JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Megint egy olyan törvényjavaslat van előttünk, amely gyerekesnek is tekinthető, handabandázónak is tekinthető – nem az első ilyen. Különösen az első két paragrafusa, a 3. §-a valóban fontos dologról szól.
Hogy világosan lássuk a helyzetet: kétféle sorscsapás van most a szövetkezetek fölött. Az egyik sorscsapás a gazdasági válság kegyetlenül, a másik sorscsapás pedig a történelem, amelyiket mi képviselünk vele szemben.
Az első sorscsapás, az üzleti élet összeomlása abba a helyzetbe hozza az összes magyar gazdálkodót, és köztük a szövetkezeteket is, hogy kínosan keressék, hogyan tudnak új piacok felé fordulni a kiesett piacok helyett, ezért módosítani azon, amit csinálnak, más kapacitásokat bevonni; illetve legtöbben ennél elemibb gondokkal küszködnek, hogy az összeesett piacok miatt kiesett bevételek ellenére ne kelljen minden munkásukat elbocsátani, munkanélkülivé tenni, hanem valamilyen módon a továbbélést biztosítsák maguknak.
Hogy a mértékeket érezzék: a magyar nemzetgazdaságban a piacösszeesés mértéke egy év alatt körülbelül 25%-os. A termeléscsökkenés mértéke ezzel szemben csak 15%-os, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a katasztrofális helyzet ellenére viszonylag gyorsan tudtak alkalmazkodni a gazdálkodó szervezetek, viszonylag gyorsan tudtak új irányba fordulni, mert lám, 10%-kal kevésbé csökkent a termelés, mint ahogy a piacukat vesztették, tehát tudtak új dolgok felé fordulni. Az új dolgok felé fordulás, a Keletről Nyugatra való piacfordulás, új tevékenységek kialakítása, a partnerrendszerek és a pénzügyi mérlegek, pénzügyi folyamatok átrendezése nélkül egyszerűen nem lehetséges. Tehát nyilvánvaló, hogy a tömeges társaságalakítás – ami folyik a nemzetgazdaság minden szektorában – elsősorban a teljesen ésszerű reakciók a gazdasági helyzetben; amennyiben ezek az ésszerű reakciók nem lennének, akkor a gazdasági válság még sokkal mélyebb lenne, munkanélküliségünk most körülbelül 650 ezernél tartana. Ha ügyesen törvénykezünk, el fogjuk érni ezt a szintet.
A másik oldala viszont a dolognak, hogy kiszolgáltatott helyzetek tömege alakul így ki, hiszen a gazdasági válság igen jelentős mértékben érintette a kisvállalkozókat. Nagyon jól tudjuk, hogy az összeomlás és csőd szinte még nagyobb arányban vitte el a kisvállalkozókat, mint az állami vállalatokat, függetlenül attól, hogy más magánvállalatok viszont gyorsan tudtak nőni éppen az így keletkezett piaci térben. A másik oldalon kiszolgáltatott helyzetbe tette a munkavállalókat, így a szövetkezeti tagokat is, hiszen a növekvő munkanélküliség veszélye egyrészt, másrészt az, hogy az önállósodásnak nincs esélye, és az önállósodtak tömegesen álltak fejre és buktak meg, félőssé teszi az embereket. Tehát van egy másik folyamat a gazdasági válság mellett, ami rettenetes és szorongató: az emberek kiszolgáltatottsága nő, kegyetlenül nő. S az, hogy az emberek kiszolgáltatottsága nő, az gyakran megcsúfolja a szabadság és a demokrácia folyamatát, amiről beszéltünk, mert igaz ugyan, hogy a politikai jogok szerint nőtt, de a gazdasági kényszerhelyzetek miatt csökkent az egyéni szabadság, és ez egy fojtogató helyzetet teremt.
Ebből tehát az következik, hogy az emberek védelmében, a főnökök ellen nekünk szabályokat kell hozni. Az világosan látszik, hogy két ellentétes meggondolás áll szemben. Az egyik oldalon a gazdasági válság kihívásáért hagyjuk mozogni, hogy keressen magának megoldást, mert ha nem keres megoldást, csak a bezárás alternatívája marad és a munkanélküliség. A másik pedig, hogyha hagyjuk szabadon mozogni egy olyan közegben, ahol a főnöknek nagyon kiszolgáltatott az ember, akkor ebben a mozgásban a főnökök külön érdeke erősebben érvényesül, mint a dolgozóké. Tehát ebben a feszültségben vagyunk, erre a feszültségre kell törvényt csinálni.
