ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztában vagyok azzal, hogy a választópolgári, parlamenti megítélés szerint is a napirend előtti felszólalásokban mintha túltengés következett volna be. Azzal is egyetértek, hogy csak kivételes események, illetve problémák miatt szabad igénybe venni a törvényhozásra szánt, nagyon szűkös – ennélfogva rendkívül értékes – perceket. Úgy gondolom, hogy az emberi – szűkebben véve: nemzeti – történelmünk bármilyen szempontból kiemelkedő évfordulóiról szóló megemlékezés a magyar törvényhozás házában, amelynek egyúttal a nemzeti lelkiismeret házának is kell lennie – hiszen minden fontosabb törvényünk cikkelyeibe elkerülhetetlenül beépül múltunk minden rezdülése és a jövőnk szebbé tételének reménysége –, helyének kell lennie a történelmi évfordulókról szóló megemlékezésnek. Legutóbb a csatavesztésről elhangzott szavak is elismerésre találtak.
Nem mehetünk el szótlanul a felszabadulás évfordulója mellett sem. Azért választottam ezt a napot, mert ez esik legközelett április 13-ához, ahhoz a naphoz, amelyen a hitlerista német hadsereg utolsó katonája is elhagyta országunknak Trianonban megszabott földjét. Nem kívánok itt most arról szólni, hogy vajon milyen érdekekért ünnepeltették az országgal hosszú évtizedeken át ezt az évfordulót – amelynek még naptári időpontja sem volt igaz. Még súlyosabban kell azonban fölvetni, hogy a tartalma, maga a felszabadulás vajon valóban igaz volt-e, most, amikor egyre-másra halljuk, hogy a lakosság mintegy népi kezdeményezésként el akarja távolítani azokat az emléktáblákat, amelyek így vagy úgy, de az országnak a szovjet csapatok által történt felszabadítását hirdetik.
Mi is volt a helyzet? A tisztánlátás érdekében csupaszítsuk le a tényeket! Amikor a hivatalos magyar vezetés belátta, hogy hibásan döntött a Szovjetunió elleni hadbalépésről – nem térve ki az akkori német katonai nyomásra és fenyegetettségre –, amikor önálló útra akart lépni, akkor a hitleri Németország egy pillanatig sem habozott, és katonai megszállással vetett véget az addig még úgy-ahogy meglévő magyar függetlenségnek. Így teljesen egyértelmű a számomra, hogy 1944-ben, azaz 1945 április 13-án a szabad világgal szövetséges szovjet csapatok a hitlerista német megszállás alól felszabadították Magyarországot, és személy szerint – engedjék meg, hogy ezt is elmondjam – engem is, akire akkor nem tudom pontosan, de legalább hat címen a felkoncolás várt. Tehát felszabadultunk – ismerjük el!
Meddig tartott azonban ez a felszabadult állapot. Vegyünk néhány alapvető tényt: azonnal kiderül, hogy a szövetséges ellenőrző bizottság a számunkra nem négytagú, hanem csak egy, mert minden döntő kérdésben a szövetséges ellenőrző bizottság szovjet tagjának a szava döntött. Így például az ugyan szabadnak mondható választásokon való részvételt a pártok számára a Szovjetunió képviselője engedélyezte, de a kereszténydemokrata beállítottságú pártnak már nem adott engedélyt.
Még kirívóbb példa – amit Kéri Kálmán, előttem ülő képviselőtársam tud igazolni –, amikor megkezdődött az ország lakosságának szovjetunióbeli kényszermunkára való hurcolása, Kéri Kálmán jegyzékben tájékoztatta az Ellenőrző Bizottság nem szovjet tagjait arról, amit jóvátételi munkának akartak feltüntetni, de valójában egy modern rabszolgaság szörnyű ténye valósult meg általa.
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai egyöntetűen elzárkóztak a beavatkozás elől, volt, aki át sem vette a jegyzéket. A választások után pedig, ugyancsak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökének követelésére, az abszolút többséggel rendelkező pártnak le kellett mondania a Belügyminisztériumról. Hogy mi lett ennek a következménye, azt úgy gondolom, nem kell részleteznem. A teljesség nyilvánvaló igénye nélkül soroltam fel mindent.
