ISÉPY TAMÁS, DR. igazságügyi minisztériumi államtitkár:
ISÉPY TAMÁS, DR. igazságügyi minisztériumi államtitkár:
ISÉPY TAMÁS, DR. igazságügyi minisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A közvélemény úgy itthon, mint külföldön, különösen nagyra értékeli, hogy a magyar törvényhozás folyamatosan és következetesen igyekszik helyreállítani a jogállam intézményrendszerét. Ennek a folyamatnak szerves része, a jelenleg a tisztelt Ház asztalán fekvő törvényjavaslat.
Amint a tisztelt Ház előtt bizonyára közismert, az első magyar közjegyzői törvény a kiegyezést követő igazságszolgáltatási törvényalkotás során 1874-ben született, és szép hosszú élettartamot ért meg, mert 1949-ig biztosította hazánkban a közjegyzői intézmény rendeltetésszerű működését.
Most talán nem hat erőltetettnek az akkori és a mai politikai viszonyaink között párhuzamot vonnom és felhívnom a figyelmet arra, hogy a diktatórikus viszonyok demokratikus felszámolására és a szociológiai értelemben vett modernizációra irányul a törvényjavaslat. Az alkotmányos intézményrendszer, a gazdasági és a tulajdonviszonyok, az érdekképviseletek szisztematikus lebontása a negyvenes évek végén nyilvánvalóan a közjegyzőséget sem hagyhatta érintetlenül.
Az államosítás elvonta a hivatás gyakorlásának minden tárgyi és személyi feltételét, a működését eltorzította, a közjegyzőség mint intézmény atomizálódott, azonosságtudata és főleg az önálló értékrendje elveszett. Ennek a következménye volt például az, hogy a közjegyzői okirat fogalma szinte kiüresedett és elvesztette az eredeti jelentőségét.
Most törekvésünk élvezi az Európa Tanács támogatását, és lehetővé teszi e foglalkozási csoportnak a bekapcsolódását az oly kívánatos nemzetközi együttműködésbe, eleget tesz külföldi gazdasági partnereink elvárásainak a jogállam garanciális igényei iránt, és ami a legfontosabb, szolgálja államunk polgárainak jogérvényesítését és az esélyegyenlőségét.
A közjegyzőség szolgáltatásaival az állampolgárok széles köre találkozik, éppen ezért a törvényjavaslat előkészítése során a normaszöveg kialakításán kívül figyelembe vettük a szabályozás által felvetett szinte minden gyakorlati kérdést.
Engedje meg a tisztelt Ház, hogy a törvényjavaslat legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó néhány rendező elvre és célkitűzésre hívjam fel a figyelmet, s ezeket megkíséreljem kiemelni. A rendezett jogélet követelménye nem csupán a már bekövetkezett jogsérelem orvoslását, hanem a jogsérelem megelőzését is magában foglalja. Most a közjegyzőség intézménye, mint mindenütt a kontinensen, az igazságszolgáltatás szerves része, és elsőrendű feladata a jogviták kialakulásának a megelőzése, az a bizonyos jogi prevenció. Ehhez azonban az szükséges, hogy a közjegyző a jogászi munkamegosztásban mintegy a bíró és az ügyvéd között foglaljon helyet. Tehát a hivatás szabályait úgy kell megalkotni, hogy egyesítse a két foglalkozás meghatározó jegyeit, de ugyanakkor mind a kettőtől elkülöníthető legyen. Most a közjegyző az állami felségjogból levezethető közjogi jellegű feladatokat lát el. Kizárólag a hatáskörében járhat el, ezért a tevékenységét formájában és tartalmában is közjogi kötelezettségekkel kell alátámasztani.
Most annak ellenére, hogy e törvényjavaslat a köznyelv szóhasználata szerint visszaállítja az úgynevezett magán-közjegyzőséget és végeredményben annak létrehozását célozza, valójában a feladatok nem sorolhatók a vállalkozói típusú jogalkalmazási szolgáltatások fogalmi körébe, és ezért szükséges, hogy a törvényjavaslat mindjárt az első részben állapítson meg olyan garanciaértékű általános elveket, mint például az állami felhatalmazás, a közjegyzők függetlensége, a közjegyzők pártatlansága, a hivatás kizárólagossága, a titoktartási kötelezettség, a szigorú felelősségi szabályok, a közjegyzői állások szervezettsége és az ezzel együtt járó székhelyhez kötöttség.
A demokratikus berendezkedésű államokban az utóbbi évtizedekben szerveződött szakmai önkormányzatok, azaz a kamarák szerkezete általában az államszervezet mintájára alakult. A kötelező tagság megfelel az állampolgárságnak, a kamara elnöksége és elnöke pedig a végrehajtó hatalomhoz hasonlítható, melyet a demokratikus választás legitimál. A törvényjavaslatnak a közjegyzők önkormányzatára vonatkozó szabályai ezeket az elveket tükrözik. Most, ahol a manapság sokak által kárhoztatott állami beavatkozás nem nélkülözhető, az a közjegyzőség törvényes működésének figyelemmel kísérése, és olyan legitimációs jellegű feladatok, amelyek elsősorban a a jogbiztonságot szolgálják.
Az autonómia, de célszerűségi, gazdaságossági és szakszerűségi szempontok is azt igénylik, hogy az egyes közjegyzők tevékenységének rendszeres és állandó ellenőrzését maga a közjegyzői kamara lássa el. Fenn kell azonban tartani – érthetően – a külső, szervezeten kívüli kontroll lehetőségét, mind a közjegyzői eljárás törvényessége, mind pedig az önkormányzatok működése fölött, és a feladatokat utalja a törvényjavaslat az igazságügy-miniszter, illetve a bíróságok elnökeinek a hatáskörébe.