Ezt a feszültséget pontosan érzékelték azok a kisgazda képviselőtársaim, akik a nyár elején benyújtották azt a törvényjavaslatot, amelyet el is fogadott a Ház – noha nekem aggályaim voltak, mert már az is nagyon csúfolódó viszonyban volt az Alkotmánnyal, ennek ellenére a politikai szándékát elfogadom jogosnak –, amelyik azt mondja, hogy mindenféle vagyon megterhelése – társaságba vitel, eladás – nem történhet, csak a megyei vagyonellenőrző bizottságok ellenőrzésével.
A másik oldalról még a tavalyi évben elfogadtuk azt a szabályt, amely megmondja a vagyonosztási arányokat. Ez azt jelenti, hogy olyan helyzet alakult ki a jelenlegi, az érvényben lévő törvények szerint is, hogy nem lehet önkényesen vagyonmozgással járó manipulációkat csinálni a vezetőknek. Egyrészről köti őket a tagság közötti vagyonosztási arány – s így a tagság közvetlen érdekeltsége és kontrollja abban, hogy mi is történik azzal a vagyonnal –, másrészről pedig ellenőrzi őket a vagyonfelügyelő bizottság. Vagyis magyarul: a jelen törvényes állapot is már túl merev, de még nem teszi lehetetlenné, hogy üzleti kihívásra üzleti válasz szülessen. Mi azonban azt mondjuk ezzel a törvénnyel, hogy a fenét, mozogni nem szabad. Ellenőrizve sem, felügyelve sem, sehogysem.
Ezzel nemcsak alkotmányt sértünk, hanem valami ennél mélyebb bűnt is elkövetünk. Hál' istennek, a törvény nem veszélyes igazából, tehát nem kell komolyan venni. S azért nem kell komolyan venni, mert egyrészt azokról a dolgozókról, amelyek az úgynevezett kezelő kft-k problémája – amiről Mihály úr beszélt az előbb –, azokról nem szól semmit, tehát azok nyugodtan mehetnek tovább, ezt a fajta reakciós módot a törvény nem akadályozza.
Az is igaz, hogy önmagában a hitelszükséglet a mezőgazdasági szövetkezetben nem ősszel a legnagyobb, de éppen a nagyon rossz pénzügyi helyzet miatt egyesek mégis vannak ebben az időszakban; csakhogy a törvény beszél az ipari szövetkezetekről is, sajnos, tömegesen, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy milyen ritmusban van a hitelszükséglete, amit beragaszt – de azért nem veszélyes a dolog, hiszen úgyis csak másfél–két hónapra szól. Másfél–két hónapra tehát kicsi többletteherrel még megúszható a résztvevők részéről ez a törvény, éppen csak nem érthető, hogy miért kell megcsinálni.
Ha nagyon belegondolunk a politikai tartalmába, akkor egyetlenegy magyarázatot találhatunk erre. Rendkívül idegesíti a törvényhozót, hogy a Sasad most már esetleg mégis be tudja jegyeztetni magát, még egy időhúzást ki kell találni arra, hogy a Sasad továbbra se tudja részvénytársaságként bejegyeztetni magát. Ez egy őszinte és tiszteletre méltó politikai harc a Sasaddal szemben, megértem, és teljesen indokolt, hogyha nem értek egyet egy elnök akcióival, akkor az egész tagságot jól megbüntetem érte.
Ezzel szemben a 3. pont, amely a hatályon kívül helyezett paragrafusokat tartalmazza – tehát amiben a fegyelmivel való tagsági körből történő elbocsátást hatályon kívül helyezi –, az egy nagyon fontos szabály, hiszen való igaz, hogy mostanában tömegesen játszanak arra szövetkezetek, hogy a maradék tagság számára megmentsék a lehetőségeket, a laza munkavállalókat elbocsátják, s ezzel azokat ki is zárják abból, hogy aztán a vagyonosztásban részt tudjanak venni. Mivel ez velük szemben méltánytalan és nekünk a laza munkavállaló érdekeit is védeni kell, ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a 3. §-ban hatályon kívül helyezett két pontot elfogadjuk. De még egyszerűbb lenne természetesen, ha az átmeneti törvényben az osztozkodásra jogosultak körét úgy határozzuk meg, hogy akik már, mondjuk idén tavasszal is tagok voltak, nem csupán azok, akik jövő tavasszal tagok.
Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps.)
