TELLÉR GYULA, az SZDSZ vezérszónoka:
TELLÉR GYULA, az SZDSZ vezérszónoka:
TELLÉR GYULA, az SZDSZ vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt, hogy a szövetkezeti törvénynek és egyáltalán, a szövetkezeti kérdés rendezésének milyen nagy jelentősége van ma Magyarországon, már az előttem szólók elmondták. Én csak csatlakozom hozzájuk.
Nézetem szerint a szövetkezeti kérdés az egyik legbonyolultabb kérdése a rendszerváltozásnak, az új társadalmi rendszer építésének. Ennek következtében az a két törvény, amely előttünk fekszik, igen nagy munkát vállal magára, igen nagy feladatot vállal magára.
Az igazságügy-miniszter úr expozéja és Szabó Iván képviselő úrnak a vezérszónoklata úgy érzem, ennek a törvénynek inkább az előnyös oldalait, és inkább – mondjuk így – egy optimista felfogását tükrözi. Én a szabad demokraták nevében ennek a törvénynek inkább néhány problémájára szeretnék rámutatni a rendelkezésemre álló időben.
A felszólalásom fogalmi rendszere nagyjából ugyanaz lesz, mint amit Balsai miniszter úr az expozéjában alkalmazott, illetve amit Szabó Iván képviselőtársam a saját vezérszónoklatában. Hangsúlyaiban és elemzési eredményeiben azonban úgy érzem, jelentősen különbözni fog.
Tény, hogy a probléma, ami előttünk áll, két problémakörre bontható. Az egyik az, hogy milyen legyen az a szövetkezet, amelyiket választunk, és amely szövetkezetnek a formájában, kereteiben fognak működni az elkövetkezendő szövetkezetek. A másik nagy kérdés, hogy azok az alakulatok, amelyek jelenleg a "szövetkezet" névvel neveztetnek meg, milyen módon alakíthatók át ezzé az ideális formává, illetve egyáltalán átalakíthatók-e. Kezdjük az első kérdéssel!
Óhatatlan, hogy magam is ne foglalkozzam azzal a kérdéssel, hogy mi a szövetkezet. Nemileg eltérően definiálom az igazságügy-miniszter úr, illetve Szabó Iván definiciójától. A szövetkezet ugyanis olyan személyeknek vagy személyek által működtetett vállalkozásoknak a társulása, akik valamilyen termelési tényezőt igyekeznek a piacra vinni, de külön-külön – általában nagyságrendi okokból – erre nem képesek. Ha viszont azt a bizonyos termelési tényezőt, ami a birtokukban van, egyesítik, akkor ebben az egyesített formában már piacra tudnak lépni. Piacra tudnak lépni a zöldségkereskedők vagy a gyümölcskereskedők, gyümölcstermelők, hogyha szövetkezetet hoznak létre; borkombinátot tudnak maguknak építeni a szőlőtermelők, hogyha együttesen lépnek piacra; vágóhidat tudnak maguknak építeni, és nagy tételben befolyásolni tudják a piacot a sertéstenyésztők vagy a marhatenyésztők, szarvasmarhatenyésztők, és ezzel hozzák létre azt a helyzetet, hogy ők a piacon tényezőt jelentsenek. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy azonos szociális helyzetű emberek szövetkeznek, mint ahogyan azt Szabó Iván mondta. Arról van szó, hogy azonos termelési tényezőt a piacra vivő emberek szövetkeznek – ez pedig lényeges különbség.
