ARATÓ GÉZA, DR. (SZDSZ)
ARATÓ GÉZA, DR. (SZDSZ)
ARATÓ GÉZA, DR. (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A társadalombiztosítási rendszer megújításának koncepciójáról és a rövid távú feladatokról készült jelentés bírálatában kormánypárti képviselőtársaim meglehetősen buzgók és kíméletlenek voltak. A két héttel ezelőtti vitában ízekre szedték az előterjesztést, és azt szinte minden pontjában támadták. Főleg a nyugdíjrendszer megújítására vonatkozó elképzeléseket minősítették alacsony színvonalúnak a hozzászólók.
A társadalomnak ugyancsak minden tagját érintő egészségügyi rendszer megújításának koncepciója eddig megmenekült az alaposabb boncolgatástól. Az építő kritikát azért nehéz megfogalmazni ehhez a fejezethez, mert a távlati célok valóban egy – a jelenlegitől alapvetően eltérő, számunkra is szimpatikus – új eljárási és szolgáltatási rendszert körvonalaznak, habár túlságosan is általános, néhol szlogenszerű formában.
A baj, a gond csupán annyi, hogy ebben az előterjesztésben az 1992-re vonatkozó rövid távú feladatokra, tennivalókra lettünk volna kíváncsiak elsősorban, úgy a betegeket, mint az orvosokat és valamenynyi egészségügyi dolgozót érintő változások során. Félő azonban, hogy kíváncsiságunkat és főleg várakozásainkat csalódottság és kiábrándultság követi majd. Csalódottak és kiábrándultak lesznek a kollegák, a szakképzett és szakképzetlen egészségügyi dolgozók, akikről egyébként alig esik szó, ha majd 1992. január 1-je után megkapják az inflációs rátát újra figyelmen kívül hagyó átsorolásukat. Az alapellátásban dolgozó orvosok annyit hallottak már a közeljövőben bevezetésre kerülő teljesítmény szerinti finanszírozásról, pontrendszerekről, számítási módokról, hogy joggal gondolhatták, remélhették a jelentős változást. Ez a jelentős változás az orvos számára az elvégzett munkával arányos olyan jövedelmet jelentene, amely egyben lehetővé tenné az alkalmazásában álló szakdolgozók bérének fizetését, és fedezné a rendelője bérleti díját vagy adott esetben törlesztését és fenntartását, működési költségeit.
A teljesítmény folyamatos mérése és ellenőrizhetősége, az ellátott népesség adatainak, betegségi történéseinek nyomon követése, előhívhatósága egy korszerű, egységes számítógépes rendszert feltételez, mely lefedi a teljes körzeti vagy családi orvosi rendszert. Ennek költségigénye durva becslések szerint is 1-3 milliárd forintra tehető.
Ezt a rendszert a koncepció logikája szerint az optimálisan 1500 lakost ellátó új családorvosi hálózatnak megfelelően kellene kialakítani. Mivel jelenleg az egy körzethez tartozó népességszám általában jelentősen meghaladja ezt a számot, érthető, hogy a jelenlegi körzethatárokat át kell majd rajzolni, becslésem szerint töb száz, vagy esetleg ezret is meghaladó új körzetet kell kialakítani. Az új körzetek tárgyi feltételeinek biztosításával egy időben a személyi feltételekről is gondoskodni kell.
Ha mindezeket az alapkövetelményeket sikerülne is teljesíteni, amire természetesen most semmi esély nincs, és szépen kiszámolnánk egy adott pontrendszer alapján az elvégzett munkával arányos és a tisztességes megélhetést biztosító díjazást, ami a jelenlegi bérek többszörösére rúgna, és ezt összehasonlítanánk a társadalombiztosításnak erre a célra rendelkezésre álló fedezetével, láthatnánk, hogy a két összeg fényévnyi távolságra van egymástól.
