MÁDL FERENC, DR. tárcanélküli miniszter:
MÁDL FERENC, DR. tárcanélküli miniszter:
MÁDL FERENC, DR. tárcanélküli miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Abból indulok ki, hogy a jelentést bemutató előadásom bizonnyal csak visszafogott hangvételű nyitánya lesz annak az előadás- és vitasorozatnak és a következendő crescendo-tételeknek, amely a privatizáció ügyében a tisztelt Házban a következő napokban következni fog.
A következő napokban nyújtja ugyanis be a Kormány az Országgyűlésnek az új vagyonpolitikai irányelveket és ahhoz tájékoztatásul a Kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiáját. Az utóbbiakkal együtt ezekkel válik igazán teljessé az a kérdéskör, amelynek teremtő, már-már antagonisztikus vitájában és kritikájában az érdeklődő közvélemény, valamint a szakmai és politikai fórumok a jó utat keresik, hibáinkat és tökéletlenségeinket ostorozzák. Ehhez a most napirendre tűzött beszámoló és számvevőszéki jelentés az út első nagyobb állomása, amelyen számba kell vennünk, mire jutottunk a privatizáció történelmi missziójával, s miként kell okosabban a cél felé menni. Az Alkotmányban, a gazdasági-társadalmi átalakulást kifejező törvényekben és az ideiglenes vagyonpolitikai irányelvekben az Országgyűlés fogalmazta meg a privatizáció történelmi szerepét, valamint általános és közelebbi céljait. Ezek a szociális piacgazdaság, a hatékony tulajdoni rend, a hatékonyabb gazdaság és így tovább, ezek ismertek, és kiindulásként a beszámoló is tételezi őket. Ezekre itt nem térek ki. Azonban ezek fényében kell szemlélnünk hibáinkat, tapasztalatainkat, meghatározni teendőinket.
Pozitív eredményeink közül, amelyeket a beszámolóból kiemelnék, fontosak a jogi és intézményi természetű eredmények. A szorosan vett privatizáció, az állami termelő vagyon, az állami vállalatok privatizációja körében az AVÜ részt vett a privatizációra vonatkozó jogszabályok előkészítésében; 16 ilyen törvény, illetőleg törvényi módosítás érintette a privatizációt. A nulláról indulva és rohanva az egyre növekvő feladatok nyomában építette és a szükséghez képest minimális szintre kiépítette szervezetét, szervezte apparátusának privatizációs képzését, kimunkálta a különböző privatizációs technikákat és eljárásokat, evégből is kiépítette kapcsolatait a vállalatokkal, bankokkal, minisztériumokkal, az érdekegyeztető szervekkel, külföldi privatizációs és befektetési intézményekkel, hazai és külföldi tanácsadókkal, a világ nagy beruházási bankjaival. Kiépítette együttműködését az Európai Gazdasági Közösségek útján indított Phare-programmal, amelynek útján az ÁVÜ technikai infrastruktúráját és a tanácsadók költségeit lehetett, illetve lehet számottevően finanszírozni. A fejlődés dinamikáját, az új igényeket és az eddigi tapasztalatokat is figyelembe véve kidolgozta az AVÜ az új vagyonpolitikai irányelveket, amelyek a Kormány állásfoglalásával egyenesen az Országgyűlés elé kerülnek.
Mindezek komoly eredmények, amelyek körében jelentős tapasztalatok érlelődtek meg a következő évek munkájához is. Ugyanakkor ez a munka szükséges volt a konkrét privatizációs tevékenységhez is, enélkül nem lehetett ezt megkezdeni.
Ami a konkrét privatizációs tevékenység eredményeit illeti, a számok a döntőek. Röviden néhányat: több mint 500 vállalat privatizáció alá vonására került sor, összesen több mint 400 milliárd forintot meghaladó vagyontömeg. Ez durván egynegyede a teljes állami vállalati vagyontömegnek. Alig egy év alatt nem kis teljesítmény.
Igaz, hogy ebből az 500-ból még csak közel 300 fejeződött be, a folyamat nagyságrendjét azonban ez is jelzi. A kezdeti és részben még mindig tartó nehézségek mellett az előprivatizációban 2000-hez közeledik a meghirdetett üzletek száma, a tényleges eladási arány körülbelül 60%-os.
Elvárásainkhoz képest persze mindennek gyorsabban és jobban kellene mennie. Ezt szolgálja a negatív eredmények, kudarcok, gondok, bajok és más nehézségek felismerése és ezek meghaladása, a tapasztalatok alapján is szükséges további intézményi, szervezeti és jogi lépések megtétele.
