HÁGA ANTÓNIA (SZDSZ)
HÁGA ANTÓNIA (SZDSZ)
HÁGA ANTÓNIA (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A törvényjavaslat 2. §-a lehetővé teszi, hogy a munkaerőpiacon hátrányos helyzetben levőket többletjogosultságok illessék meg. Ezeknek a többletjogosultságoknak viszont a törvényjavaslatban nyomát sem látjuk, sőt a munkanélküli-járadékra való jogosultság szabályozása éppen az elképzelhető leghátrányosabb helyzetben levőket sújtja többlethátránnyal, éppen őket zárja ki diszkriminatív módon a jogosultak köréből. Azokról a pályakezdőkről beszélek, akik nem rendelkeznek felső- vagy középfokú végzettséggel, azokról a szakképzetlen fiatalokról, akik kiszorultak a középfokú iskolákból, középfokú iskolába nem járhatnak, munkát nem kapnak. Az esélytelenek között ők a legesélytelenebbek.
Esélytelenek mint szakképzetlenek. Tudjuk: 12 munkanélküli segédmunkásra jut egy állásajánlat, s ez az arány tovább fog romlani. Azt is tudjuk, hogy a fiatalok körében a munkanélküliek aránya a munkanélküliség ugrásszerű növekedésének időszakában mindig többszörösen meghaladja az átlagot.
A szakképzetlen pályakezdők elhelyezkedési esélyei minimálisak. Nagyobb részük a létminimum szintje alatt élő családokban él, nevelkedik, depreszsziós, leépülő településeken él, szülei nagy valószínűséggel szintén a munkanélküliségtől leginkább veszélyeztetett rétegekbe tartoznak. A törvényjavaslat éppen őket, a legnagyobb létbizonytalanságban élőket rekesztené ki ebből a szerény juttatásból is, amelyből a tanulmányaik végére jutott pályakezdőket részesíti. A törvényjavaslat indoklása erre az eljárásra semmilyen magyarázatot nem ad, én el tudok képzelni néhányat, hallgassanak meg ebből kettőt.
Az egyik lehetséges indok az, hogy a munkanélküli-segély vonzereje kirántaná az iskolából az olyan tanulókat, akik egyébként ott maradnának, de hát ez a vonzerő nem is olyan nagy.
A törvényjavaslat szerint a munkaügyi központban való jelentkezésük után három hónappal válnak jogosulttá a segélyre, és csak akkor, ha ez alatt a három hónap alatt sem megfelelő munkahelyet, sem átképzési lehetőséget nem tudnak felajánlani neki, akkor is csak maximum fél évig kapja a minimálbér 75%-át.
A hátrányos helyzetű tanulók lemorzsolódása mögött ennél sokkal komolyabb okok is lehetnek. Komolyabb érv az lehet, hogy a szakképzetlen tizenéveseket nem munkanélkülieknek, hanem képzés nélkülieknek kell tekinteni, nem a munkaerőpiacon, hanem a képzési rendszerben kell megkeresni a helyüket. A problémának valóban ez a helyes megközelítése.
A jóléti államokban azonban, amelyek évtizedek szisztematikus munkájával kiépítették a szakmai alapozó, részképző, felzárkóztató és a veszélyeztetett fiatalokat védett környezetben tartó képzési formák gazdag rendszerét, az ifjúsági munkaerő-felesleget levezető parkolópályákat, ahol garantált és normatív szociális segélyek biztosítják a létminimumot gyakorlatilag minden fiatalnak, akik egyáltalán hajlandóak a megfelelő intézményekkel szóba állni, ott a szakképzetlen fiataloknak nem kell munkanélküli-segélyért folyamodniuk.
A legfontosabb valóban az, hogy ennek a rendszernek a kiépítése nálunk is megkezdődjön. De még ha látnánk is, mint ahogy nem látjuk a koncepciót, az elszánást, az anyagi és szellemi erőfeszítéseket a kormányzat részéről, hogy e célállapot felé előrearaszoljunk, akkor is azt kellene mondanunk, amíg ott tartunk, ahol tartunk, amíg a garantált normatív szociális segély intézménye ismeretlen, amíg a felsorolt képzési formák kapacitása az ifjúsági munkanélküliség várható méreteihez képest szinte elenyésző, addig ragaszkodnunk kell a szakképzetlen pályakezdők munkanélküli-segélyezéséhez, szorgalmazva azt, hogy az érintettek minél nagyobb hányadának minél rövidebb idő alatt szűnjön meg a segélye. Látható ez a 29. § (1) bekezdésében, amely tudniillik olyan képzési lehetőségeket fogad el, amelynek során a munkanélküli-járadék összegét eltérő rendszeres támogatásban biztosíthatjuk.
A pályakezdő munkanélküli-segélynek a szakképzetlenekre való kiterjesztése nemcsak amiatt a létminimumot meg nem közelítő kis pénz miatt fontos, amit az érdekeltek fél évig kaphatnak, bár amiatt is. És nem is csak azért, hogy ne erősödjön tovább a megfosztottság, a kirekesztettség ebben a körben is, de tudjuk, hogy az érintett fiatalok jelentős része meglehetősen idegenül mozog az intézmények és hatóságok világában, nem közelít hozzájuk, ha nincs rá nyomósabb oka. S ha a munkanélküli-segély mint nyomós ok hiányzik, akkor közülük nagyon sokan nem regisztráltatják magukat munkanélküliként, így a képzésük nem támogatható – lásd a 14. §-ban –, a munkaadó nem érdekelt a foglalkoztatásban, mert nem kap érte juttatást – lásd a 16. §-ban. Nem térítik meg a munkahelykereséssel kapcsolatos utazási költségeit, és persze a munkaviszonyban töltött idejüket sem növeli a segélyezés időtartama. Legfőképpen pedig nem érkeznek el hozzá a képzési lehetőségekkel kapcsolatos információk.
Meggyőződésem, hogy a tisztelt Háznak ezt az összeget a legrosszabb helyzetben lévők számára meg kell adnia, hogy a tisztelt Ház nem dönthet úgy, hogy a leginkább rászorultakat egyetlen fillér nélkül hagyja.
Most pedig befejezésként hadd mondjam el, hogy néhány képviselőtársam azzal keresett meg, hogy nem tartják etikusnak azt, ha gyerekeket, fiatalkorúakat részesítünk munkanélküli-segélyben. El szeretném mondani, hogy korkedvezménnyel tizenhat évesek családot alapíthatnak, és a mostani statisztikák szerint egyre többen alapítanak tizenhatodik évük betöltése után családot. Tehát a törvény bizonyos esetben nagykorúnak tekinti őket. El szeretném még azt is mondani, hogy ha ezek a gyerekek nem járnak iskolába, akkor családi pótlékot nem kaphatnak. Tehát itt a törvény megint csak nagykorúnak titulálja őket. De ha mégis úgy döntünk, hogy a tizenhatodik évüket betöltöttek nem ifjúságnak, hanem gyerekeknek tekintendők, akkor oldjuk meg tizennyolc éves nagykorúságukig a rendszeres iskoláztatást és a tankötelezettséget. Tudom, hogy ez nagyon furcsa és extrém ötlet, de azt hiszem, ez lenne talán a kivezető út belőle. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
