ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF) a törvényjavaslat előterjesztője:
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF) a törvényjavaslat előterjesztője:
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. (MDF) a törvényjavaslat előterjesztője: Köszönöm a szót elnök úr. Kicsit váratlanul ért a felkérés, lélekben már más területen jártam, de igyekszem visszazökkenni a Ház légkörébe.
Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt nemzet- és demokráciaellenes rendszer a magyar népet sújtó súlyos bűnöket követett és tűrt el. Az önkényuralmi rendszer nem üldözött olyan bűntetteket, sőt megakadályozta, esetenként meg is torolta azon bűntett üldözését, amelyeknél a büntető eljárás indítása sértette volna érdekeit, következésképpen az ilyen bűntettek üldözése kizárólag a jogállamiság igényével fellépő új állami berendezkedésben vált lehetségessé.
Javaslatunk éppen ezért azt célozza, hogy büntethetővé váljék az elmúlt diktatórikus rendszerben politikai okból nem üldözött emberölés, gyilkosság, hazaárulás illetve hűtlenség bűntette. Ezért szól úgy a javaslat, hogy ezen bűntettek 1990. május 2-ától üldözhetők, mert ezen a napon a független, demokratikusan választott Országgyűlés első ülésnapján nyílt meg az elvi lehetőség a büntető eljárásra.
Jól tudom, tisztelt Országgyűlés, hogy e megoldással szemben, amely a büntetés korlátlan enyhítésének lehetőségét is magában hordja azzal, hogy lehetővé teszi a bíró számára, hogy meggyőződése szerint ítéljen és szabja ki a törvény által lehetővé tett legsúlyosabb büntetéstől a legenyhébb büntetésig terjedő skálán bármelyiket – fordítva is mondhattam volna –, nos, ezzel a megoldással, ezzel a javaslattal szemben szakmai és politikai – vagy fordítva: politikai és szakmai – érvek, aggályok vetődtek fel, nem minden tekintetben alaptalanul. Ezért szükségesnek és indokoltnak látom, hogy dr. Takács Péter képviselőtársammal közösen előterjesztett törvényjavaslatunk bizonyos rövid indokolását a várható vagy lehangzott aggályokra adott rövid választ előadjam.
Az egyik ellenvetés a szakemberek által röviden visszaható hatály tilalmának nevezett elv. Álláspontom szerint e tervezet nem ütközik a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába, különösen nem a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény rendelkezéseibe. Azért nem, mert az elkövetéskor hatályos büntető jogszabályba ütköző cselekmények büntetését teszi lehetővé, összhangban a hatályos büntető törvény azon szabályával, amely szerint a jogalkalmazónak mindig az elkövetéskor hatályban volt törvény szerint kell elbírálni a cselekményt. Ha valamely cselekmény már nem bűncselekmény az új törvény szerint vagy gyengébben bírálandó el, akkor ezt az új törvényt kell alkalmazni.
Ezzel a megoldással nem szenved sérelmet a visszaható hatály tilalmának elve, és nem szenved sérelmet a Magyar Köztársaság Alkotmányának 57. §-a (4) bekezdésében meghatározott jogelv, amely szerint senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.
Mindenki jól tudja, hogy ezek a cselekmények az elkövetés idején főbenjáró, súlyos erkölcsi és jogi megítélés alá eső bűncselekmények voltak.