Igen fontos mozzanata ennek a bizonyos szövetkezésnek, hogy a piacra lépéshez, természetesen valamilyen tőkeberuházásra is szükség van. Ez a tőkeberuházás azonban az előbb említett termelési tényezőnek a piacra vitelét szolgálja, nem pedig a tőkének saját hasznosulását. Így tehát azt mondhatjuk: szövetkezetnek tekinthetjük mindazokat a társulásokat, ahol személyek vagy pedig személyek vállalkozásai egy meghatározott termelési tényező piacra vitelére szövetkeznek egymással –, de ez a termelési tényező nem lehet a tőke. Ebből következik a szövetkezetnek az egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy tudniillik, a tőkét csak annyira honorálja a működése közben, amennyi ahhoz szükséges, hogy először is a tőke újratermelődhessen, másrészt pedig, hogy a tőke benn akarjon maradni a társaságban, és ne akarjon kimenekülni belőle. Innen kiindulva a szövetkezetnek nagyon fontos tulajdonságai vezethetők le, így az, hogy tőkemajoritást senki se szerezhessen, mert ezzel a tőkemotívumot beviheti a szövetkezetbe: hogy a hatalmi viszonyokban az egyenlőség és a demokratikus elvek uralkodjanak; hogy a tőke ne kapjon nagyobb honorálást, mint általában szokott, mondjuk a bankbetét vagy más, szokásos hasznosítás formájában, és nem utolsósorban, hogy a tagok és a szövetkezet között egy olyan sajátos kapcsolat van, amelyet a legtöbb ország szövetkezeti joga szerint az jellemez, hogy csak a tag és a szövetkezete között lehetnek kapcsolatok, folytatódhatnak üzletek, külsőkkel nem üzletelhet a szövetkezet. Ez alól a szabály alól természetesen nagyon sok kivétel van, de mégis, a szövetkezet lényeges mozzanatára hívja fel a figyelmet ez a dolog – arra ugyanis, hogy a szövetkezet a nagyságrendi előnyöket, illetve a nagyságrendi előnyöket kihasználni akaró vállalkozói hasznot fogja meg saját maga számára, nem pedig valamilyen külső ügyletből származó hasznot.
Még két rövid megjegyzést tennék. Az egyik az oszthatatlan alapra vonatkozik. Az oszthatatlanság egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamilyen szociális segélyt lehessen adni a szövetkezet tagjainak, hanem azt jelenti, hogy azok az egzisztenciák, akik a szövetkezetbe belépve, az önsegély alapján állva egymást segítik – de az "egymás" fogalmába nemcsak az egy időben élők és a szövetkezetbe belépő tagok értendők, hanem azok a különböző generációk, akik kilépnek-belépnek a szövetkezetbe –, és az oszthatatlan alap voltaképpen azt a tőkét, azt a stabilitást biztosítja, amivel valaki egy nagyon kicsiny tőkehozzájárulással, egy részjegynyi hozzájárulással megkapja annak a nagyobb tőkének a működtetéséhez a jogot, amelynek a segítségével piacra léphet mint termelő, beszerezhet magának árut mint fogyasztó, vagy esetleg munkahelyet biztosíthat magának mint dolgozó.
Ha ezeknek a fontos jellemvonásoknak a fényében vizsgáljuk az egységes szövetkezeti törvényt, akkor azt látjuk, hogy ennek a szövetkezeti törvénynek súlyos fogyatékosságai vannak. A miniszter úr expozéjában elkezdte felsorolni, hogy mi határolja el a szövetkezetet a tőkés társaságtól, de a felsorolása éppen a legfontosabb pontokon átment azoknak a jellemvonásoknak a sorolásába, hogy mi jellemző ennek a szövetkezetnek a szabályozására –, és adós maradt azoknak a markáns jellemvonásoknak a felsorolásával, amelyekkel a szövetkezetet el kell tudni határolni a tőkés társaságtól. Nem véletlenül van ez így, tudniillik, eszerint a szövetkezeti törvény szerint ez az elhatárolás nem tehető meg.
Ennek a szövetkezeti törvénynek a jellegzetességei a tiszta tőkehasznosító társaság jellegzetességeivel is összeférnének. Egy helyen leírtam – most saját magamat idézem –, hogy ha eszerint a szövetkezeti törvény szerint öten szövetkezetet alapítanak, mondjuk 1 millió forintos alaptőkével, abba három jogi személy belép 300-300 ezer forinttal és két természetes személy 50-50 ezer forinttal, akkor az így alapított társaságot szövetkezetnek tekinthetjük; de ha a három, nagy tőkével belépő szavazati majoritásban van, és ezért a jövedelemelosztásban a tőkehonorálásra fog szavazni, fölvesznek ezer alkalmazottat, ez az ezer alkalmazott fogja megtermelni azt a jövedelmet, amelyik elsősorban a tőkét fogja honorálni és csak másodsorban a munkát. Tisztelettel kérdezem, hogy melyik az az európai ország, ahol az így szabályozott társaságot szövetkezetnek nevezik. Mert én ilyenről nem tudok! Ezt a társaságot ez a szövetkezeti törvény minden további nélkül lehetővé teszi, magyarán szólva olyan szövetkezeti törvény ez, amelyik a nem-szövetkezetet szabályozza vagy a nem-szövetkezetet is szabályozza.