A közjegyzőség már eddig is sokat hangoztatott igazságszolgáltatási jellege és a nemzetközi gyakorlat egyaránt megkívánja, hogy a közjegyző foglalkozásának gyakorlására ne a kamarai tagság elnyerésével, hanem igazságügy-miniszteri kinevezéssel szerezzen jogosultságot. E kinevezést azonban – eltérően a jelenlegi gyakorlattól – pályázati eljárás előzi meg. A pályázatok lebonyolítása, értékelése, a jelöltek kiválasztása, az alkalmasságának a vizsgálata, tehát lényegében a döntés érdeme a kamarákra, tehát a közjegyzők önkormányzatára hárul.
Most hatályos jogszabályunk a közjegyző speciális szakmai felkészítése tekintetében a nemzetközi összehasonlításban nem nagyon állja meg a helyét. A közjegyzői előképzettség és a szakmai gyakorlat hiánya a törvényjavaslatban megfogalmazott felelősséggel értelemszerűen nem lenne összeegyeztethető. Ennek érdekében bízza a javaslat a közjegyzői kar utánpótlásának, tehát a közjegyzőjelölteknek és a közjegyzőhelyetteseknek a felkészítését magára a közjegyzői szervezetre. A jelenlegi szabályozás szerint a közjegyző fegyelmi felelőssége igazgatási úton történik. Ezért szükséges, hogy a törvényjavaslatnak a fegyelmi felelősségről és eljárásról szóló szabályai megfelelő garanciákat tartalmazzanak. Az eljárás tárgyilagosságát és pártatlanságát a fegyelmi bíróként eljáró hivatásos bírák, a speciális szakmai szempontok érvényesülését pedig a fegyelmi bíróságba választott közjegyzők biztosítják.
Már a bevezetőben utaltam arra, hogy a közjegyzői szervezet reformja nem egy, a létszáma szerint szűk szakmai csoport érdekeinek érvényre juttatása és nem is csak e foglalkozási ággal történt igazságtalanságok orvoslása miatt vált elsősorban szükségessé. A közjegyzői eljárás törvényi szabályozásával újra el kell érni, hogy a hazánkban készített közjegyzői okiratok nemzetközileg is elfogadhatóvá váljanak. Ennek igényét a nyitottá vált gazdaságunk és a már kialakult és a jövőben kívánatos nemzetközi kapcsolataink élesztették fel.
Legyen szabad utalnom arra a két nemzetközi egyezményre, amelyek lehetővé teszik, hogy a független közjegyző által, a megfelelőn szabályozott garanciális eljárás betartásával elkészített közjegyzői okirat számos nyugat-európai országban közvetlenül, tehát a körülményes és költséges külföldi pereskedés nélkül is végrehajtható. Az eljárási szabályok előkészítése során törekedtünk arra, hogy ne térjünk el a nemzetközi elfogadhatóság által diktált követelményektől. A közjegyzői okiratok és tanúsítványok tekintetében tehát elvárhatja a jogalkotó, hogy ezek a jövőben nagyobb mértékben szolgálják majd rendeltetésüket, vagyis a jogbiztonságnak a megvalósítását.
A közjegyzőket azonban a hazai közgondolkodás elsősorban a hagyatéki eljárással köti össze, és ezen a törvényjavaslat nem is kíván változtatni. Magyarországon – Európa számos országához hasonlóan – a közjegyzők 120 éve intéznek hagyatéki ügyeket.
A statisztika szerint a hagyatéki ügyek 98%-a a közjegyző előtt intéződik el véglegesen, tehát nem kerül sor peres eljárásra. S mindez önmagában elegendő indok arra, hogy a közjegyzők hatásköre e tekintetben változatlan maradjon.
Ugyanez nem vonatkozik a hatályos jogunk szerint közjegyzői ügykörbe tartozó egyes végrehajtási cselekményekre, melyek kényszerintézkedés jellege folytán törést szenvedne éppen a közjegyzők előzőekben hangoztatott függetlensége. Ez az ügycsoport tehát a továbbiakban is a bírósági szervezet feladata marad.
A módosító indítványok viszonylag nagy száma önmagában is jelzi a közjegyzői reform iránt tanúsított kitüntető figyelmet. A 115 évvel ezelőtti és mai viszonyaink közötti párhuzam e tekintetben is tetten érhető, ugyanis a korabeli iratokból tudjuk, hogy a közvetlenül az ügyvédi rendtartásról szóló törvény után megalkotott közjegyzői törvény is alkotó parlamenti vita eredményeként született meg.
Tisztelt Országgyűlés! 42 évi kényszerpálya után érkeztünk el ismét oda, hogy a Parlament eleget tegyen az 1870. évi első magyar jogászgyűlésen megfogalmazott felhívásnak, s engedjék meg, hogy ebből a felhívásból szó szerint idézzek. "Törvénykezési rendszerünk szükségképpi követelménye, hogy a közjegyzőség mint a bíróságoktól és az ügyvédségtől teljesen elkülönített, önálló közintézmény szerveztessék." Ha meghagyom a szenvedő igeragozást, akkor e mondat csak az utolsó szavában szorul módosításra úgy, hogy önálló közintézményként állíttassék vissza. Ennek a megvalósítása érdekében kérem a tisztelt Házat a törvényjavaslat elfogadására. (Taps.)
