SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A költő szavaival élve: "Nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz." Azt gondolom, amikor a Polgári Törvénykönyvről vitázunk, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az Alkotmányunk után talán az egyik legalapvetőbb életviszonyokat szabályozó törvényről van szó, és valóban – ahogy az előttem szólók is mondták – nagy gondossággal kell tulajdonképpen hozzáállnunk ehhez a kérdéshez. Meg kell azonban gondolnunk azt, hogy mit tegyünk, tudniillik, az életviszonyok annyira bonyolultak, az élet annyira felgyorsult – valaki mérte, nem tudom, milyen módszerrel, hogy ma az embert egy nap annyi impulzus éri, mint ezer évvel ezelőtt egy életen keresztül. A jogalkotásnak ezt valamilyen módon feltétlenül követni kell. És most itt az a nagy kédés, hogy ezt a törvénytervezetet elvessük-e, vagy pedig úgy, ahogy van – ha nem is tökéletes, ha esetleg minden elvárásnak nem is felel meg – mégis, megszavazzuk-e.
Kérem szépen, utaltak itt már az előttem felszólalók arra, hogy Magyarországnak lényegében 1960 óta van Polgári Törvénykönyve, pontosabban 1960. május 1-jén lépett életbe a Ptk. Gondoljuk meg, hogy már az 1928-as magánjogi törvényjavaslatból is törvény lehetett volna! És vajon van-e közöttünk valaki, aki azt meri állítani, hogy így jöttünk ki jobban, hogy végül is az akkori országgyűlés – vagy nemzetgyűlés – nem fogadta el azt a törvényt. Tudjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság – pontosabban akkor még Kúria volt – különböző jogegységi döntvényekkel, irányelvekkel, egyebekkel próbálta végül is mégiscsak behozni az életviszonyok szabályozása, illetőleg a jurisdictio során ezeket a jogszabályi tervezeteket – ha úgy tetszik -, vagy a jogszabálytervezet egyes passzusait.
Ha visszagondolunk arra, hogy mely államok hol tartanak, akkor tulajdonképpen, bizonyos értelemben úgy is megfogalmazható: mióta van Polgári Törvénykönyvünk? Gondoljunk arra, hogy az osztrák polgári törvénykönyv 1811-ben született. Vagy Napóleon, két csata között áttanulmányozva a római jogot, részben maga diktálta, mondta tollba a francia polgári törvénykönyv egyes rendelkezéseit. Ehhez képest, ugye, nagyon szerények az előmeneteleink.
Én azt gondolom, miután nélkülözhetetlen, hogy a törvénykönyvet valamilyen módon módosítsuk, mert az egyéb jogszabályok ezt szükségessé teszik – gondoljunk az igazságügy-miniszter úr által is említett koncessziós törvényre –, akkor nem lesz abban a kérdésben vita, hogy ezt a törvénytervezetet elfogadjuk.
Tudom, hogy olcsó vigasz lehet, de mégis, arra kell hivatkoznom, ha van is olyan rendelkezése vagy lesz olyan rendelkezése ennek, amely nem minden tekintetben tökéletes, majd jön az új polgári törvénykönyv, az általános kodifikáció, és akkor esetleg a helyére lehet tenni abban azt a kérdést is, amelyről az derül ki az élet során, alkalmazása során, hogy esetleg nem megfelelő minden vonatkozásban.
Ugyancsak az igazságügy-miniszter úr utalt rá, hogy az alkotmánymódosítás folytán egyfajta alkotmányellenesség van, méghozzá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség, amit tulajdonképpen csak ennek a törvénytervezetnek az elfogadásával tudunk tisztába tenni. Mondom mindjárt, hogy sajnos – és ez egy ideális elvárás lenne – nincsen tulajdonképpen meg a törvényalkotás belső összhangja. Ennek tulajdonítható az, hogy amíg például az állami tulajdon vonatkozásában megfelelőképpen, már a koncessziós törvénytervezetre is figyelemmel, rendezi a javaslat az állami tulajdon sorsát, addig például nem tud mit kezdeni a szövetkezeti tulajdonnal – mert nincs még a láthatáron, nem került még a Kormány által előterjesztésre a szövetkezetekre vonatkozó törvény.