Ezen a vonalon nem akarok nagyon messzire menni, mert félek, hogy elfogy az időm. De meg kell jegyeznem, hogy az európai szabályozásokra való hivatkozás ebben a kérdésben általában felületes szokott lenni, ugyanis azoknak a határoknak a biztosítása, amelyek a szövetkezetet szövetkezetté teszik, csakugyan egyes országokban magában a törvény szövegében van rögzítve, más országokban a törvény szövegén kívüli intézmények biztosítják ezt, amelyek ellenőrzik és bejegyzik a szövetkezetet, ha csakugyan megtalálják a szövetkezeti jellegzetességeket benne: ismét más országokban pedig az a sajátos szociológiai és gazdasági háttér biztosítja a szövetkezeti jelleget, amelyik azokban az országokban létezik. Nem hivatkozhatunk arra, hogy Dániában például nincs szövetkezeti törvény, mikor Dániában valóságos magántulajdonon alapulnak a szövetkezetek, és olyan hagyomány van mögöttük, olyan szövetkezeti elvi hagyomány van mögöttük, hogy egészen egyszerűen eszébe sem jut senkinek szövetkezetnek neveznie magát, ha nem az.
A probléma nagyobbik része, nehezebbik, keményebbik része az, hogy a jelenleg működő, szövetkezeteknek nevezett alakulatokat hogyan lehetne átvezetni az ideális szövetkezeti állapotba. Itt – most már időm fogytán – csak szinte vezérszavakban fogom elmondani az erre vonatkozó véleményemet.
Először is: a szocializmusban kialakult szövetkezetek túlnyomó többsége nem szövetkezet. Két oldalról korlátozta be, illetve két sajátos folyamat korlátozta be a szövetkezeti jelleget. Az egyik az, hogy betagolódtak abba a hierarchikus hatalmi struktúrába, amelyikbe az egész gazdaság be volt tagolva, ez alól nem tudták kivonni magukat, és ez a hierarchia megjelent a szövetkezeten belül is, és mind a mai napig a hagyományos szövetkezetekben megvan. Jóllehet, a formális kereteit lebontották, az informális keretei nem változtak. Ez volt az egyik korlátozás.
De egy nagyon sajátos folyamat indult el, amelyre Szabó Iván képviselőtársam hivatkozott és megtakarította nekem, hogy én is foglalkozzam vele, ez pedig az a tőkefelhalmozódás, tőkefelhalmozás, amely a szövetkezetek kereteiben végbement, és amely a benne lévő nagy értékű, nagy tömegű, egyre modernebbé váló eszközöket mindinkább a tőkeként való működésre sarkallta, afelé szorította, és ennek következtében paradox módon ebben a hierarchikus szervezetben, amelyet szövetkezetnek neveztek, megjelent a tőketársaság felé való mozgás nagy ereje. A hagyományos szövetkezetek jelenleg azzal a paradoxonnal írhatók le, hogy egy alapvetően hierarchikus hatalmi struktúra, ami a belső viszonyokat illeti, egy nagyon erőteljes tőketársasági motívum, ami az eszközök oldaláról jön, és mindez egy nagyrészt megcsonkított szövetkezeti keretbe beleépítve.
Sajnos az a helyzet, hogy az előttünk fekvő szövetkezeti törvények nagyon sok mozzanata nem ennek a helyzetnek a feloldására és megváltoztatására törekszik, hanem ennek a helyzetnek a konzerválására törekszik. Különösen ami a nagymértékű diszpozitivitást illeti, amire a miniszter úr hivatkozott. A nagymértékű diszpozitivitás ugyanis, ha a belső viszonyok nem változnak, akkor kétféle szabadságot ad a szövetkezeten belüli jelenlegi hatalmas csoportoknak. Az egyik az, hogy vagy ezt a hierarchiát erősítsék meg, és fogalmazzák bele saját kedvükre a szövetkezeti alapszabályokba, vagy a tőkéstársasági motívum kapja meg ugyanezt a szabadságot.
