KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mivel a múltkor a befektetési alapnál elmondott hozzászólásomnál, amikor dicsértem az előterjesztést, akkor ellenzéki képviselőként életem első mosolyát kaptam egy hivatalban lévő minisztertől, ezért most is szeretném azzal kezdeni a hozzászólásomat, hogy mi tetszik ebben a törvényben.
Tetszik az, hogy egyáltalában tárgyalunk róla, hiszen hónapok óta várja a Ház, hogy ezekben az ügyekben döntésre kerüljön sor.
Tetszik az, hogy elismeri: a privatizációt alapvetően a piaci szereplőknek, a vállalatoknak és a befektetőknek kell kezdeményezni.
Tetszik az, hogy valóban decentralizál, hogy bevezeti az egyszerűsített privatizálási eljárást, hogy bevallja – hogy van mersze bevallani –, hogy az eddigi aktív programok nem voltak igazán sikeresek, és tesz is javaslatokat arra, hogy hogyan lehetnek a jövőben ezek az eddiginél sokkal hatékonyabbak. És tetszik az is, hogy próbálja szétválasztani a vagyonkezelés és a pivatizáció folyamatát.
Külön szeretném kiemelni, hogy gondol a munkavállalók és a menedzserek tulajdonhoz való juttatására is, és elismeri, újból elismeri, hogy az érdekképviseleti szerveknek joguk van beleszólni a rivatizálás folyamatába. És egyetértek azzal is – amit Tardos Márton mondott –, hogy a privatizálás gyakorlati lebonyolítása nálunk semmivel se volt roszszabb, mint a hasonló helyzetben lévő közép-kelet-európai országokban.
A részletekben tehát, úgy gondolom, hogy van elismerésre méltó a múltban is és az új változtatási szándékban is.
Az egész előterjesztés átnézése és "A tulajdonosi privatizációs stratégia" című ismeretterjesztő tájékoztató röpirat átolvasása után azonban valószínűleg valamennyi képviselőtársamban tudatosodott, hogy a Kormánynak, másfél évvel a hatalomra kerülése után, nincs igazán megalapozott és mindenre kiterjedő privatizációs stratégiája. Ellenzéki képviselőként most kárörvendően kuncoghatnék ezen a tényen, ha nem tudnám, hogy ez rendkívül veszélyes az egész magyar gazdaságra, és ha nem tudnám, hogy itt nagyon komoly, nagyon bonyolult kérdésekre kell nagyon nehezen megkeresnünk a választ – tehát egyáltalán nem könnyű feladat megoldásáról van szó.
Gondolom, itt a Házban mindenki egyetért azzal, hogy a privatizációs stratégia hiányát nem az fogja megoldani, hogyha a nagyon jó szándékú Monopoly-csoport mellett mondjuk a Parlamentben lévő orvosok és állatorvosok képviselői alakítanak egy Kapitaly-csoportot, és ők is leteszik a maguk közgazdasági zöldséges kosarát a Parlament asztalára, hanem az, hogy a Kormány most már – a kárpótlási törvényen és az egyházi törvényeken túllévén – koncentrálni fog, végre valóban koncentrálni fog a privatizáció stratégiai kérdéseire, ha az apparátusával, amely csak neki áll rendelkezésre, kidolgoztatja a hiányzó módszereket, és hogyha a módszerek ismeretében hajlandó az új jogszabályokat is megalkotni.
Sok kérdést kell eldönteni, amíg ez elkészülhet, ez az új anyag. El kell dönteni például azt, hogy az állami tulajdon részarányának a csökkentése-e a fő cél – ahogy az egyik anyag írja –, hogy '94-re 50% alá kell csökkenteni, mint a régi tervhivatali adatok szoktak ilyen nagyon expressis verbis százalékokat tartalmazni hosszú távon előre gazdasági folyamatoknál. Mert akkor könnyű a dolog, mert akkor csak azt a 199 nagyvállalatot kellene eladni, amely az állami vagyon 67%-át képviseli. Vagy pedig az a célunk, hogy valódi tulajdonosként fellépő piaci szereplők számának jelentős növelésével teremtsünk versenyhelyzetet, mert akkor nem ez az út – akkor egyszerre tömegesen és nagyon sok vállalatot kell átalakítani, és lehet, hogy összességében ez az állami tulajdonhányad mégis kevesebbet fog csökkenni, mint a nagyvállalatok eladásával.
