VASS ISTVÁN (SZDSZ)
VASS ISTVÁN (SZDSZ)
VASS ISTVÁN (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hittem, hogy ma már nem kerülök sorra, ezért egy kicsit váratlanul ért a lehetőség, amit ismételten köszönök.
Felszólalásomat azzal a megállapítással kezdem, hogy a szocialista gazdasági rend összeomlásával megszűntek azok a káros folyamatok, amelyeknek hatásai az ország jelenlegi súlyos gazdasági helyzetét eredményezték. A hatalom újabb birtokosainak lehetősége nyílt a gazdasági átalakításra, amely mindenekelőtt három fontos tényezőn kellene hogy alapuljon: az államosítás lebontásán, a tulajdonviszonyok rendezésén és a gazdasági igazságtételen.
Nagyon sajnálatosnak tartom azt, hogy a Kormány mind ez ideig nem tudott mit kezdeni ezzel a lehetőséggel. Sokáig és indokolatlanul késlekedett a gazdasági rendszerváltás irányába való lépések megtételével. Az Antall-kabinet által most beterjesztett kárpótlási törvényjavaslat viszont csak akkor lenne elfogadható, ha a mai valóságból, vagyis a népköztársaság örökségeként ránk omlott súlyos helyzet alapos ismeretéből indulna ki. És habár szűkös lehetőségekből álló, de mégiscsak létező kiút távlati stratégiájába ágyazva egyszerre több célt is szolgálna.
Az a tény, hogy nem készült kifejezetten a kárpótlási törvény megalapozását szolgáló, a Kormány által kezdeményezett szakszerű felmérés az állami vagyon nagyságáról, értékéről, összetételéről, az államosított vagyonról, valamint a valóságos kárpótlási igényekről, arra utal, hogy a Kormány nem lehet igazán tisztában a kiindulási helyzetet jelentő mai viszonyokkal.
Mindez azt eredményezi, hogy a legkülönbözőbb adatok forognak a köztudatban a KSH adataitól kezdve a Kupa Mihály pénzügyminiszter úr által e Házban is említett számszerűségekig, amelyeknek a magam részéről nem tudok hitelt adni. Csak egyetlen példát hozva: a KSH szerint az összállami vagyon 2330–8600 milliárd forint, Kupa Mihály miniszter úr a plénum előtt ezen állami vagyonról kezdett volna beszélni, de végül csak az állami vállalatok vagyonát emelte ki, amit 1800 milliárd forintban határozott meg, kijelentve, hogy ez könyv szerinti érték és teljesen bizonytalan.
Ez a bizonytalanság, valamint az ebből adódó tévedések lehetősége véleményem szerint fennáll. A kormányzat helyzetismeretének hiányosságára vall az is, hogy túlságosan szűk kört és túl egysíkúan kíván kárpótolni az érdekeltek közül. Nem veszi figyelembe az esetek sokféleségét, amelyek olykor más és más megoldást igényelnek.
Saját véleményem szerint valóságos igény van a direkt reprivatizálásra is. Ennek figyelmen kívül hagyása helyett a kárpótlást a reprivatizáció és a privatizáció összehangolásával lehetne igazán jól megoldani. (Taps.) Ahol erre van lehetőség, ott a birtokba való visszahelyezés lenne az egyedüli elfogadható módszer a volt tulajdonosok számára. Ahol nincs, ott jelenthet megfelelő megoldást e kárpótlási jegy. (Taps középen és a jobb szélen.)
Ezek után arról az általam legfontosabbnak tartott két célról szólnék, amelyet szerintem a kárpótlási törvénynek mindenféleképpen szolgálnia kellene. Az egyik cél a kisemmizettek kárpótlása, a gazdasági igazságtétel. A másik a gazdasági rendszerváltáshoz nélkülözhetetlen alaphelyzet megteremtése, a privatizáció elősegítése.
Véleményem szerint a Kormány törvényjavaslata sajnálatos módon egyik célt sem szolgálja megfelelően. A jogos kárpótlásra igényt tartóknak talán valóban a legsértettebb rétegét jelentik a kifosztott egykori tulajdonosok: a földjétől megfosztott parasztság, a munkával szerzett tulajdonából kisemmizett polgárság. Ám rajtuk kívül szenvedője, kisemmizettje volt az úgynevezett szocialista rendszernek a hatalomnak kiszolgáltatott minden egyes állampolgár.
