SZAUTER RUDOLF (MDF)
SZAUTER RUDOLF (MDF)
SZAUTER RUDOLF (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Köszönöm, hogy alkalmat adtak a felszólalásra. Elöljáróban azzal kell kezdenem, hogy a törvényjavaslat téves címmel került beterjesztésre, helyesen úgy szól, hogy Az állam által 1949. június 8. előtt az állampolgároknak okozott., de ez a szövegből kiderül.
Meg kell indokolnom azt, hogy egy módosító indítványnak indult javaslatot miért ebben a formában tártunk önök elé társaimmal. Az Országgyűlés napirendjén lévő 1020-as kárpótlási törvény, amely a tulajdonukban sérelmet szenvedettek részletes kárpótlásáról intézkedik, valójában egy gesztus a magántulajdon szentsége mellett. Ennek a törvényjavaslatnak a 21. § (2) bekezdése azt mondja ki, hogy az 1949. június 8. előtti kárpótlási ügyekkel más, később hozandó törvény foglalkozik. A javaslatnak ez a része így nem elégséges. Félő ugyanis, hogy az előttünk álló hatalmas törvényalkotói feladatok közepette ez az új törvény nem fog megszületni, vagy csak nagyon későn, amikor a kárvallottak részleges kárpótlására elegendő lesz egy szál gyertya. Intézkednünk kellett tehát, hogy valamilyen határidőn belül ez a törvény előterjesztésre kerüljön. Én bízom a Kormány szavában – én is szavaztam rájuk –, de miután itt anyagi természetű ügyekről van szó, jobb, ha erről az embernek papírja van.
Hiányoljuk az eredeti törvényjavaslat záró rendelkezései közül azt is, hogy nem rendelkezik arról, hogy kikre és mire vonatkozzék ez a később hozandó törvény. Ilyen formában nagyon sok embert bizonytalanságban hagy. Jogászaink véleménye szerint viszont egy törvény nem rendelkezhet egy későbbi törvény tartalmáról. Így országgyűlési határozati javaslat formájában kellett önök elé tárnunk. Mint az előterjesztésből is kitűnik, az 1949 előtti kárpótlási ügyek olyan emberek, népcsoportok ügyeit tartalmazzák, akiket valamikor származásuk, hovatartozásuk vagy világnézetük alapján kollektíven kezeltek. A kezelés jelen esetben gyilkolást, deportálást, kitelepítést, vagyonelkobzást jelent. Tudjuk jól, hogy bár voltak kezdeményezések, törvények, pénzek a magyar zsidóság kárpótlására, még sincs minden szál elvarrva. Hasonlóképpen ért vagyoni sérelem sok politikai üldözöttet, mind a német, mind a szovjet megszállás után is. Itt sem történt ezt követően a legtöbb esetben kárpótlás.
Mint tudják, a német megszállás már véget ért. Itt kell beszélnünk a cigányok háború alatti deportálásával kapcsolatban felmerült vagyoni, kárpótlási ügyekről is. A magyar-szlovák lakosságcsere kapcsolata kapcsán is vannak tisztázandó vagyoni kérdések. Gondolom, nem fognak meglepődni, ha most a németek kárpótlási ügyeivel kapcsolatban részletesen, de nem hosszan fogok beszélni. Ez a népcsoport, amelynek részleges kárpótlására még csak kísérlet sem történt, legalábbis itthon.
Kérem, hozzászólásomat ne tartsák napirend előtti időhúzásnak, mert mondanivalómat a törvény vitája során mindenképpen elmondtam volna. Kezemben van a magyar jogalkotás egy gyöngyszeme, a 600/1945-ös földtörvény, melynek emlékére sok régi politikusnak még ma is a büszkeségtől csillog a szeme. Nos, ennek a törvénynek a második fejezete kimondja, hogy tekintet nélkül a vagyon nagyságára, el kell kobozni a vagyonát mindenkinek, aki háborús bűnös, a németek oldalán harcolt, besúgó volt, volksbund tag volt, s a többi. Persze, mindezt nem bírósági ítélettel bizonyító eljárás után, hanem csak úgy, ahogyan ez történt, egy rendőr, két, önmagát kinevező bizottsági taggal járt házról házra, és dobta ki a lakóikat. És hogy mindezt miért? Mert a moszkvai vonatról leszállt bizonyos egyének Hitler utolsó csatlósának, fasiszta népnek kiáltották ki a magyar népet, és valakikre tovább kellett hárítani ezt a kollektív ítéletet, a bűnt meg kellett osztani valakivel.
Szépen bizonyítja ezt a már említett földtörvény utolsó francia bekezdése a II. fejezetben, amely így hangzik: "El kell kobozni a vagyonát annak is, aki felvette régi, német hangzású nevét." Micsoda szörnyű bűn! Csinos gyűjteményem van az 1945–47 közötti jogszabályokból, amelyek mind azt bizonyítják, hogy itt kollektív büntetés folyt. A vagyonelkobzások, a málenkij robotra való elhurcolások is érintettek vagy 50–60 ezer embert, német nevű embert. Ezután következett a kitelepítés. A háború végén még négyszázezres lakosságból közel kétszázezret érintett ez a kitelepítés. El kell mondanom azt is, hogy maguk a németek, a kitelepített németek magukat nem kitelepítettnek, ausgesiedeltnek, hanem ausgeschlossenen Leute, tehát kidobott, elűzött embereknek tartják magukat, és ez a helyes kifejezés, mert egy telepítés mégiscsak sokkal szebben zajlik.
Ezek az emberek csak egy gesztusra várnak. Bizonyítandó, hogy most valódi demokrácia lesz ebben az országban. Egy gesztusra, hogy többet nem lehet embereket kollektíven vagyonelkobzással sem büntetni. Ahogyan a bevezetőmben mondtam, gesztust a magántulajdon szentsége mellett.
Szeretném elmondani azt is, hogy a németek nem ragadnak vasvillát, ha néhány hónapon belül nem kárpótolják őket, hanem továbbra is dolgoznak. Tehát vérfolyamról ebben az esetben nem kell tartani. Hadd mondjam el azt is, hogy nem reprivatizálni akarnak, nem reprivatizálni akarják a régi házukat, megértőek, tudják, hogy akiket oda beraktak, azokat is kidobták valahonnan. Sok esetben már meg is vették azt a házat, visszavették, visszavásárolták.
Képviselőtársaimmal megvizsgáltuk annak a lehetőségét is, hogy hogyan lehetne a most tárgyalt kárpótlási törvénybe illeszteni az 1949. előtti ügyeket is. Itt a kollektív büntetéssel sújtottak ügyéről van szó. Meg kell mondani, szinte lehetetlen vállalkozás. Néhányat elmondanék az indokok közül. Ez az új törvény, ami majd születik.