Világos, hogy pótlólagos forrásbevonásra lenne szükség, még akkor is, ha köztudottan rejlenek hatékonysági tartalékok a jelenlegi egészségügyi rendszerben. Ez hiú ábrándnak tűnik azonban, amikor a költségvetés azt a 15 milliárd forintnyi tartozását, amelyet a forráscsere idején kölcsönzött a TB-től, és aminek visszafizetésére a törvény kötelezi 1992. év végéig, anyagi nehézségeire hivatkozva nem pénzben, hanem tisztázatlan körű és értékű vagyontárgyaknak a TB rendelkezésére bocsátásával szeretné kiegyenlíteni. Az 1991. évi, tehát az idei TB-költségvetés az egészségügy működtetésére fordítható kiadásait az előző évihez képest – sajnos – az inflációt ellentételező mértékben sem tudta növelni. Ezek ismeretében a következő évi TB-költségvetéssel kapcsolatban sem lehetnek illúzióink.
További gondom, hogy egy kiszámítható, ellenőrizhető egészségügyi rendszer nem tűri meg párhuzamosan a paraszolvencia létezését. Ha fokozatosan, lépcsőzetesen történik az átállás, akkor előfordulhat, hogy a kórházi ellátásban dolgozókat a biztosító vagy biztosítók helyett továbbra is a betegek finanszírozzák akkor, amikor ez az alapellátásban már elképzelhetetlen lesz?
Mekkora lehet az időeltolódás, ami a különböző ellátási szintek teljesítmény-finanszírozásra történő áttérése között megengedhető? Egyáltalán megengedhető-e? Ebben az időszakban milyen keresetarányok alakulhatnak ki a különböző képzettségű és különböző módon finanszírozott orvosok, illetve egészségügyi dolgozók között?
Mi lesz a módja a pszichiátriai betegellátás, az alkohológiai ellátás teljesítmény-finanszírozásának, a biztosítási rendszer képes lesz-e befogadni ezeket a területeket a deviancia gyógykezelést is igénylő eseteivel és egyéb szenvedélybetegségekkel együtt?
Elég keveset hallottunk arról, hogy milyen elképzelései vannak a kormányzatnak az egészségügyben megvalósuló privatizációról. Akik itt privatizálnak, ezt követően nonprofit módon működhetnek, ha a kötelező biztosítás körébe tartozó szolgáltatásokat nyújtják.
Ezek a kérdések törvényi szabályozást igényelnek. Minden bizonnyal szükséges egy, az egészségügy sajátosságait is figyelembe vevő nonprofit-törvény a nélkülözhetetlen új társadalombiztosítási és egészségügyi törvény mellett.
A felvetett kérdésekről a koncepció mit sem mond. A szociális bizottság és az SZDSZ-frakció módosító indítványaival igyekezett kissé feszesebbé tenni a szétfolyó, homályos koncepciót. Kérem a Házat, ezeket szavazzák meg. Különösen fontos, hogy az egészségügyi szolgáltatás intézményeiben minden lakos egyaránt biztosítottként jelenjék meg. A szolgáltató előtt ne legyen kétféle páciens: egy ingyenes és egy fizető, ne jelenjék meg két Magyarország.
Egy másik ponton azt javasoljuk, hogy a későbbiekben, de minél gyorsabban, lehetőleg 1995 előtt már az egészségügyi ág kettéválasztásával létre kell hozni a tartós munkaképtelenségre, illetve munkaképesség csökkenésére vonatkozó biztosítási ágat, amely magában foglalja a hosszabb betegség, baleset esetén nyújtott pénzellátást és a baleseti rokkantsági nyugdíjakat, valamint a baleset következtében szükséges gyógyító, rehabilitációs ellátás költségeit.
Ha megvalósul javaslatunk, az bizonyos védelmet nyújt az egészségügyi költségek gyors növekedésével szemben, és ezen a módon válik érdekeltté a biztosító a rehabilitáció fejlesztésében. De az sajnos nem a Parlament kompetenciája, hogy megmondja, mi vár 1992-ben a betegre, az egészségügyi dolgozóra, az orvosra, a biztosítóra, az önkormányzatra. Erre a Kormánynak kell válaszolnia. Eddig ezekre a kérdésekre nem kaptunk választ. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