El kell dönteni azt is, hogy önmagában az államadósság csökkentését tekintjük-e fő célnak, hiszen akkor megint egyszerű a dolgunk, mert csak el kell adni a vállalatokat, és a belefolyt pénzből ki kell fizetni a hitelezőinket. De hogyha emellett a hatékony gazdaság megteremtését ugyanilyen fontos célnak tekintjük, akkor tudnunk kell elviselni azt is, hogy nemcsak eladunk, hanem a bevétel egy részének föláldozásával meg kell teremteni a további működő tőke bevonásának a feltételeit is.
El kell dönteni, hogy a mai gazdagokat és esetleg néhány valóban jelentős kárpótlásban részesülő személyt akarunk-e még gazdagabbakká tenni, vagy pedig komolyan gondoljuk, hogy ki kell alakítani egy új, tehetséges, most induló vállalkozói réteget, mert akkor le kell vonnunk a tanulságot az eddig tragikusra sikeredett hitelakciókból és ki kell alakítani egy valóban a vállalkozókat segítő új hitelkonstrukciót.
El kell dönteni, hogy tényleg meg akarjuk-e tízszerezni a külföldi működő tőkét a magyar gazdaságban – ahogy szintén nagyon konkrét adattal szerepel az egyik előterjesztésben. Mert ehhez nagyon világos és áttekinthető szabályozás is kell többek között. Vagy nem akarjuk, és akkor ragaszkodhatunk a mai, sokszor áttekinthetetlen, a kalandor tőkének még ma is sok lehetőséget adó dzsungel-szabályzatunkhoz, és ragaszkodhatunk ahhoz is, hogy évente jogunk legyen a beruházási, befektetési feltételeket módosítani.
El kell dönteni, hogy az állami vagyon kezelésének valóban egyetlen célja-e az adott vagyon minél gyorsabb értékesítése, vagy ezzel egyenrangú feladata a kezelőnek, hogy a kezelésébe adott állami vagyon gazdaságos és hatékony működéséről gondoskodjon – mert ha így van, akkor ezt is bele kell írni a vele kötendő szerződés feltételei között. És el kell dönteni, hogy mézesmadzagnak szánjuk-e azt, hogy a munkavállalók számára is tulajdonlási lehetőséget adunk, mert akkor nagyon jó a jelenlegi állapot, amikor különböző törvényekben homályos utalások vannak erre a szándékunkra, vagy komolyan számolunk ezzel a formával, és akkor a lehető leggyorsabban a Parlament elé kéne terjeszteni a munkavállalói részvényprogramot, amely összességében és összefüggéseiben is tartalmazza ennek a lehetőségnek a feltételeit.
És el kell dönteni végül, hogy a tulajdonosi és privatizációs stratégia kialakításánál elegendő-e, ha csak az állam vállalkozói vagyonát vesszük figyelembe, vagy figyelembe lehet és kell venni a kincstári vagyonnak az utóbbi időben eléggé megszaporodott és mobilizálható részét.
Én úgy gondolom, hogy ezekre és ehhez hasonló kérdésekre kell először válaszolni ahhoz, hogy kialakuljon egy mindenki számára világos tulajdonosi és privatizációs stratégia, és ennek ismeretében lehet igazán eldönteni, hogy ez a két évre szóló vagyonpolitikai irányelv megfelel-e ezeknek a stratégiai céloknak.