Tudom, hogy rossz politikus vagyok, amikor egyszerre utalok a nyugati hatalmak felelősségére, és ugyanakkor a másik világhatalomnak is a szemére vetni valót emlegettem, de legalább a felszabadulás 46. évfordulóján ne szépítsük a dolgokat.
Mindezek után azt a tényt tudom megállapítani, hogy a hitleri megszállás alóli felszabadulásról beszélhetünk. Ennek a felszabadulásnak a ténye azonban csak a német front elvonulásáig tartott, mert a szovjet csapatok bevonulása már gyakorlatilag azonnal egy új megszállás tényét hozta. Ez pedig szembeállította a magyarságot az egykori felszabadítóval, hiszen a törvénysértések végtelen láncolatával tudta csak fenntartani hatalmát, vagy talán helyesebben, az uralmát. Sajnos azt kell mondanom, hogy utólag, vagy talán visszamenőleg elvesztette a Szovjetunió mindazt az erkölcsi tőkéjét, amelyet az országnak a hitleri katonai megszálló csapatok kiűzésével feltétlenül megszerzett.
Tudom, hogy a törvényalkotásban nincs visszamenőlegesen érvényesülő hatályosság, bár épp nemzetközi szinten akad erre példa, de itt nem is jogalkotásról van szó, hanem a történelem egyes eseményeinek utólagos megítéléséről, és erre már joga van a későbbi nemzedéknek, mert nem vonhatja ki magát és így értékítéletét a később bekövetkező események hatása alól. Ami a világ szabadságszerető népeinek egyértelműen felszabadító jellegű volt, így válik az ellenkezőjére az utólag megélt kétségbevonhatatlan élmények hatására. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a felszabadulást tartalmazó táblákat vagy esetleg emlékműveket a közvélemény nem akarja látni házaink falán, illetve tereinken. Mindezt a diktatórikus kormányforma, a demokrácia teljes hiánya tette lehetővé. Ugyanakkor örömünknek kell hangot adni, hogy ma már Németországban demokrácia van, és a Szovjetunió is óriási lépésekkel halad ebbe az irányba.
Mindezek elmondása okvetlenül szükségessé teszi, hogy az ilyetén értelmezett felszabadulás értékelésekor emlékezzünk meg a magyar ellenállás tényéről. Sokan már ott tartanak, hogy az ellenállást a későbbi Rákosi-féle elnyomás szálláscsinálóinak tekintik. Egyértelműleg ki kell jelentenünk, bár sokakat bánt, mert esetleg saját magatartásukat látják elmarasztalva, hogy 1944-ben az ellenállás képviselte a magyar függetlenségi gondolatot, az önrendelkezés jogáért való végső kiállást. Ez az erő a sajátos magyar adottságok miatt látszólag vékony volt, de a magyar helyzet teljesen eltérően alakult a rendszerint példaként felhozott szovjet, lengyel vagy jugoszláv lehetőségektől. Ezeket a példákat csak azért sulykolták, hogy kisebbítsék a magyar nemzeti öntudatot.
Az ellenállás lejáratásához sajnos hozzájárult az a szövetség is, amelyre az egykori állampárt rábízta a magyar ellenállás ügyét, ahelyett hogy feldolgozták volna a tényleges magyar ellenállást, a hazai polgári, katonai és egyházi ellenállást kisebbítették vagy teljesen elhallgatták, a kommunista ellenállást pedig felnagyították. Az ellenállás tényét ennek a szövetségnek az elismeréséhez kötötték, az elismerést pedig az illetékes párttitkárok jóváhagyásától. De most már ezen is túl vagyunk, mert április 12-én megalakult az Új Független Ellenállási Szövetség.
Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Mindezeket, remélem, egyetértésükkel, szükségesnek tartottam egyszer megfogalmazni. Egyetlen igazi célom a történelmi tények immár megfelelő távlatból való tisztázása és az egykori ellenség és barát utódaival őszinte, jövőbe mutató új baráti kézfogás. Ennek szellemében javaslom, hogy 1 perces néma felállással adózzunk az ellenállás hősi halottainak, az elesett magyar katonáknak és a felszabadulásunkért is elesett szovjet kiskatonák emlékének. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
Határozathozatal
