válságköltségvetést képes elviselni. Ez képtelenség. Ez csak arra jó, tisztelt Ház, hogy egy általános, lineáris restrikció keretében a költségvetés valamennyi szereplője – jövedelemtulajdonosok, költségvetési szervek és a lakosság – egyaránt rosszul járjon.
Ezek után röviden a költségvetési politika buktatóiról. A jövedelemcentralizáció, a deficit és a költségvetés fő arányai lényegében nem változnak 1991-hez képest. Van egy rendkívül szimpatikus szándék, és a számok szerint ez úgy tűnik, meg is valósul. Idézném a 16. oldalról: "1992-ben az államháztartás kiadásai nem növekedhetnek jobban, mint a gazdaságban keletkező jövedelmek." Így van, rendben van, a számok ezt bizonyítják – csak az a katasztrófa, hogy rettenetesen kilóg a lóláb: a Kormány sem gondolja komolyan. Hiszen öt oldallal később már a következőket írja – ismét csak idézem: "A többletterheknek a jövedelemtulajdonosok mindegyikét azonosan kell terhelni." Most nem beszélek arról, hogy ez az azonos terhelés, persze, már a számításokban sem igaz – itt ugyanis többletterhekről van szó, nagyon világosan. Ami pedig az arányos elosztást illeti, arra engedjenek meg két számot. Ha úgy lenne, ahogy az irányelvekben szerepel, akkor az alapvető bevételi arányoknak a költségvetés bevételi oldalán nem lenne szabad változniok. Ámde nem így van! A gazdálkodó szférától származó bevételek részaránya 35-ről 31,5%-ra csökken, és – ez a lényeg –, a lakosság befizetései 58-ról 61,4%-ra növekednek, tisztelt Ház. Nincs másról tehát szó, mint arról, hogy kedvezőtlen esetben a jövedelemcentralizáció növekedését teljes körűen vagy túlnyomó többségében a családok fogják viselni. Azt gondolom, ez nem olyan egyszerű ügy, amire minden különösebb konzekvencia és kommentár nélkül a Parlament rábólinthat.
A legkritikusabb pontok ezért a következők. Direkt adóemelések a követkető területen: fogyasztási adó, plusz 53 milliárd – igaz, ebben van némi fogyasztásnövekedés is, de éppen az előbb próbáltam meg bizonyítani, hogy ez csak akkor következhet be, hogyha híg vásárlóerőt bocsát ki akár a Nemzeti Bank, akár a költségvetés 1992-ben. A gépjárműadóról már szóltak előttem. Az új földadó terhelésnövekedést jelent, és a szolidaritási alap hozzájárulás-növekedése is a jövedelemcentralizáció növelését jelenti. A lakosság együttesen, az irányelvek szerint, 88 milliárd forinttal többet fizet be jövőre, mint 1992-ben. Azt hiszem, hogy ehhez különösebb kommentár nem kell.
Aránytalan a támogatáscsökkentés összetétele. Miközben elér a költségvetés arra az egyébként kívánatos szintre, hogy alig maradnak támogatások, gondolják végig: a termelő szféra támogatásai 2 milliárddal, a lakosságot érintő fogyasztóiár-támogatások 22 milliárd forinttal csökkennek. Közben, hogyha megnézik a fogyasztási adóról már benyújtott törvénytervezetet, ahol látják és a költségvetési irányelvekből behelyettesíthetik a plusz 53 milliárdot, akkor az derül ki, hogy miközben 22 milliárddal csökkenti a fogyasztóiár-támogatásokat és direkt módon árat emel a Kormány, aközben 53 milliárddal többet szed be a tényleges fogyasztás keretében. A kettő összege már 75 milliárd, tisztelt Ház! És az egyéb adónövekedésekről egyelőre nem beszéltem.