Mindjárt azzal kezdem: az Állami Számvevőszék joggal megállapította azt a bűnünket, amelybe az eredmények felsorolásával én is beleestem, azt nevezetesen, hogy nem tartottuk magunkat az éves mondjuk, az 1990-es év, mint beszámolási időszak, ahogy az Állami Számvevőszék jelentése olyan finoman mondja, éves - időhorizontjához. Az 1991 adataiból hoztunk mintegy felmentést 1990 gyengeségeire. Ennek oka az, hogy enélkül torz és igazában valótlan képet tudtunk volna festeni a privatizáció tényleges állapotáról. gondoljunk arra, hogy az ÁVÜ igazgatótanácsa 1990 végéig, alig öt hónapig volt hatályban és szolgált, az előprivatizációs törvény pedig 1990 végén született. Valamennyire is reális képért tovább kellett követnünk a valóság folyamatait.
A következőkben természetesen 1991-ről ebben az időintervallumban kell majd a beszámolót elkészíteni. Nagyon hiányos, nem sikerült még, de ki kell építeni az Állami Számvevőszék szerint is a Pénzügyminisztériummal és a KSH-val együttműködve azt a nyilvántartási és információs rendszert, amellyel nyomon követhető az állami vagyon nagysága, változása, a vagyonmozgás iránya és az állami tulajdon részarányának alakulása.
A következő kritikus "eredmény" az, hogy az Állami Vagyonügynökség jelenlegi teljesítőképessége nincs összhangban kibővített tevékenységi körével. Tudniillik, hogy bővült az előprivatizációval, a válságba jutott vállalatok válságkezelési igényével privatizáció címén, a kárpótlási törvényre ráosztott feladatokkal és sok minden mással.
E gondok, bajok és nehézségek meghaladására múlhatatlanul szükség volt a Kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiájának kimunkálására és ennek jegyében az új vagyonpolitikai irányelvek meghatározására.
Ezek az okmányok - a stratégia és az irányelv, - ezek fogalmazzák meg azokat az intézkedéseket, elveket, köztük a szükséges törvénykezési, törvényalkotási feladatokat, amelyek a felismert bajok, zavarok, ellentmondások és nehézségek meghaladását segíteni hivatottak.
Ilyenek, hogy mi maradjon tartósan állami tulajdon, hol a határa a külföldi tőkerészesedésnek, a teljes magyar működő tőkeállomány, hogyan lehet hatékonyabbá tenni a tartós állami tulajdon menedzselését, a privatizáció szükséges decentralizálásában hogyan lehet és kell újrafogalmazni, s ebben hatékonyabbá tenni az Állami Vagyonügynökség, a minisztériumok, a vállalatok, a tanácsadó cégek és a befektetők szerepét és kapcsolatát. Miként alakuljon az úgynevezett önprivatizáció és az aktív privatizáció viszonya? Hogyan kell erősíteni a privatizáció után is fennmaradó állami, társasági vagyonrészek vagyonkezelését? - ami eddig viszonylag nehezen alakult. Hogyan kell kiegyenlítetté tenni a munkavállalói tulajdonosi érdekeltséget, az érdekegyeztetést, a munkavállalók megfelelő tájékoztatását vállalatuk privatizációjáról? Az utóbbi annál is inkább fontos, és minden e tárgyban vállalt kritika és vallott kritika, mert segít felelősségünk felismerésében, erősítésében, hogy figyeljünk fel, és járjunk el megfelelően az állami vállalati tulajdon védelmében, amikor azt manipulációs, hatalomátmentéses vagyonkihelyezésekben, kft-kben kár éri, s a vállalatnak és dolgozóinak a veszteséges maradék és a felhalmozott adósság jut.
Baj volt - hogy folytassam a kritikus megállapításokat, a negatív eredményeket, melyekből tovább kell lépni, baj volt, - hogy sokáig tartott a hitelkonstrukciók létrejötte, és még mindig nem elég hatékony, hogy nehezen halad a hazai tőzsdére vitele a privatizációban létrejövő társaságoknak, pedig ezek nélkül csak lassan válnak tulajdonossá a hazai befektetők. Fontos persze, és sok okból fontos a külföldi működő tőke, ám a gazdasági, társadalmi és tulajdonosi átalakulás szempontjából különös fontossága mégis a hazai vállalkozásoknak van.
