JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Elnézést kérek, hogy bambaságom miatt a szokásos protokoll felborult, de azért most én fogok beszélni a szabaddemokraták nevében.
Békesi úr az előbb világosan elmondta a hozzászólásában, hogy az, ami a törvényben megjelenik, tulajdonképpen az a gyakorlat, ameddig az 1987-ben megindult átalakulási folyamat most eljutott, tehát a törvény intézményesíti azt, ami az egymás után következő két Kormány tapintatossága miatt többé-kevésbé már meg is valósult eddig a pénzügyi rendszerben, vagyis a Nemzeti Banknak azt az autonómiáját, amely ahhoz kell, hogy a monetáris szigor valóság legyen Magyarországon.
Nagyon fontos tudni, hogy ez a törvény most azt a monetáris szigort szentesíti, amely ellen 1980 ősze, 1981 óta olyan sok vállalat és vállalkozó annyit tiltakozott, mert mindig úgy érezték, hogy a pénzügyesek diktatúrája miatt nem lehet itt mindenféle szabad gazdaságpolitikákat és ágazati politikákat csinálni.
Ez a törvény azt mondja, hogy ez a gazdaság normális állapota, amikor ez a monetáris szigor van, és a pénzügyeseknek az a diktatúrája, amelyik keretet szab minden gazdaságpolitikának. A Kormány mintegy törvényesen elfogadja önmaga korlátozását a Nemzeti Bank autonómiája és a jegybankrendszer autonómiája által, és ezzel mi természetesen egyetértünk, mert tényleg így van. Nem úgy kell gazdaságpolitikában gondolkozni, hogy hogyan lehet a pénzügyi rendszer puhává tételével mindenféle célokat követni, hanem úgy kell gazdaságpolitikában gondolkodni, hogy hogyan lehet – a pénzügyi peremfeltételeket komolyan véve – mindenféle eredményeket elérni más területeken, hisz ha a pénzügyi keretfeltételeket nem vesszük komolyan, akkor a gazdaságpolitika helyett kockázatos játékokba sodródunk bele. Tehát a törvénynek ezt a törekvését mi természetesen támogatjuk.
Igazából az itt a probléma, amiket az eddigi gyakorlat nem alakított ki, nem tett világossá, hogy hogyan tegyük – és nemzetközi modellek sem tették világossá, hogy hogyan tegyük – abban, hogy lépjen előre a törvényhozás. Mindezeket az előrelépési nehézségeket Békesi úr összefoglalta, tehát nem óhajtom elismételni azokat a területeket, ahol konfliktus van, ahol szembe kell néznünk eldöntendő kérdésekkel, ha nem is szükségszerűen ezen törvény kapcsán, de ezen törvény továbbfejlődése és a Nemzeti Bank gyakorlatának a továbbfejlesztése kapcsán.
Azt azonban nagyon fontos látnunk, hogy csupán attól, hogy a bankrendszernek és a monetáris rendszer működésének világos játékszabályai alakulnak ki, és hogy a keménység megjeleníthető lesz esetleg a Kormány vagy valamelyik minisztérium és a Nemzeti Bank vitájában, és így világosabbá tehetők a különböző meggondolások. Sajnos olyan túl gyors változást mégsem várhatunk a pénzügyi rendszerünkben, nyilvánvalóan, bár ez a feltétel nagyon fontos ahhoz, hogy komolyan tudjunk a sorbanállások kérdésével foglalkozni, hogy komolyan tudjunk az egyéb bankrendszer továbbfejlesztésével és új pénzügyi intézmények kialakításával is foglalkozni, csupán ettől az intézménytől a pénzügyi rendszer rendbejövetele még nem várható.