A legnagyobb probléma mindenképpen az, hogy a kiadások felülvizsgálata elmaradt, erről előttem már több képviselőtársam szólt. Csak emlékeztetni szeretnék, tisztelt Ház. Emlékezzenek vissza, az államháztartási törvény vitájában a sarokpont ez volt, nem lehet megúszni 92-re az állami kötelezettségvállalások alapos átvilágítását és lehetőség szerint szelektív csökkentését. Ha nem ez történik, akkor jön ez a költségvetési irányelv, azaz egyöntetűen szétteríteni a terheket, lineárisan csökkenteni az előirányzatokat, úgy, ahogy erről több képviselőtársam szólt, nem ismétlem meg – bérautomatizmus 10+5%-a a 22%-os fogyasztási árhoz képest, 5%-os dologi automatizmus a 22%-os fogyasztási árhoz képest… És megint csak hadd utaljak vissza az államháztartási törvényhez. Egyszerűen nem tudom másnak minősíteni, mint kibúvónak azt a szöveget, amely az irányelvekben van, hogy egyébként pedig azok a költségvetési szervek, amelyek az automatizmusok és a fogyasztói ár közötti különbséget nem képesek megtermelni, kigazdálkodni – vállalkozásból és másból –, azok, ugye, számoljanak saját csődjükkel, saját gondjaik növekedésével. De könyörgöm, hogy tegyék, amikor az államháztartási törvény más oldalról durván korlátozza ugyanezeknek a költségvetési szerveknek a vállalkozási szabadságát és a gazdálkodási szabadságát?! Köszönő viszonyban nincs a két követelmény egymással! Hát ha már képtelenek vagyunk pénzt adni, legalább azt engedjük meg, hogy ezek a szerencsétlen költségvetési szervek szabadon gazdálkodjanak!
Ugyanakkor, tisztelt Ház, az állami rezsi újabb hullámszerű növekedésének lehetünk tanúi. Ez most már lassan, azt hiszem, rögeszmeszámba fog menni, hogy minden költségvetési vita során fölvetjük. De meg kellene végre érteni, mély recesszióban, válságszituációban nem lehet az állam kiadásait ilyen gátlástalanul növelni. Itt nem az igazgatási, nem a honvédelmi ügyek alapvető feladatainak megoldása a kulcskérdés, hanem az, hogy aközben, miközben kiszolgáltatott az oktatás, az egészségügy, a szociálpolitika, az önkormányzatok, a társadalombiztosítás, aközben látványosan nő az igazgatás és elkezdünk valamilyen más védelmi koncepciót finanszírozni. Na, most van itt ennek az ideje, tisztelt Ház!
Két életveszélyes lépésre készül a Kormány, és én efölött nem tudok olyan elegánsan elsiklani, mint ahogy ezt Soós Károly Attila kollégám tette. Az első, hogy a családipótlék-tartozás 15 milliárdját úgymond likvid vagyonból akarja fedezni; a második, hogy 20 milliárd forintot be akar vonni a privatizációs bevételekből a folyó költségvetés finanszírozására.
Az első ügy: hogyha valóban az a Kormánynak a szándéka, hogy vagyonnal pótolja a tartozását. Ezt meg lehet tenni, csak akkor annyi állami vagyont kell átadni a társadalombiztosításnak, aminek a hozadéka 15 milliárd forint, tisztelt Ház! Nem a vagyon! Ugyanis nincs másról szó, ha vagyont adok át, akkor arra biztatom a társadalombiztosítást, hogy adja el ezt a 15 milliárdos vagyont, és az abból származó bevételeket ossza ki nyugdíjra, erre, arra, amarra. Klasszikus vagyonfelélésről van tehát szó.
Ugyanez a helyzet a 20 milliárd privatizációs bevétellel is. Ha azt mondja a Kormány, hogy bevonok 20 milliárdot a privatizációs bevételekből azért, hogy ezzel új munkahelyeket teremtsek, állami beruházást finanszírozok vele, azt mondom, igen, okos, jó lépés. Csak nem erről van szó! Arról van szó, hogy a költségvetés kivonulni látszik a szolidaritási alapból – megemelvén a munkáltatói és a munkavállalói hozzájárulást –, ugyanakkor bevon 20 milliárdot a költségvetés hiányának csökkentésére.