Felvethető az az ellenvetés, amelyet az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdése fejez ki: "A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam." Kérdés, van-e a jogállamnak olyan követelménye, olyan garanciális szabálya, amelyet ez a tervezet sért, mégpedig kivételt nem tűrően, megkerülhetetlenül és a rendkívüli körülményekre való tekintet nélkül sért. Pontosabban fölvethető az a kérdés, hogy elévült bűncselekmények – hozzáteszem: formálisan elévült bűncselekmények – újból büntethetővé tétele nem ütközik-e a jogállamiság elveibe. Itt, ezen a helyen és ezen a korlátozott időtartamon belül is felelősséggel és egyértelműen előadható az a vélemény, hogy a jogállamnak nincsen olyan általános garanciális szabálya, amely az elévülést jogállami ismérvként fogalmazná meg, amely az elévülést a jogbiztonság abszolút és áthághatatlan ismérveként rögzítené. Amikor olyan jogállamok, mint Nagy-Britannia vagy az Amerikai Egyesült Államok súlyos bűncselekmények tekintetében szokásjogukban nem ismerik az elévülés intézményét akkor, amikor olyan jogállamok, mint Németország vagy Ausztria nem ismerik az elévülést olyan súlyos bűncselekmény tekintetében, mint a gyilkosság és szándékos emberölés – hasonló a helyzet Olaszországban is –, akkor kijelenthetjük, hogy ez az intézmény nem a jogállam nélkülözhetetlen garanciális intézménye.
A fentieket azzal az érvvel kapcsolatban mondtam el, hogy bekövetkezett elévülés után nyitja meg újra a büntethetőség útját a jogalkotó.
Álláspontunk azonban még ettől a védhető jogi helyzettől is eltér annyiban, hogy szerintünk az elévülés ebben az ominózus időszakban nyugodott. A büntethetőség jogállamban ugyanis azért évülhet el, mert a bűnüldöző szervek nem szereznek tudomást a bűncselekmény elkövetéséről, vagy tudomást szereznek ugyan, de az elkövető kézrekerítésére irányuló intézkedések nem vezetnek eredményre. Hiszen az egymást követő büntetőeljárási törvények előírják a bűnüldözési kötelezettséget hazánkban is. Ezen törvények ellenére nem indították meg az eljárást számtalan esetben azért, mert az az állam politikai érdekeit sértette volna. Ezért nem érvényesülhetett az elévülésben benne rejlő elemi logika, amely szerint az állam egyfelől mindent megtesz büntetőigénye érvényesítésére, a bűnelkövető felelősségre vonására, másfelől – ha minden igyekezete sikertelen marad bizonyos ideig – méltányossági és célszerűségi okokból meghatározott idő eltelte után eltekint a büntetőigény érvényesítésétől.
Az elévülést szükségképpen meg kell tehát, hogy előzze az állam minden törvényes eszközzel érvényesíteni kívánt büntetőigénye. Enélkül nem folyhat és nem következhet be elévülés. Ez a gondolatmenet javaslatunk indokolásához tartozik. A javaslat rendelkező része nem is foglal állást abban a kérdésben, hogy itt bekövetkezett elévülésről van-e szó, vagy olyan elévülésről, amely be sem következett, mert törvényen kívüli okból nyugodott, az úgynevezett kvázi nyugvás állapotában volt. De nem tartom ezt a fejtegetést kardinális jelentőségűnek.
Itt térhetünk át a politikai lehetségesség és indokoltság területére. A jogállam nem lehet védőpajzs a jogtalansággal szemben. A jogállamiság helyreállítása a főbenjáró bűnök megbüntetését kell hogy jelentse azt, hogy a büntetendő cselekmények nem maradnak büntetés nélkül. Lehetetlen dolog egy nyugati társadalmi körülmények között kialakult intézmény, konszolidált állapotokat feltételező intézmény alkalmazása abból a célból, hogy jogtipró, terrorista eljárások büntetés nélkül maradjanak.
Az elévülés és a jogállamiság általános elvei nem arra valók, hogy a jog előtti vagy jogellenes állapotokat megörökítsék vagy átmentsék. Összegezve: A jogállam szabályainak alkalmazása kötelező a jogállamban, de nem lehet kötelező oly módon, hogy ezzel jogtalan állapotot vonjon ki egyszer s mindenkorra a büntetőjogi megítélés köréből.
Nem vitatom annak az érvelésnek a logikus voltát, amely szerint a formális jog követelményrendszere sérelmet szenved a fenti megoldással, de vitatom, hogy az adott esetben ne volna más megoldás is, mármint ahhoz képest, hogy nem teszünk semmit, ne létezne választási helyzet, ne lenne olyan felelős emberi döntést követelő állapot, amelyben csakis és kizárólag a politikai döntéshozók mondhatják ki a döntő szót.
