SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy a hozzászólásomat egy kis történettel indítsam. 1919-ben a kommün idején ebben a házban Kun Béla egy alkalommal előadást tartott az akkori országgyűlési képviselőknek. Ebben felvázolta a kommunizmus nagyszerű távlatait, az osztály nélküli társadalmat, ahol a javakból mindenki annyit vesz el, amennyire szükséglete diktálja, általános világbéke lesz, az emberek boldogságban és jólétben fognak élni. Ezt hallgatva egy ügyvéd képviselő gyorsan számot vetett a helyzetével, és rájött, hogy ebben a megálmodott társadalomban valószínű, neki nem sok keresnivalója lesz mint ügyvédnek, ezért jelentkezett, és megkérdezte Kun Bélát, hogy ez nagyon szép, de mi lesz az ügyvédekkel. Mire Kun Béla a következő nagyvonalú válasszal intézte el a kérdést. Kérem szépen, ha egy tavat lecsapolnak, ki törődik a békákkal?
Nahát kérem, azóta eltelt potom 70 év, azonban úgy tűnik, hogy békák nélkül nem megy. Annál is inkább, mert a békák itt vannak, a kommunizmus pedig megítélésem szerint meglehetősen rossz passzban van egyelőre.
Úgy gondolom – tisztelt Képviselőtársaim –, hogy amennyiben így áll a helyzet, nincs más dolgunk, mint az, hogy nekiálljunk, és szabályozzuk – hogy stílszerű maradjak –, hogy a jövőben másként lehet kuruttyolni. Mert igaz, hogy nem jutottunk el a Kun Béla által elképzelt helyre, azonban meg kell mondani férfiasan, hogy a szocializmus elmúlt negyven-egynéhány éve kegyetlenül meggyötörte ezt a szervezetet, megalázta, és másodosztályú állampolgárrá tette.
A mai értelemben vett ügyvédség megítélésem szerint körülbelül 300-350 évvel ezelőtt alakult ki, és ennek során kialakult az a nagyon sajátos helyzet, hogy egy meglehetősen speciális társadalmi igényt elégít ki ez a szervezet, és semmihez sem hasonlítható tulajdonképpen. Az ügyvéd a maga helyén ugyanolyan bizalom élvezője és titkok hordozója, mint mondjuk az orvos vagy a pap.
A szocializmus azonban nem számolva ezzel, 1951-ben kolhozba tömörítette az ügyvédeket. Tessék elképzelni, hogy hogyan lehet eleget tenni annak az elvárásnak, ami egy ügyvéddel kapcsolatos, azok között a lehetetlen és abszurd elhelyezési körülmények között, hogy csak egyet említsek a sok közül a gondokból, ami akkor kialakult, szinte szellemi ágyrajárásnak lehet minősíteni azt, ahogy az ügyvédek tudtak dolgozni. Még ma is előfordul, hogy két ügyvéd dolgozik egy asztalnál.
A mi munkaközösségünkben az ügyvédjelöltnek – ez csak természetes – nincsen asztala! Napközben zavarásszák jobbra-balra az ügyvédek, de hogy valahova az aktáját le tudná tenni, ilyen nem létezik!
Azonkívül, aki 1956-ban ki merte nyitni a száját, azt ugyebár mire el bírt a hatalom jutni a nagy munkasokaságában odáig, hogy végül is az ügyvédek között is szétcsapjon behunyt szemmel és karikás ostorral, akkor olyan embereket, akik egyébként kiváló szakemberek voltak, minden további nélkül az élet perifériájára küldtek, kizártak a szervezetből. Az egész törvényi, illetve hatalmi sugallat az volt, hogy az ügyvéd egy szükséges rossz. Az ügyvéd olyan, akinek a munkája kapcsán feltétlenül felvetődik valami olyan gond, hogy valami nincs rendben, hogy valami – bocsánat a nem ide illő kifejezésért – firnyák van az egészben, az ember csak a pénzét odafizeti, azonban különösebb eredményt ettől nem tud remélni. Kérem, ma is vannak földhivatalok, ahol pontosan ezt az ügyvédi munkát megkerülendő blankettákat osztogatnak, és az állampolgár kitölti, kész az adásvételi szerződés. Mi ezt úgy hívjuk, kérem, hogy perfakasztó szerződés, mert nem létezik, hogy egy sablonba a bonyolult életviszonyok között bele lehessen annak a két embernek az akaratát úgy gyömöszölni, hogy minden stimmeljen.