Az említett eszközökkel, a társadalombiztosításnak juttatandó vagyonrészekkel, az önkormányzatoknak juttatandó részvényekkel és más vagyon- I részekkel, a munkavállalói résztulajdonlás különböző eszközeivel a cél végül is egy jól strukturált hazai tulajdonosi réteg kiépülése.
Az elmúlt év gyakorlata tette különösen világossá, hogy piacvesztés, technológiai elmaradottság, gyenge management és egyéb okokból vállalatok nagy száma jutott nagyon nehéz helyzetbe, vesztette el piaci vonzerejét, s értéke, különösen privatizációs értéke nagyon alacsony lett. Láthatókká váltak és nőttek az úgynevezett garanciális költségek. Az új tulajdonosok nem vállalják át a múlt sokszor súlyos környezeti kárait.
A szanálásról, a gyenge vállalatok szanálásáról és a garanciális költségek viseléséről a stratégia - a már említett stratégia - és az irányelvek hivatottak és fognak majd szólni.
Kudarc az előprivatizáció, lehetett korábban talán joggal mondani. A már említett szám, a 2000 bolt meghirdetése ezt részben gyöngíti. Ha netán a tények most már mást is mutatnak, a bérleti díjak ésszerű stabilitása, szerződéses üzletek egyszerűbb értékelése és értékesítése, és az önkormányzatokkal való jobb együttműködés iránt szükséges komoly további erőfeszítéseket kifejteni.
Abbahagyva most már a fontosabb tapasztalatok, gondok, hibák és ezek meghaladását kereső javaslatok számbavételét a jelentés bemutatása kapcsán, végül egy dologra hívnám fel a figyelmet. Egyéves tapasztalat alapján a türelemre. Nem a hibákkal, a bajokkal szemben, hanem ahhoz, amiért általában is nemzetközi elismerés kíséri a magyar átalakulást, hogy tudniillik a fokozatosság az egyik erénye, hogy egyébiránt jogos vágyaink nem vitték el kormányzatunk szekerét valamely kockázatos rohanásba. Fontos persze, hogy a privatizáció gyorsításának szervezeti, intézményi, emberi, jogi feltételeit állandóan jobbítsuk és felülvizsgáljuk. Közhely, de mégis mondani kell, a privatizáció gyorsítása - ha a privatizáción nem ingyenes szétosztást, hanem piaci modellben való privatizációt vallunk és csinálunk, ilyen szemléletben a privatizáció gyorsítása - nemcsak döntés, esetenként esetleg voluntarisztikus döntés vagy döntéssorozatok kérdése. Piaevonzóvá tenni vállalatainkat, illetőleg azok nagy részét, a hazai vásárló-, beruházóerőt megerősíteni, a mentalitást átalakítani, hogy a sok száz milliárd értékű állami vagyonnak jobb gazdája legyen, ezek a kemény peremfeltételek, amelyekkel szintén szembe kell nézni. Közelebbről azzal, hogy gazdaságunk és vállalkozókészségeink csak fokozatosan fogják ezeket a peremfeltételeket megvalósítani.
Befejezésül a Kormány és az Állami Vagyonügynökség nevében köszönöm mindenki eddigi és következő kritikáját, javaslatát.
Külön köszönöm az Állami Számvevőszék rendkívül beható elemzését és kritikáját. Minden felelős kritikára szükség van ahhoz, hogy a privatizáció hajóját jó irányba kormányozzuk, hiszen nyílt vízen hajózunk és nincs hozzá mások által már végigjárt és annak alapján megrajzolt térkép. Hogy halmozzam a hasonlatokat, olyan ez, mint a hegymászó vállalkozása. Az alpinista maga előtt tolja az erősítőket és a kötelet, amelyen aztán felmászik. Mindig csodáltam, hogy van ilyen, de van. Tudás, körültekintés, odaadás és kitartás kell hozzá. A nézők - persze az aktív és érdekelt nézők, nevezetesen a külföld - azt mondják, jobban csináljuk, mint mások, bíznak bennünk. Mi ismerjük gyöngéinket, de azért nekünk is hinnünk kell abban, hogy az irány alapvetően jó.
A beszámolót ezekkel a gondolatokkal kívántam bemutatni, és egyetértek a gazdasági bizottságnak azzal a javaslatával, hogy a most következő esetleges - vita után a már említett instrumentumok,az irányelvek és a stratégia bemutatása jegyében kerüljön részletes program a privatizációt illetően a Parlament elé.
Ennek jegyében kérem az Országgyűlést, hogy, a bejelentést, illetőleg a hozzá elmondott előadói beszédemet, az abban foglaltakat elfogadni szíveskedjék. (Taps.)