Igen tisztelt Képviselőtársaim! Nem menekülhetünk a döntés elől, és nem bújhatunk el bírák vagy jogtudósok talárja mögé.
A fentiekben csak megerősít a büntetőjog klasszikusának, Cesare de Cariának az a klasszikus mondata, amely szerint azok a bizonyítást nyert súlyos bűntettek, amelyek sokáig megmaradnak az emberek emlékezetében, nem érdemelnek elévülést. Ugyancsak ő mondja, hogy a bűncselekmények két kategóriáját különbözteti meg, az elsőbe tartoznak a súlyos bűntettek, a másodikba a kisebb bűncselekmények. Ez a különbségtétel az emberi természeten alapul. Az ember életének biztonsága természetadta jog. Éppen ezért ennek megsértése miatt való büntetés megállapítása, az ilyen törvények meghozatala is természetadta jog.
Egy olyan államban, ahol a jogot lábbal tiporták, egy olyan államban éppen a jogállamiság arculcsapása lenne, ha ezeket a lábbal tiport jogi tételeket használnánk fel a természetjoggal szemben, használnánk fel főbenjáró bűnök felelőseinek felmentésére.
Arra a kérdésre pedig, hogy nem jelent-e jogbizonytalanságot formálisan elévült cselekmények újbóli büntethetővé tétele, egy másik kérdéssel kell válaszolnom: Nem jelent-e jogbizonytalanságot főbenjáró bűntettek, gyilkosság és hazaárulás büntetés nélkül hagyása, hatályos büntető törvénybe ütköző cselemények büntetlenül hagyása? Komoly lehet-e az a kérdés, hogy jogbizonytalanságban van a gyilkos és a hazaáruló azért, mert bizonyos idő eltelt a gyilkosság és hazaárulás óta. A mi célunk az, hogy a gyilkos és a hazaáruló soha ne legyen bizonyos tettének büntetlenségében, mert ezek a mindenkori tételes jogba és a természetjogba ütköző cselekmények, s így büntetést érdemelnek.
Világos, tisztelt Országgyűlés, hogy a jogalkalmazói filozófia eléggé sárba tapadt, a diktatúra sarába és porába tapadt jogalkalmazói filozófia helyére egy politikai és erkölcsi felelősséggel telített jogalkotói filozófiát kell állítani. Röviden utalok arra a hasonlóságra, amely a tervezetben megjelölt bűntettek és az 1945. évi VII. törvényben meghatározott életellenes, vagy a hazaárulás tényállási elemeit hordozó háborús és népellenes bűntettek között tapasztalható, különös tekintettel a cselekmények hasonló jellegére.
Micsoda megoldhatatlan és eltűrhetetlen különbség lenne, hogy egyfelől létezik egy még régebben elkövetett bűncselekményi kör, egy 1945 előtt elkövetett bűncselekményi kör, amely, ha valaki feltalálná az életelixírt, akkor akár ezer évig is üldözhető lenne, és ugyanakkor létezik egy bűncselekményi kör, amely jóval később, vagy legalábbis mindenképpen később következett be, s ez a bűncselekményi kör érinthetetlen és nem büntethető.
Ezt a kettősséget, ezt az ellentmondást nem lehet fönntartani. A háborús és népellenes bűntettekről szóló 1945-ös jogszabályok nem alkalmazhatók. Tehát a két kategóriát meg kell különböztetni és meg kell teremteni a második minden jogi feltételét és alapját.
A tervezet által felölelt időszak legkritikusabb része, az 1949 és '62, '63 közötti időszak. Ebben az időszakban még a háborús és népellenes bűntettek elévülésének a tilalma sem létezett, mert az erre vonatkozó nemzetközi egyezményt csak jóval ezután kötöttük meg, noha már ez előtt, a hatvanas években megteremtették az elévülés kizárását.