A hazánkat megszállva tartó idegen uralmat még hanyatlásában is kiszolgáló felelőtlen, hatalommániás vezetőink az egész nemzetgazdaságot tönkretéve, az országot a végletekig eladósítva egy ideig-óráig tartó látszatjólétet biztosítva becsapták az egész magyar népet, majd amikor minden összeomlott mint a kártyavár, elsomfordáltak a békés rendszerváltás közepette (taps a középen és a jobb szélen) ránk hagyva a fejünkre omlott nyomorúságot. Nagy kár, hogy büntetlenül elsomfordálhattak. Nagyon nagy hiba, hogy miközben a kormánypártok szónokai részéről vad kommunistaellenes kirohanásoknak lehettünk tanúi, a törvényes felelősségre vonást a Kormány elmulasztotta, és jóformán végérvényesen lehetetlenné tette az amnesztiatörvénnyel. (Taps középen és a jobb szélen.)
Most egy újabb lehetőség kínálkozik a Kormány számára, amit jóvátehetetlen bűn lenne elmulasztani. A kárpótlási törvény megalkotásánál nem kellene szokás szerint lesöpörni az asztalról a különböző ellenzéki indítványokat, hanem minden szakértői véleményt figyelembe véve olyan jogszabályt kellene alkotni, amely nemcsak a 700 000–1 000 000 volt tulajdonost, de minden magyar embert kárpótolna azért, amit elérhetett volna, de nem ért el, mert a szocialista rendszer nem nyújtott rá valós lehetőséget. Mindazért a saját magukat is kizsákmányoló sok-sok túlmunkáért, amit sokuk számára elérhetetlen jogos emberi igényeikért voltak kénytelenek végezni, ám aminek nyereségét a múlt rendszer vezetői és kiszolgálói az utolsó fillérig mind elherdálták.
Egy ilyen állampolgári jogon járó kárpótlásra van valódi lehetőség. Az ilyen, széles tömegekre alkalmazott tulajdonhoz juttatásnak, amelyet a Szabad Demokrata képviselőcsoport szakértői kidolgoztak, ami korántsem valamiféle népi részvényszocializmust jelent és nem is általános érvényű egyedüli tulajdonhoz jutási lehetőség, a gazdasági fejlődés megalapozásának szempontjából is döntő jelentősége van.
Nem hiszem, hogy megkérdőjelezhető az az állítás, miszerint a privatizációhoz nélkülözhetetlen és hiányzó hazai tőkeerő a széles tömegek kárpótlásával, megfelelő szabályozás és garanciák segítségével megteremthető. Nem hiszem, hogy kétségbe vonható az, hogy a munkavállalók, a bérből, fizetésből élők csakis akkor éreznék a maguk ügyének is a privatizációt, ha abba ők is be lennének vonva, ha a működőképtelen állami tulajdon lebontásakor ők is tulajdonossá válhatnának akár olyan módon, hogy több személy, több család állna össze, és közösen vállalkoznának, fektetnék be a viszonylag szerény, de mégis használható összegeket, amelyekhez a Szabad Demokraták javaslata szerint juthatnának.
Nem hiszem, hogy másik, gyors lehetőséget tud valaki kínálni arra, hogy még a privatizáció beindulása előtt megfelelő számban születhessenek meg az új tulajdonosok, akik vállalkozásaikkal meghatározó módon járulhatnának hozzá a gazdasági fejlődéshez.
Véleményem szerint a jelen pillanatban erre, újabb időkésedelem nélkül, az egyetlen mód a kárpótlási törvényen belül kínálkozik. Azt, hogy a múlt rendszer károkozóival szemben alkalmazzunk-e itt diszkriminációt, és azt milyen módon tegyük, tárgyalásokon el lehet dönteni. A Szabad Demokraták viszont azt tartják, hogy a társadalom egészének meg kell adni a tulajdonossá válás lehetőségét, ki-ki éljen a lehetőséggel képességei, tehetsége szerint. Ezzel éreztetni lehetne a nehéz, kilátástalan helyzetben lévő tömegekkel, hogy itt minden valóban az ő érdekükben történik, és mégis van előttük reményt adó perspektíva. Ez lenne a kárpótlási törvény elfogadható eredménye, ami a társadalmi megbékélést és a gazdasági megújulást egyaránt lehetővé tenné.
Ahogy viszont hallgattam a mai napon elhangzott vitát és a teljesen antagonisztikus különböző véleményeket, aminek összehangolására a magam részéről ilyen módon alig-alig látok lehetőséget, az a véleményem, hogy legjobb lenne, ha a Kormány visszavonná ezt a törvényjavaslatot, és egy hatpárti egyeztető megbeszéléseken valamilyen módon olyan egységes formába öntenék, ami vitatható lenne ezen a plénumon, és rövid időn belül eredményre vezethetne. Ez a saját véleményem, ezt nem egyeztettem senkivel, ezt csak úgy mondom mint egy képviselő önök közül, aki végig- ülte ezt a vitát, és nagyon kevés reményt lát arra, hogy az ilyen módon dűlőre menjen. Köszönöm. (Taps.)