Milyennek képzeljük el a szövetkezeti átalakulást? Megint Szabó Iván képviselő úrra hivatkozom, aki ennek az átalakulásnak bizonyos nyomvonalát leírta, mégsem pontosan azt, mint amire mi gondolunk. Arról van szó ugyanis, hogy háromféle késztetés van jelen a szövetkezetekben. Az egyik a magántulajdonosi késztetés, amely arra törekszik, hogy az eszközöket kioldja abból az újraelosztó rendszerből, amelyikben a szövetkezet a jelen pillanatban meg van fogva, és magántulajdonként, méghozzá egyéni magántulajdonként működtesse tovább.
A másik tendencia azoknak a nagy tömegű eszközöknek a belső tendenciája, amelyek tőkeként és ennek következtében formájukat tekintve leginkább tőkéstársaságként kívánnak tovább működni. És kétségtelenül van egy olyan tendencia is a szövetkezetekben, hogy akár az egyéni tulajdonról újra felépítve, akár a jelenlegi tulajdonviszonyok között konzerválva szövetkezetként működhessen tovább tulajdonával.
Nézetünk szerint a szövetkezeti kérdésnek az a jó megoldása, ha nem egész szövetkezetekben gondolkodunk és mondjuk azt, hogy a szövetkezet vagy legyen tőkéstársaság, vagy legyen szövetkezet, vagy oszoljon fel – ahogyan azt Szabó Iván képviselő úr mondta –, hanem éppen ellenkezőleg, egy olyan rugalmas megoldás születhessen, amelyik először is megfelel az eszközök természetének, és amelyik eszköz tőkéstársaságba kívánkozik, az menjen oda; amelyik eszköz szövetkezetként kíván továbbműködni, az maradjon szövetkezet; és amelyik eszköz kivihető és felosztható teljes mértékben, az működjön tovább egyéni tulajdonként. Ehhez mindenekelőtt a korábbi hatalmi viszonyokat kell lebontani, a hatalmi viszonyok lebontásának pedig a fő megoldása a tényleges tulajdonoshoz juttatás, magyarán szólva a szövetkezetekben – és ha Szabó Iván képviselő úr a mezőgazdasági szövetkezeteket említette, hadd említsem magam is őket –, hogyha a mezőgazdasági szövetkezetekben a tulajdon minél kisebb naturális egységekben, minél közvetlenebbül kapcsolódik a tulajdonosokhoz. Ez az az alaphelyzet, amelyikből utána nyomban föl lehet építeni ismét a szövetkezeti szintet azok részére, akik ezt kívánják, illetve folytatni lehet valamelyik magántevékenységet.
Időm fogytán röviden a következőkben foglalom össze a szabad demokraták szövetkezeti koncepciójának legfontosabb elemeit. Az egyik az, hogy a szövetkezet legyen igazi szövetkezet. Másodszor, hogy a jelenlegi szövetkezetekben lévő tulajdon mozogjon efelé a szövetkezet felé, ha a tulajdon természete, az érdekeltek érdeke úgy kívánja, de ne legyen kötelező ez az út, hanem az egyéni magángazdaság és a társaság felé is vezessen belőle út. És a harmadik – amiről pedig a legtöbbet szerettem volna beszélni –, hogy a mezőgazdasági szövetkezeteknek a bomlása sok olyan embert fog egzisztenciájában súlyosan érinteni, akik nem tehetnek róla. De hangsúlyozni szeretném, hogy nem a szövetkezeti törvény és a szövetkezeti átalakulás tehet róla, hanem a mezőgazdaságban zajló jelenlegi folyamatok. Ezeket a folyamatokat legfeljebb csak hangsúlyozottabbá teszi az új szövetkezeti törvény életbelépése, és ennek a hatásnak a kivédésére nézetem szerint már meg kellett volna kezdeni egy olyan területfejlesztési és regionális fejlesztési koncepciónak a kialakítását, amely az észak-keleti magyar régiókban a mezőgazdaságban munkanélkülivé váló vagy egzisztenciájukban megingott emberek számára perspektívát, programot nyújtana.
Módosító javaslatainkat ennek a koncepciónak a jegyében fogjuk benyújtani. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