De számos alkalommal visszahatályú szabályozás történt, ha ezt annak nevezzük. Tehát bekövetkezett elévülést minősítettek be nem következettnek. Ezt '45 után tették. Az 1945. évi VII. törvény a politikai hatalom miatt nem üldözött, jelentős hányadában elévült cselekmények büntethetőségét nyitotta meg. Aki valamennyire ismeri a jogtörténetet, tudja, hogy a '45. évi VII. törvény 9. §-a két vonatkozásban is megnyitotta az elévülését. Az egyik a '19-es gyilkosságok ügye, amelyek elévültek 1945-ig, és a másik kategória háború alatt elkövetett cselekmények köre, vagy a háború előttieké.
Tehát, ha tovább haladunk ennek a vizsgálatánál, akkor azt látjuk, hogy a '64. évi 27. tvr. ugyancsak már bekövetkezett elévülést élesztett fel az előbbi körben. Bizonyos háborús bűntettek büntethetőségét, időbeli korlátozás nélkül megnyitotta. Hangsúlyozom, olyanokét, amelyek ekkor már elévültek.
S végül is a megnyugtató jogi rendezés a hetvenes években következett be. Tehát átugrottuk a legkritikusabb időszakot, a '49 és '63 közötti időszakot.
Az említett sötét időszakban még nem voltak hatályban az akkor létező, büntetőjogi tényállások elévülhetetlenségét kimondó szabályok. Ez a törvénytervezet ezért összhangban van a magyar jogalkotás hagyományaival anélkül, hogy értékelni akarnánk ezeket a hagyományokat vagy dicsérni akarnánk. Ha valakinek éppen ezzel való összehasonlítás a lényeges.
De összhangban van a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya Magyarország által 1976-ban törvényerejű rendelettel kihirdetett szövege 15. cikkével, és összhangban van az általunk ratifikálandó – és nagyon erős igénnyel ratifikálandó – Európai Emberi Jogi Egyezmény 7. cikkével, nemkülönben a nemzetközi jog más szabályaival.
Azoknak, akik bűnbánatot nem gyakoroltak, jogunk van-e megbocsátani? Akik a mai napig nem érzik a határtalan és mérhetetlen kárt, amit a magyar népnek okoztak, vajon megbocsáthatunk-e?
Nekünk nemcsak, nem mindig, és nem elsősorban és nem állandóan a napi politikában kell élnünk, a napi politikai sakkjátszmákban őrlődnünk. nekünk tartozásunk van a magyar néppel szemben és saját lelkiismeretünkkel szemben. Gondolkoztak-e azon, hogy mi lenne akkor, ha a 301-es és a 298-as és más parcellák és névtelen temetők és névtelen sírok néma lakói feltámadnának, ha a legéppuskázottak, ha azok az anyák, akik gyermekükkel itt ezen a téren vonultak fel 1956. október 25-én, békésen, demokráciát követelve és ittmaradtak vérbe fagyva, lemészárolva, mit mondanának: ez az a demokrácia, amiért harcoltak? Vajon elfogadnák-e, hogy képtelenek vagyunk a bűnösök megnevezésére és a bűnök megméretésére?
Tisztelt Országgyűlés! Ha igaz az a mondás, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek, akkor mi cinkosai lennénk a gyilkosoknak, akik az ezer és ezer halottnak nemcsak a fizikai személyét, hanem az emlékét is ki akarták törölni a nemzet életéből és emlékezetéből. Emlékezni nem annyit jelent, hogy virágot viszünk a sírokra, hogy néha beszélünk az elpusztítottakról, hanem azt, hogy mindent megteszünk személyük, életük és haláluk méltó megbecsüléséért, ha úgy tetszik, az emberi személy méltóságáért, hiszen ez a halál az egész magyar nép elleni gyilkossági kísérlet volt. Ez a gyilkossági kísérlet része a mi jelenünknek és része a jövőnknek. Meg kell tehát nyitnunk a méltányos és igazságos törvénykezés útját a tudatosan nem üldözött főbenjáró bűnök miatt, mert meggyőződésünk, hogy a főbenjáró bűnök az igazságszolgáltatás fórumaihoz tartoznak.
Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps a jobb oldalon és középen.)
