BALÁS ISTVÁN, DR. (MDF)
BALÁS ISTVÁN, DR. (MDF)
BALÁS ISTVÁN, DR. (MDF) Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Képviselőtársak! Az MDF-frakció monopoly csoportjában dolgozó képviselők figyelmesen áttanulmányozták az Allami Vagyonügynökségre vonatkozó beszámolót, valamint az ÁSZ-jelentést. Utánajártunk néhány dolognak, és úgy látjuk, hogy minden aggály, amit valaki ebben a Házban ebben a témakörben fölhoz, mindenképpen nagyon alaposan megvizsgálandó és nehezen vethető el. Miről is van itt szó?
Három mondatos történelemmel indul. Amikor 1981 végén megszülettek azok a kormányrendeletek, amelyek alapján a gmk-k, vgmk-k, kisszövetkezetek létrejöttek, ezek tevékenységének a kedvező tapasztalatait leszűrte az MSZMP és - egybeesve bizonyos reformkommunista irányzatokkal -1989 végén úgy döntött, hogy kiadja, tipikusan MSZP-stílusú, voluntarista megoldásként a parancsot: privatizálni! Ennek érdekében született néhány törvény. Mindenekelőtt megszületett az átalakulási törvény, aztán megszületett 1990-ben a VII. számú, az AVÜ-törvény, végül a VIII. számú, a vagyonvédelmi törvény. Megszülettek az ideiglenes vagyonpolitikai irányelvek is, azzal a szándékkal, hogy egy fél évig ennek a csapásán folyjék a privatizáció; végül törvény mondta ki, hogy a Kormánynak el kell fogadnia az AVÜ szervezeti és működési szabályzatát, és majd az fogja tartalmazni a privatizációs technikák leírását.
Tisztelt Országgyűlés! Nagyon sokan nagyon sok mindent hiszünk az ÁVÜ működéséről, sok mindent rebesgetnek erről, de komoly áttekintésre eddig ebben a témakörben, ebben a Házban még nem került sor.
Elhangzott Fekete Gyula képviselőtársunk szájából, hogy az ÁVÜ közreműködésével, tipikusan a versenyeztetési körben, a könyv szerinti értéknél 100-140%-kal többet is el lehetett érni. A monopoly csoport véleménye az, hogy a könyv szerinti értékelés mint viszonyítási alap teljességgel használhatatlan. Miért is?
Először is, a könyv szerinti értékelés szabályait a forint bevezetése után úgy alakították annak idején, szovjet mintára - mint politikailag kötelező erejű séma mintájára -, hogy a föld értékelését "helyből" kihagyták. A földnek nincs ára, a földnek nincs értéke, nem szerepel a könyv szerinti értékben, mégis az egyik privatizációs rendelkezés úgy szól, hogy a privatizáció során a földre eső értéknek megfelelően a helyi önkormányzatot megfelelő módon részesíteni kell a vagyonból.
Könnyű ezek után kitalálni, hogy mi történik, mit kap az önkormányzat. Ki az erősebb alapon valamit kap. De semmiképpen nem a könyv szerinti érték alapján. A könyv szerinti értékelés az amortizáció szabályait ingatlanoknál, és az amortizációs alapképzés szabályait egyaránt figyelembe veszi. Ha egy épület 50 vagy 100 éves, annak az értéke a könyv szerinti nyilvántartásban pontosan 1 forint. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy erre bármilyen értékelést, bármilyen értékesítést viszonyítani lehet.
Végül a legfontosabb ebben a körben: a vállalatnak a valós értékét az jelenti, hogy termékeit hogy tudja eladni, mit érnek a piaci kapcsolatai, mennyire ismerik. Gondoljunk mondjuk egy valamilyen pex végződésű külkereskedelmi vállalatra, tetszés szerint, amelynek a saját eszközértéke szinte minimális, mégis az a tény, hogy Oslótól Hongkongig ismerik, ennek az elhanyagolható eszközértéknek több százezerszeresét is jelentheti mint piaci érték.