Továbbmegyek, tisztelt Ház, mert ez tulajdonképpen a látens költségvetésideficit-növekmény finanszírozása a meglévő állami vagyon felélésével. A baj ennél nagyobb. Ha 80 milliárd körüli a költségvetési deficit, akkor is kemény nettó államivagyon-vesztéssel állunk szemben, mert a költségvetés által finanszírozni tervezett központi beruházások és hiteltörlesztések összege kisebb, mint a költségvetés deficitje. Akkor pedig, ha mindezt összerakjuk, és emlékezünk azokra a vitákra, amelyek elég szenvedélyesen zajlanak ebben a Házban a privatizáció kapcsán, az elkótyavetyélt állami tulajdonról, a spontán privatizáció buktatóiról és visszaéléseiről – tessék mondani, mennyivel jobb az, ha az állam megtervezetten hajtja végre az állami tulajdonnak a felélését és folyó költségvetési kiadásokra fordítását. Olyannak tartjuk ezt, amely ellen itt, a Parlamentben kell minden körülmények között tiltakozni.
A deficitről Soós Károly Attila beszélt, tökéletesen egyetértek vele. Csak annyit tennék még hozzá, hogyha az történik, hogy az egyébként nagyon optimistán tervezett összes megtakarításnak több mint a 45%-át az államháztartás fogja fölszívni, ez egy időzített akna a magyar gazdaság fejlődése és átalakítása előtt, hiszen ezeket a megtakarításokat anélkül, hogy a vállalkozási szférába, illetve beruházásokra fordítanák, lényegében a költségvetés fogja elkölteni.
Azt is mondhatnám, de akkor cinikusnak fognak tartani, hogy egyébiránt a látens költségvetési deficitet a társadalombiztosítás teljes ellehetetlenítése fogja fedezni. Erről majd a vita későbbi szakaszában frakciótársaim még szólni fognak.
Ezek után röviden, mit lehetne tenni? Mert hát végül is az lenne igazán a jó, hogyha képesek lennénk még valamit változtatni a helyzeten.
Azt gondoljuk, tisztelt Ház, bármennyire rövid is az idő, legalább el kell kezdeni az állami kiadások felülvizsgálatát. Szelekciót kell végrehajtani, súlypontokat képezni. A lineáris restrikció nem támogatható, nem fogadható el. Be kell fagyasztani az állami rezsi kiadásait, ha már arra nincs elég eltökélt politikai szándék, hogy azokat 1992-ben a Kormány csökkentse. Vagyonnal kell ellátni a társadalombiztosítást, és valamivel több vagyonnal a privatizáció keretében a helyi önkormányzatokat. A gyorsított privatizációból származó államadósság-csökkentés esélyt jelenthet arra, hogy a 96 milliárdos államadósság folyó terhei esetleg csökkenjenek év közben a költségvetésben. Tudom, meg fognak érte kövezni, kimondom: ennek érdekében a kárpótlás folyamatát is lassítani kellene 1992-ben, hogy a privatizációból származó jövedelmek nagyobb része szolgálja az államadósság csökkentését.
Támogatási arányok felülvizsgálatánál nem a termelést, hanem a piacon maradást vagy a piacszerzést érdemes támogatni. Ezért valószínűleg néhány milliárd ott még kereshető. Mindenféleképpen a költségvetési szervek nagyobb gazdasági szabadsága mellett vagyunk, hogy ilyen nagyon kritikus helyzetben legalább a saját erőforrásaikkal szabadon gazdálkodhassanak.
Mi azt gondoljuk, tisztelt Ház, hogy a különböző vagyontípusú adóelemek, új és új elemek bevezetése helyett – igaz, tudom, 92-re ez már nem reális – előbb-utóbb el kell gondolkodni egy tisztességes vagyonadó bevezetésén. Egész egyszerűen azért, mert miután progresszív a személyi jövedelemadó rendszerünk, miután a jövedelmek keletkezése teljeskörűen nem tárható fel, miután durva a jövedelem- és vagyonpolarizáció a társadalomban, nem marad más hátra, mint előbb-utóbb szembenézni ezzel az eszközzel.
Ha most megkérdezik, ha mindezt megcsináljuk, akkor jó lesz-e a költségvetés, az a válaszom, hogy nem. George Washington óta tudjuk, hogy nincs jó költségvetés, tisztelt Ház. Csak elfogadott vagy el nem fogadott költségvetés van. De hogy milyen költségvetést fogad el ez a Ház az egyébként minden érdek kiszolgálására nyilvánvalóan alkalmatlan költségvetés formájában, az nem mindegy. Ezért lenne érdemes még megfontolni ezeket a gondolatokat. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