De a törvényalkotás is, amikor arról beszéltem, hogy másodosztályú állampolgárrá tett bennünket, mindent megtett annak érdekében, hogy ezek legyünk. Ugyan nem jutott el Albánia helyzetébe, ők ugyanis amellett, hogy bezárták a templomokat, egy az egyben megszüntették az ügyvédi szervezetet is. Így el is jutottak jó messzire a demokráciától. Mi azonban, legalábbis a pártállam, amikor mutatni akarta a Nyugat felé, hogy itt az állampolgári jogoknak azért valamiféle garanciája van, tulajdonképpen nem tudta és nem merte megszüntetni az ügyvédi szervezetet. De még a személyi jövedelemadó sehol sem volt, amikor az ügyvédek jövedelmét nagyon kemény adórendszerrel megcsapolták, azonkívül az úgynevezett kamarai hozzájárulást csak a hadisarchoz tudom hasonlítani, ahol elvonták az ügyvédek jövedelmét. Ugyanakkor ma is élő jogszabály, hogy az ügyvédnek a nyugdíjalapja nem lehet 20 ezer forintnál magasabb. Lehet az, kérem, sztárügyvéd, kereshet, amennyit akar, ebből a 20 ezer forintból nagyjából ki is lehet következtetni, hogy valahol 10 és 15 ezer forint között lehet a nyugdíja.
Vagy, már bocsánatot kérek, hogyan jön ahhoz az állam, hogy az ügyvéd csak 8 vagy 12 nap – nem is emlékszem pontosan, mert még sosem voltam beteg, mióta 25 éve ügyvéd vagyok – után kap táppénzt. Ha azon belüli ideig beteg, nem jár neki semmi. Erre azt szoktuk mondani, kérem szépen, akkor van influenzajárvány, ha az ügyvéd lefekszik, amíg az ügyvéd dolgozik, addig nincs komoly betegség.
Még más: külön sztori, külön probléma a kirendelések esete. Az állam nagyon gavallér a bűnelkövetőkkel szemben, de ugyanígy a polgári perekben is az ügyfelekkel szemben, mert garantálja nagyon sok esetben – megszámoltam, a büntetőeljárási törvény több mint tíz nevesített esetben felsorolja – az ügyvédnek büntetőügyben kötelező a védelem. Rendel az állam, de a mi számlánkra rendel! Semmilyen szervezetet nem tudok ebben az országban, amelyiknek ilyen nagyfokú társadalmi munkavégzési kötelezettsége lenne. De ez még nem elég, újabban, kérem szépen, hétvégi ügyeleteket szerveztek. Ez azt jelenti, hogy az ügyvédnek a hét végén is otthon kell lenni, mert ha a bűnelkövető úrnak hét végén van kedve bűncselekményt elkövetni, és netán rajta veszít, akkor az természetes, hogy legyen neki egy kirendelt védője. Előfordult, hogy egy tárgyaláson a bíró elhalasztotta a tárgyalást, mert az elkövető úr, illetve vádlott úr nem volt megelégedve a kirendelt ügyvédjével, mert nem ment be hozzá akkor a börtönbe, amikor azt ő kérte.
Kérem szépen, ezek olyan anomáliák, amelyeket megítélésem szerint feltétlenül meg kellene szüntetni. A törvényjavaslatot azért tudom üdvözölni, mert ha nem is teljes egészében, de végül is ezekből valamit leharap. Félreértés ne essék, kérem szépen, nem akarok én itt panaszkodni, azonban miután minden törvénytervezetnél elmondják azokat a problémákat, amelyek az elmúlt negyven-egynéhány év alatt sérelemként jelentkeztek, most az ügyvédi törvényről van szó, hát akkor engedjék meg, hogy én is ezeket felvázoljan önöknek, ha csak slágvortokban is.
Igazában a törvénytervezetet azért tudjuk üdvözölni, mert három lényeges kérdésben – nem kívánom hosszan ezt ecsetelni, előttem felszólalók már elmondták –, abban a kérdésben, hogy aki be akar menni, az bemehet a munkaközösségbe, illetve a szervezetbe, aki ki akar menni, az kimehet a munkaközösségből, ebben a kérdésben a gátakat feloldja. A leglényegesebb még e három közül is szerintem az, hogy végül is az ügyvédi munkát is, annak értékét a helyére teszi, nevezetesen az ügyvédi munkadíj szabad megállapodás tárgya lehet. Az egy teljes abszurdum, hogy egy 1962-es díjszabási rendelet van még érvényben ebben a percben is. Még egyet mondok önöknek: egy ügyvéd mindig a saját menedzsere volt, mert ha nem tudott magának ügyet teremteni, akkor vagy éhen halt, vagy elment a pályáról. De a kisajátítása a jövedelmének közösségi volt, mert társadalmi tulajdon az ügyvédi munkadíj ma is! Tehát ha én megdolgozom valamiért, és fizetik a munkadíjat, akkor az társadalmi tulajdon! Ez azt jelenti, kérem szépen, hogyha valamelyik ügyfél, mert jól dolgoztam, a zsebembe tett volna valamilyen összeget. (derültség) . kérem szépen, töredelmesen tagadnom kell, mert ez az egyetlen lehetőségem. (derültség) ., akkor én a sikkasztás szabályai szerint feleltem volna azért! A Legfelsőbb Bíróság két alkalommal is leszögezte, hogy az ügyvédi tiszteletdíj munkadíjon felüli részében is társadalmi tulajdon, befizetendő.