Mindezeken túlmenően, én két témában szeretnék még konkrétan olyan gondolatokat fölvetni, amelyek megítélésem szerint hiányosságai a törvénytervezetnek. Az egyik az a törvénytervezet 15. § (2) bekezdésére vonatkozik. Nevezetesen arról van szó, hogy az állam javára való marasztalás intézményét – ahelyett, hogy gyökerestől kitépné a mai magyar jogrendszerből – áramvonalasítja, megfésüli és tulajdonképpen bennehagyja, amikor azt mondja – engedjék meg, hogy szó szerint idézzem a Ptk. 234. § (4) bekezdésének a kifejezését –, hogy a társadalom érdekeibe vagy a szocialista együttélés követelményeibe ütköző szerződés… Amikor erről beszél, a jövőben a jó erkölcsbe ütközőnek mondja ezt, illetve javasolja és érintetlenül hagyja. Megítélésem szerint ezt a jogintézményt úgy, ahogy van, egy az egyben itt lett volna az alkalom, hogy kiiktassuk a magyar jogrendből, a polgári törvénykönyvből. Ez ugyanis a szerződéskötési szabadsággal, de korábbi jogi hagyományainkkal, jogalkotásunkkal is teljesen ellentétes intézmény. Orosz mintára került be a polgári törvénykönyvbe, és lényegében egy durva állami beavatkozást jelent a szerződő felek jogviszonyába. Megítélésem szerint büntetőjogi kategóriát, kvázi egy elkobzást alkalmaz és honosít meg, amikor azt mondja, hogy az ügyész indítványára ilyen, olyan, amolyan tiltott ügyletnél az állam javára való marasztalásnak van helye. Hogy mit jelent az állam javára való marasztalás, kérem szépen, erre mondok egy példát, amit bizonyosan mindenki ért. Egy főbérleti lakásért, ha valaki lelépési díjat akart fizetni, és a hatóság tudomására jutott, akkor ezt az összeget az állam javára ítélték meg. Megítélésem szerint tehát ennek az intézménynek nincsen keresnivalója a Polgári Törvénykönyvben, és álláspontom szerint itt lett volna az ideje, hogy ezt innen végérvényesen töröljük.
Én a magam részéről módosító javaslatot terjesztettem elő, remélem, a tisztelt képviselőtársaim körében meghallgatásra kerül, és annak megfelelően fognak Önök dönteni, illetve számomra kedvezően.
Engedjék meg, hogy ezt a gondolatsort Murphy egy szólásával jellemezzem. Azt mondja, hogy elérte ez az intézmény az alkalmatlansága szintjét. Úgy gondolom, akkor pedig itt a helye annak, hogy semmissé tegyük, illetve kitöröljük a Polgári Törvénykönyvből.
Még egy gondolattal szeretnék foglalkozni. Csak üdvözölni tudom azt, hogy az állami, illetve szövetkezeti tulajdon elbirtokolhatóságát a törvény, illetve a javaslat kimondja. Ha azonban abból a koncepcióból indulunk ki, hogy lényegében a tulajdon egységes, és alanyai szerint nincs megkülönböztetés, tehát az állami és a szövetkezeti tulajdon preferáltságát kívánjuk megszüntetni, akkor nem értem, hogy a 16. § (2) bekezdése – méghozzá azt hiszem, annak az utolsó francia bekezdése… (keresi) … nem, bocsánat! A 16. § (2) bekezdése egy az egyben azt mondja, hogy az állam illetőleg szövetkezet tulajdonában álló vagy ezek birtokából jogtalanul kikerült dolognak a törvény hatályba lépésekor folyamatban lévő birtoklása esetén az elbirtokláshoz szükséges idő a törvény hatályba lépésének napján kezdődik. Kérem szépen, ha egységes a tulajdon, akkor megítélésem szerint ezt a "gesztust" nem tehetjük meg az állami és a szövetkezeti tulajdonnal szemben, hogy még további tíz évre – magyarul, mostantól számítva az elbirtoklási idő idejére – még preferáljuk olyan értelemben, hogy az elbirtoklás ideje csak most kezdődik. Ha fokozott védelemben részesült ez az állami és szövetkezeti tulajdon eddig, akkor mi értelme annak, hogy azt a tulajdonost most még előnyben részesítsük a tényleges birtoklóval szemben? Hiszen dogmatikailag az elbirtoklás intézményének pontosan az a lényege, hogy az uratlanul hagyott dolog tulajdonosát nem részesíti előnyben a tényleges birtoklóval szemben.
Tisztelt Országgyűlés! Úgy gondolom, hogy ilyen körülmények között ezt a passzust el kellene hagyni, mert azzal, hogy a Ptk. 121. § (3) bekezdését kiiktatja ez a törvénytervezet, lényegében ezáltal az elbirtoklás intézményét is egységessé teszi, nem lehetséges, és ebből a sorból kilóg akkor az az intézmény, amelyik 10 évre, a jövőre nézve is az állami, illetőleg a szövetkezeti tulajdont előnyben részesíti.
Köszönöm szépen. Ennyit szerettem volna mondani. (Taps.)