Sajnos, mi néhány jelből az elmúlt időszakban arra következtettünk, hogy a Kormány vagy inkább az ágazati minisztériumok, azt nem tudjuk, hogy tudatosan vagy tudat alatt, de időnként inkább akadályozták a privatizációt, talán azért, mert ezzel csökkenne a saját hatalmi befolyásuk. Talán ezért történt, hogy az eredetileg is államigazgatási felügyelet alá tartozó vállalatoknál semmivel sem ment gyorsabban és hatékonyabban a privatizáció, mint az úgynevezett önigazgatóknál.
Talán ezért történt, hogy a mai napig nem került pontosan meghatározásra a privatizálásból kimaradó, úgynevezett nemzeti vagyon körébe tartozó vállalatok listája. Talán ezért történt, hogy a mai napig nem készültek el az ágazati privatizációs programok. És talán ezért akarnak létrehozni ebben a tervezetben is megjelenő módon egy olyan állami tulajdonosi intézetet, amely a nemzeti vagyon keretébe tartozó vállalatokon kívül minden – hangsúlyozom, minden –, a Kormány által a hatáskörébe utalt állami vagyon felett tulajdonosi jogokat gyakorolna, és amely ezeket a jogokat a minisztériumonként szervezett holdingokban testesítené meg, és ezzel rögtön helyreállna a minisztériumok hatalmi lehetősége.
Én nagyon remélem, hogy ezek a jelek teljesen véletlenszerűen esek össze, és semmiféle koncepciót nem képviselnek, mert tragikus lenne, hogyha az államapparátus egy részének igen jó szándékú erőfeszítéseit az államapparátus egy másik részének az igen erőteljes akadályozó munkája tenné lehetetlenné.
Tisztelt Ház! Így első szólóként a konkrét vagyonpolitikai tervezethez mindössze két megjegyzést szeretnék fűzni.
Mi érthetetlennek tartjuk azt, hogy amikor a Parlament szinte hetente foglalkozik a nyugdíjasok egyre romló helyzetével, akkor hogyan lehetséges, hogy a társadalombiztosítás gyakorlatilag egyetlenegy fillér vagyont nem kap az állam vagyonából. Ugyanis az, hogy egy készpénztartozását a költségvetés állami vagyonnal próbálja visszaadni, nemhogy segítené a társadalombiztosítást, hanem rendkívüli módon rontja a helyzetét, és ezzel rontja várhatóan a jövő évben a nyugdíjasok megélhetési lehetőségeit is.
És ugyanilyen érthetetlen számunkra az, hogy amikor mindenki tudja, hogy a jövő évben már félmillió körül lesz a munkanélküliség ebben az országban, akkor nem jelenik meg a felhasználási célok között a munkahelyteremtő beruházások támogatása.
Tisztelt Ház! Én úgy gondolom, hogy elég sokat foglalkoztunk gazdasági kérdésekkel ahhoz – bár talán nem eleget, de ahhoz mindenképpen –, hogy az itt ülők tudják, hogy a magyar gazdaság korszerűsítésének melyek a legfőbb akadályai. Ezért én ezekre most nem is térnék ki. De azt is tudjuk azt hiszem, hogy igazából, valóban nekünk mindössze két erőforrásunk van arra, hogy ezt a korszerűsítést végrehajtsuk. Az egyik a tízmillió magyar állampolgárnak a tenni akarása, a másik pedig ez a kétezer milliárd körüli állami vagyon. Ez egy óriási tőke. Ez felér két Marshall-segéllyel, és ezért egyáltalán nem mindegy, hogy elpocsékoljuk ezt a pénzt, vagy csak rosszul használjuk fel, mert ha ezt tesszük, akkor az emberek munkája is értelmetlenné válik.
Mi úgy gondoljuk, hogy ez a munka nem a Kormány magánügye. Mi úgy gondoljuk, hogy ebben a privatizációs ügyben mi nem viselkedhetünk kibicként. Mi úgy gondoljuk, hogy újból föl fogjuk ajánlani, hogy részt veszünk a közös gondolkodásban, és ezért a következő felszólalóink el fogják mondani ebben az ügyben a konkrét javaslatainkat is. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
