FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Rendkívül meggyőző volt számomra az igazságügy-miniszter úr indokolása – amelyet Szájer József képviselőtársam is további, meggyőző érvekkel támasztott alá – arról, hogy miért kell ezt a törvényt most, olyan időszakban tárgyalnunk, amikor a Parlament küszködik a gazdasági, politikai és társadalmi átalakulás igen súlyos problémáival. Remélem, hogy ezek az érvek a Parlamentre figyelő közvélemény számára is meggyőzőek voltak. Én csak annyit szeretnék ehhez a gondolathoz hozzáfűzni, hogy igenis, időt kell fordítanunk ennek a problémának, ennek a törvényjavaslatnak a megtárgyalására, de úgy gondolom, hogy semmivel sem több időt, mint amennyi feltétlenül szükséges.
Azt hiszem, szerencsés lett volna ezt a törvényt a legszélesebb körű érdekegyeztetés, pártok közötti megbeszélés és teljes konszenzus után a Parlament elé hozni. Ha azonban már így került sor a törvényjavaslat tárgyalására, akkor úgy gondolom, nagyon erősen meg kell fogadnunk, hogy nem fordítunk több időt a témára, mint ami feltétlenül szükséges.
Az elmúlt negyven év ügyvédségének két, előttem, az én szememben igen ellentétes értékelése hangzott el az előttem hozzászólók szájából. Elhangzott az, hogy az ügyvédség az elmúlt rendszer kiváltságos rétege volt, és elhangzott egy olyan ítélet is, amely szerint az ügyvédség az elmúlt rendszer áldozata volt. Én egyik álláspontot sem tudnám magamévá tenni. Én úgy gondolom, hogy sem az egyik, sem a másik felfogás az ügyvédségről nem fogadható el. Az én szememben az ügyvéd egy olyan, viszonylag jól kereső, jól szituált réteg volt, amelynek azonban igen erősen és igen keményen meg kellett dolgozni azért, hogy ilyennek tarthassa és ilyennek tekinthesse magát. Én úgy gondolom, hogy az ügyvédség sokat szenvedett olyan keretek között, amiket én nem is sztalinista keretekként határoznék meg, hanem a szellemi munkát céhrendszerben zsugorító rendszerként és keretekként. Én az elmúlt negyven év ügyvédségének azt a vonását értékelném legtöbbre, amit az igazságért és a törvényességért való küzdelemre fordított. Az elmúlt időszaknak a legkülönbözőbb hatóságai az ügyvédektől igen gyakran és igen sokszor kívántak meg bátor kiállást, olyan kiállást, amelyik nem-egyszer a saját létüket és a saját szabadságukat is veszélyeztette. Igaz, hogy én nyomorgó ügyvéddel az elmúlt negyven évben nem találkoztam, de az is igaz, hogy találkoztam ennek a testületnek nagyon sok meghurcolt áldozatával. Ami a törvényjavaslat koncepcióit illeti, csak néhány kérdéshez szeretnék hozzászólni.
Teljesen egyetértek azzal, hogy az ügyvédség intézménye és a jogállamiság fogalma egymástól elválaszthatatlan. A törvényjavaslat az ügyvédkedést alanyi jogként kívánja szabályozni és meghatározni. Úgy gondolom, hogy az alanyi jognak minden megkötöttség nélkül való érvényre juttatása és végigvitele azonban egy kicsit átcsúszást jelentene a ló másik oldalára. A kereszténydemokrata felfogás az alanyi jogokat mindig csak a közjó szempontjából tudja felfogni és értékelni, és általában minden alanyi joggal kapcsolatban – kivéve természetesen az emberi jogokat – az a véleményünk, hogy az alanyi jogokat a közjó érdekében – ha szükséges, akkor – korlátozni kell.
Azt hiszem, hogy a törvényjavaslat néhány helyen az alanyi jogok korlátozását meg is valósítja. Ilyenként fogom fel azt a szabályozást, amely szerint külön jogszabályban meghatározott szakvizsga letételéhez köti az ügyvédkedést. A külön jogszabály nagyon széles körű lehetőséget vet fel. Az alanyi jog korlátozása a 65. életév is, az is, hogy nyitva marad a lakás megfelelőségének és más törvénnyel, vagy más javaslattal, intézkedéssel, kamarai határozattal való meghatározási lehetősége annak, hogy mit tekintsünk, mit tekintettünk megfelelő lakásnak.
Még egy gondolatot megfontolandónak tartanék: lehet, hogy alapvetően ellenkezést szül, amit mondok, de megfontolandónak tartanám a létszámkorlátozásnak bizonyos leszűkített módját és lehetőségét is.