Volt egy szegény falusi asszony ügyfelem egyszer, intéztem az ügyeket, ez közben nem zavarta őt abban, hogy kisebb kölcsönöket kérjen tőlem. Én ezeket mindig oda is adtam, de becsületére legyen mondva, mindig hozott valamit. Egyszer egy üveg mustot, máskor őszirózsát vagy pedig pár szem tojást. Megkérdeztem a munkaközösség vezetőjétől, hogy most mi tulajdonképpen az én kötelességem. Kimenni a piacra és eladni a tojást? Vagy ha nem veszi meg senki, vagy én nem akarok tojást venni, akkor most tulajdonképpen mit kell tennem? Vissza kell utasítanom? Jogom van nekem, kérem szépen, a társadalmi tulajdon növekedését meggátolni? Ugye, hogy milyen kicsinek látszó, de mégis olyan problémák, amelyek mellett elmenni nem lehet.
Tizenegyféle módosító javaslatot nyújtottam be a törvénytervezethez, ezekről nem kívánok beszélni, annál is inkább, mert mindjárt egy óra lesz, és ebédelni szeretnénk. (Derültség.)
Egy dolgot szeretnék azonban még felvetni. Nevezetesen azt, nem tartom jónak, hogy a törvénytervezet feltételként szabja az ügyvédi névjegyzékbe való bejegyzésnél azt, hogy valakinek legyen kötelező felelősségbiztosítása. nem tartom perdöntőnek, hogy mi volt eddig, nem tartom perdöntőnek, hogy esetleg a nyugati demokráciákban mi a helyzet; egyetlen dolgot tartok perdöntőnek: miért kell egy, a szakmáját körülbelül 18-19 év alatt elsajátító, mondhatom, hogy kvalifikált embernek ilyen biztosítást kötni kötelezően, és miért nem kell például a vele szemben álló ügyfélnek fedezeti biztosítást kötni arra, hogy ki fogja fizetni az ügyvédi munkadíjat, holott a törvény szerint, pontosabban a díjszabás szerint az ügyvédi munkadíj a befejezéskor esedékes, tehát amikor én a munkámat elvégeztem!
Kérem szépen, mondok önöknek valamit. Futunk sokszor a pénzünk után, mert az ügyvéd nem megy el a bíróságra, hogy pereskedjen, már legalábbis azért nem, hogy a saját munkadíját visszaperelje. Higgyék el nekem, hogy nagyon sokszor az ügyvéd húzza ezzel kapcsolatban a rövidebbet. Egy gondolat erejéig hadd utaljak arra a klasszikus anekdotára, amikor a furfangos parasztember bement az ügyvédhez, és előadott neki egy tényállást, majd megkérdezte tőle, hogy meg lehet-e ezt az ügyet nyerni, ügyvéd úr. Az ügyvéd rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy igen, kérem, meg lehet. Mire a parasztember azt mondta: Ügyvéd úr, akkor már itt se vagyok, mert ez az ellenfelem ügye. (Derültség.) Hát ezért mondom önöknek, kérem szépen, hogy az ügyvéd és az ügyfél ketten egy pár. Tehát végül is, ha nincs az egyik oldalon garancia, akkor úgy gondolom, hogy nem szükséges a másik oldalon sem, mert ha nincs már kamarai hozzájárulás, ez az összeg, amit fizetni kell erre a célra, megint tulajdonképpen egy olyan tehertétel az ügyvéd részére, ami megítélésem szerint felesleges akkor, ha itt most a kötöttségektől akarunk szabadulni.
De ha nem előre nézek és nem a velem szemben állót nézem, hanem oldalra, hát tessék nekem megmondani, hogy egy iparosembernek, aki a nyolc osztályt meg a három iparit elvégzi, és nagyon komoly munkákat végez, neki miért nincs ilyen biztosítási kötelezettsége? Vagy más kérem szépen, aki műhibát elkövet. Hát az ügyvéd is felel a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint. Rajta is be lehet hajtani a kártérítést. De hogy még egy lapáttal – bocsánat a kifejezésért – rá kelljen tenni, ennek nem látom értelmét.
E nélkül, vagy ezzel együtt azt kérem a tisztelt Országgyűléstől, hogy szíveskedjék ezt a törvénytervezetet elfogadni, mert megítélésem szerint koloncaink egy részét ezzel elveszítjük.
Köszönöm szépen. (Taps.)