Ilyen körülmények között úgy véljük, hogy nagyon aggályos az a gyakorlat, amely bármilyen viszonyítási alapul a könyv szerinti értékből indul ki. Amikor az említett törvények megszülettek, az ÁVÜ kettős feladatot kapott. Megkapta a privatizációs feladatot, és kapott egy vagyonvédelmi feladatot. Meg kell állapítanunk, hogy a privatizációra ráállt az ÁVÜ, a vagyonvédelmi tevékenységet azonban aligalig tudja végezni. Ennek az oka elsősorban a következetlen jogi szabályozásban van.
Ma az állami tulajdonnak rengeteg gazdája van, minden látszat ellenére. Bizonyos értékhatárok alatt az ÁVÜ nem foglalkozik a jogügyletekkel. Az alapító még mindig alapíthat vállalatot; ő már nem védheti annak a vagyonát. A vállalati törvény szerint a válallati vezérkara van bízva rengeteg jogosítvány. Bizonyos jellegű vagyonok eleve ki is kerültek értéktől függetlenül - az ÁVÜ látóköréből. Ilyen körülmények kőzött az ÁVÜ egyet tehet: az átalakulás vagy értékesítés időpontjában vizsgálja az értéket, és arra vagy bólint, vagy vétót emel bizonyos korlátok között. Az esetek döntő többségében azonban - és ez objektív adottságaiból folyik - nem is igen tehet mást, mint hogy bólintson.
Nincs arra módja az Állami Vagyonügynökségnek, hogy érzékelje azokat a veszélyeket, amelyek - például a vevői érdekeltségből fakadóan - oda tendálnak, hogy mire megvehető egy vállalat, addigra kellően alacsony legyen az értéke. Engedjék meg, hogy ezt most ne részletezzem.
Nincs kialakult technika annak kivédésére, hogyha egy vállalat mondjuk hitelintézeti kölcsönöket vesz fel, ennek ellenértékeként jelzálogsorozatot terhelnek a cégre, végül privatizálják, akkor a bevétel végül a bankot fogja illetni természetesen és nem az államot. Vagy gondoljunk egy egyszerű helyzetre: a külföldi, amikor beruház, nem barátságból, hanem a saját józan anyagi érdekéből teszi. O piacot vásárol. Ha én egy svéd vagy amerikai - vagy talán egyiket sem kívánom nevesíteni - egy külföldi jól menő színes televíziógyáros vagyok, bekopogok az ÁVÜ-nél, megveszem az Oriont. Mennyiért adják? Félmillió dollár? Félmilliárd dollár? Kifizetem. Másnap megszüntetem az Oriont. Mi történt? A külföldié a piac, felszámolta a konkurensét, mienk, magyaroké a munkanélküli és már gyárunk sincs. Egy ilyen folyamatnak a veszélyét a mostani szisztéma nem képes érzékelni.
A mostani folyamatban még van néhány veszély. Ilyen például az a valamikor közhelyszerűen tanult dolog, hogy a termelő eégek befizetéseiből tartja el az állam a nem termelő intézményrendszert, az egyetemeket, a kórházakat, a katonaságot, az Igazságügyi Minisztériumot és így tovább. Mi történik? Privatizáljuk a termelő szférát, és az állam nyakán, a költségvetés nyakán marad - esetleg most már befizetésekkel alá nem támasztottan - az egész intézményrendszer.
És talán még egy kellemetlen számadat 1989-ből. Körülbelül 2000 állami vállalat volt 1989-ben ami számot mondok az nagyságrendi jellegű. Ezeknek a könyv szerinti értéke 1989-ben körülbelül 2000 milliárd forint. Ezekkel szemben állt 1989-ben körülbelül 20 milliárd forintnyi belföldi vásárlóerő. Kérem szépen, ha egy 2000 forintos árutömegre 20 forintot kínál a vevő, innen minden háziasszony megmondja, hogy mi fog történni.
Ilyen körülmények között óriási a Parlament felelőssége akkor, amikor a vagyonpolitikai irányelvek sorsáról dönt, meghatározza, hogy milyen irányban folyjék tovább a privatizáció; óriási a felelőssége a Kormánynak, hogy milyen stratégiát terjeszt elénk, és hogy végre mikor születik meg a privatizációs törvény. Köszönöm szépen. (Taps.)