Ráadásul van itt egy olyan problémakör, amit muszáj szóvá tennünk, amelyik ebben a törvényben elmosott, bizonytalan. Ez az a problémakör, hogy mennyire van formálisan biztosítva a Nemzeti Bank részleges önállósága, autonómiája a kormánnyal szemben ebben a kérdésben. Félreértés ne essék, a Kormánynak is nagyon fontos, hogy pontosan definiálva legyen, hiszen csak akkor lehet a két felelősséget elválasztani egymástól, ha ez az autonómia eljárásjogilag intézményesen is megfogható. Ha ez összemosott és azt a látszatot kelti kívülre, hogy nem is igazi autonómia, akkor a felelősség és a pólusok megjelenítése is bizonytalan lesz mindig. Márpedig ennek a törvénynek vannak ebből a szempontból gyengeségei. Békesi úr azt hangsúlyozta, hogy azon a ponton, ahogy az elnökhelyettesek kinevezése van meghatározva, azon a ponton, ahogy a jegybanktanács van összeállítva – és ebben mind igaza van –, de azt kell mondanom, hogy jelen pillanatban Szabó Iván úr két héttel ezelőtti fölszólalása után azt kell állítanunk, hogy még a fő ponton, az elnök kinevezése körül is bizonytalanságok vannak, bár eddig ez a kétely nem merült föl. Ugyanis az eddigi gyakorlatunk, tehát a tavalyi év gyakorlata és az idei tavaszi gyakorlat úgy értelmezte azt a formulát, hogy a miniszterelnök fölterjesztésére a köztársasági elnök nevez ki valakit, hogy amennyiben kormányintézményről van szó, akkor ez egy automatizmus, amennyiben nem kormányintézményről van szó, akkor ezt előzetes egyeztetési eljárás előzi meg, és ennek alapján. Miután azonban itt most két olyan precedens is adódott a közelmúltban, ahol a kormánypártok kétségbe vonták ezt az értelmezését a formulának, pillanatnyilag még az is kétséges, hogy akár az elnök kinevezésében bármiféle autonómia, bármiféle megkülönböztetése kormánynak és nem kormánynak megtörténhet.
Azok az eljárási szabályok, amelyek az elnökhelyettesek vagy amelyek a jegybanktanács jogkörét határozzák meg – és az elnök kinevezésének a bizonytalanságával együtt – elvezethetnek oda, hogy az a jogértelmezés alakul ki, ami körülbelül a demokratikus centralista jogértelmezésnek nevezhető – és aminek szelleme átütött annak idején Szabó Iván úr felszólalásában is –, vagyis amennyiben konfliktus van két intézmény között, a Kormány vagy a kormányintézmény és a Nemzeti Bank között, akkor afféle demokratikus centralista módon, majd végül is a Kormány vagy a Kormány által kinevezett jegybanktanácsi tagok fogják a dolgot eldönteni.
Ez a gondolkodási mód rémesen század eleji, ha úgy tetszik rémesen kádáriánus, de korábbinak is mondhatom, amelyik úgy képzeli el a problémák kezelését, hogy amennyiben két egymással konfliktusba kerülő szervezet nem tud megegyezni, akkor kell lenni valami következő szervnek, amelyik aztán dönt helyettük, tehát mindig egy központ felé tereli így a döntéseket. Ez a politikai mechanizmus rajzolódik ki ebben a kinevezési és hatásköri rendben, ami itt le van írva.
Valójában azt kellene már végre megszoknunk, hogy egy modern demokráciának különösen a gazdasági joga, a megalkuvások joga, nem azt írja le, hogy végül is ki dönt, ha nem tudnak megegyezni a résztvevők, hanem azt írja elő, hogy egyezzenek meg, a fenébe is, és nem kell valakinek helyettük dönteni.
Ameddig mi abba a görcsbe gondolkodunk, hogy muszáj minden lehetséges konfliktus mögé egy döntőbírót berakni, ráadásul igazgatási és nem bírósági jellegű döntőbírót –, akkor igaziból nem szabadulunk ki a kádárizmusból. Köszönöm szépen. (Taps.)