Az 1937. évi IV. törvénycikk, amely az ügyvédi rendtartásról szólt, egy olyan megoldást tartalmazott, amit én a magam részéről kifogástalannak és kifogásolhatatlannak tartok. Eszerint az illetékes Kamara javaslatára az igazságügy-miniszter az illetékes bíróság elnökének és a Kamarák Országos Szövetsége – akkor más volt az elnevezése – elnökének meghallgatása után korlátozhatta adott területen az ügyvédi létszámot, és itt a korlátozás feltételét szó szerint idézném: "Ha az a lakosság számához és gazdasági helyzetéhez mérten túlságosan magas, és ennek folytán a tisztességes ügyvédi munkából való megélhetést is tartósan lehetetlenné teszi."
A tisztelt fiatalabb jogász képviselőtársaim olyan időszakban nőttek fel, amikor a kereslet mindenben, nemcsak az élelmiszerekben, iparcikkekben, szolgáltatásokban, hanem szellemi szolgáltatásokban is – beleértve az ügyvédi szolgáltatást is – messze meghaladta a kínálatot. Én azonban már éltem olyan időket is, amikor egészen más volt, amikor fordított volt a helyzet. Azt hiszem, hogy a piacgazdaság kibontakozása után egy adott területen hány iparosra, gyárosra, vállalkozóra, kereskedőre van szükség, azt csalhatatlan pontossággal fogják szabályozni a piacgazdaság vastörvényei. Azt, hogy egy adott társadalomnak hány íróra, költőre, festőre, szobrászra, színészre vagy más művészre van szüksége, igénye, azt meghatározza a saját szellemi és anyagi befogadóképessége. Az ügyvédeknél azonban egészen más a helyzet. Természetesen most, a szabályozás életbelépése után nem lehet létszámot korlátozni. Úgy érzem, hogy a társadalmi igények úgy alakulnak, hogy minden ügyvédre szüksége lesz a társadalomnak. Egyről azonban nem szabad megfeledkeznünk. Az ügyvéd, ha nem egészen tiszta eszközökkel dolgozik, akkor tud magának keresletet teremteni. Azt, hogy egy iparcikk vagy szolgáltatás nem megfelelő vagy megfelelő, azt elbírálják a megrendelők, a felhasználók. Egy ügyvéd esetében azonban ezt nemigen és nem mindig, vagy talán azt is mondhatnám, hogy általában nem tudjuk elbírálni, hogy egy ügyvéd munkája minőségileg megfelelő-e, azt a megrendelő, az ügyvéd rendszerint nem tudja elbírálni. Az ügyvéd – ismétlem – ha nem teljesen jóhiszemű, tud magának ügyet teremteni. Tud magának kis ügyből nagy ügyet csinálni, tud ügyet elhúzni, és tud a társadalmi igénynek meg nem felelő ügyészi munkát teremteni. Annyira közismert anekdota, hogy nem is idézném, csak hivatkozok rá, célzok arra az ügyvéd atyára, aki a fiának mint kezdő ügyvédnek egy vaskos iratcsomót adott át, és amikor egy hónap múlva a fiatal ügyvéd örömmel jelentette, hogy az ügyet elintézte, akkor rászólt az atyja: "Te szerencsétlen, ebből éltünk 20 évig, ebből neveltettelek, ebből taníttattalak, és te most ezt az ügyet elintézed." Sok igazság van ebben az anekdotában, éppen ezért én szükségesnek és megfontolandónak tartanám, hogy a létszámkorlátozás kérdése és lehetősége valahogy nyitva maradjon.
Az egyéb jövedelmező tevékenységeknek az ügyvédi tevékenységgel való összeférhetetlenségét a javaslatnál körültekintőbben kellene szabályozni. véleményem szerint a javaslat 3. § (1) bekezdésnek a szövege ellentmondásban van a miniszteri indoklással.
A javaslat megfogalmazását lekorlátozzák a 40 év alatt szűkre szabott lehetőségek, és így valójában a javaslat nem számol az új gazdasági, társadalmi rendszerben adódó sokfajta kereseti lehetőséggel, elsősorban a gazdasági társaságokban viselhető tisztségekkel, a vállalkozásokból származható nyereségekkel. Ezért kizárólag a munkaviszonyt tartanám indokoltnak összeférhetetlenné tenni, ezek közül is kivéve azokat, amelyeket a javaslat felsorol: tudományos, művészeti stb. és egyéb munkaviszonyokat, továbbá még egyet, a helyettes ügyvédi munkaviszonyt.
Ebben a vonatkozásban teljesen egyetértek Szájer József képviselőtársammal, de úgy gondolom, hogy a kérdés bővebb kifejtése a részletes vitára tartozik.
Összegezve, az a véleményem, hogy a törvényjavaslat bizonyos feltétlenül indokolt és szükséges módosításokkal elfogadásra alkalmas, ezért annak az elfogadását javaslom. (Taps.)
