GLATTFELDER BÉLA (FIDESZ)
GLATTFELDER BÉLA (FIDESZ)
GLATTFELDER BÉLA (FIDESZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő kárpótlási törvénytervezet parlamenti vitáját megelőzték e törvény gazdasági hatásait boncolgató szakmai viták. A vitákban résztvevők egyetértettek abban, hogy a törvénytervezet konkrét hatásait rendkívül nehéz megítélni, hiszen azt sem lehet tudni, hogy a törvény alapján például hány hektár kerül visszaadásra egykori tulajdonosainak. A nagyfokú bizonytalanságra jellemző, hogy ez a földterület a Kormányhoz közel álló szakemberek véleménye szerint lehet 300 ezer, 1 millió, de a legutolsó becslések szerint akár 2 millió hektár is, ha azok az egykori tulajdonosok is visszakapják földjeiket, akik nem állandó lakosok a tsz által érintett önkormányzat területén. De ki tudná megmondani, hogy mennyi kárpótlás jár a közel 60 ezer lakás, a többezer vállalat, kiskocsma, üzlet, gyógyszertár egykori tulajdonosainak?
Tehát az Országgyűlésnek úgy kell döntenie, hogy nem tudja, a szavazáskor hány milliárd forint állami vagyont juttat az egykori tulajdonosoknak. Mi nagyon szeretnénk, ha erről az összegről valamilyen pontosabb adattal rendelkeznénk.
A FIDESZ már a parlamenti választásokat megelőzően is azt hangsúlyozta, hogy a legfontosabb gazdaságpolitikai cél az infláció megfékezése. Úgy ítéljük meg, hogy az infláció elsősorban azokat sújtja, akik nem tudnak vele lépést tartani. Ezek az emberek tömegesen szegényednek el, válik helyzetük egyre reménytelenebbül kilátástalanná. Az infláció egyik fő forrása pedig az államadósság. Ezért mi az államadósságot az állami vagyon privatizálásából befolyó összegekből csökkenteni kívánjuk. Ez egy olyan gazdaságpolitikai értékválasztás, amely ez idáig is megkülönböztetett minket számos más párttól. Igaz, az infláció megfékezését többen is zászlójukra tűzték, de a cél követőinek tábora megítélésünk szerint ebben a vitában is tovább csökkent.
Nézzük meg azonban, egyáltalán mekkora az az állami vagyon, amelyet privatizálni lehetne. Léteznek olyan optimistának minősített becslések, miszerint az Állami Vagyonügynökségen keresztül akár 1700-2000 milliárd forint értékű vagyont lehetne értékesíteni, amelynek közel a fele illetné meg az államot. Ezen privatizációs bevételeknek egy részét a mintegy 1400-1500 milliárd forintra becsült államadósság törlesztésére kellene fordítani. Ezzel jelentősen csökkenthetnénk az államadósság kamatterheinek a költségvetésre gyakorolt nyomását.
Az állami vagyonból azonban az átalakulási törvény értelmében közel 100-200 milliárd forintot át kell adni az önkormányzatoknak a privatizálandó vállalatok belterületi földértékének megfelelően. A tanácsi alapítású vállalatok önkormányzati kézbe adása legalább 200 milliárd, a társadalombiztosításnak átadandó 100 milliárd forint tovább növeli ezt az összeget. Ha hozzávesszük ehhez azt, hogy az átalakulási törvény értelmében az önigazgató vállalatok értékesítésekor befolyó ellenérték 20%-a a céget illeti meg, ami körülbelül újabb 150-200 milliárd forintot jelent, és az alkalmazottak számára is lehetővé akarjuk tenni, hogy 50-100 milliárd forint értékben kedvezményesen vásárolhassanak állami vagyont, akkor ebből az következik, hogy az 1400-1500 milliárd forint államadóssággal szemben már most is csupán 1100-1200 milliárd forint áll fedezetül.
A törvény által kibocsátani tervezett kárpótlási jegyek tovább növelik a nettó államadósságot, ha csak100 milliárd forint értékben kerül kárpótlási jegy kibocsátásra, amely az államadósság mindenkori kamatával azonos mértékben fog kamatozni – amely jelenleg 9% –, akkor már az idén közel 7 milliárd forinttal növekedni fog a költségvetés kiadása. A költségvetés többletkiadása pedig az inflációt gerjeszti. A kárpótlási jegyre adott 9%-os évi kamatot így az infláció többszörösen meg fogja haladni. Ezért ezek az értékpapírok gyorsan fognak elértéktelenedni, ami arra ösztönzi majd tulajdonosaikat, hogy minél előbb adják el azokat a másodlagos piacon.
Mindez természetesen a tartós túlkínálat és az alacsony kamatozás miatt az árfolyamok gyors csökkenését eredményezi. Ez igen kedvezőtlen hatással lehet más értékpapírok árfolyamaira is. Az értékpapírok árfolyamának csökkenése jelentősen megnehezíti a privatizációt, hiszen a túlkínálat miatt újabb részvényeket csak jelentős kedvezménnyel, az eddiginél alacsonyabb áron lehet majd forgalomba hozni. Vélhetően emelni kell a kincstárjegyek kamatát is, mivel újabb megtakarításokért csak a magasabb hozadék ígéretével lehet majd versenyezni.
Mivel a kincstárjegyek kamatának emelése a költségvetés kiadását növeli, az infláció további növekedésével kell számolnunk. Hasonlóképpen a bankok is arra kényszerülnek, hogy emeljék betéteik kamatát, ami a hitelkamatok növekedését okozza. A kamatok növekedése megdrágítja a beruházásokat és a termelést, ami vagy áremelkedéshez vezet, vagy ha a költségek emelkedését már nem lehet a fogyasztókra hárítani, akkor a termelés visszafogását eredményezi. A termelés visszafogása azonban a munkanélküliek így is egyre népesebb csoportját szaporítja.
Végül: az alacsony kamatozású, korlátozottan forgalomképes kárpótlási jegyek kibocsátása politikailag is támadható. Ezeket az értékpapírokat ugyanis azok fogják legelőször eladni, akik az infláció és az áremelkedések miatt megnövekedett megélhetési költségeiket szokásos forrásaikból, fizetésből, nyugdíjból, akár munkahelyük elvesztése miatt nehezen tudják fedezni. Nyilván lesznek tehetősebb személyek, akiknek nagyon jól fog jönni, hogy sokan jóval a névérték alatt adják el a kárpótlási jegyeiket. Az alacsony áron felvásárolt értékpapírok ügyes befektetésével ők lesznek a kárpótlás igazi nyertesei.
Remélem, a törvényjavaslat előterjesztőit nem ez a cél vezette. A tervezet elfogadása esetén a vesztesek közé kell sorolnunk azokat is, akik semmilyen kárpótlásban nem részesülnek, vagy csupán méltánytalanul kis kárpótlást kapnak. Pedig ők is jelentős hátrányt szenvedtek, hiszen meg voltak fosztva attól, hogy tehetségüket kibontakoztassák, munkájukért jelentéktelen bért kaptak, rettegésben éltek, megfosztva politikai és emberi jogaiktól.
Az elmúlt 40 év veszteséglistájára nemcsak azt kell felírnunk, ami elveszett, amit elvettek, hanem azt is, ami létre sem jött. És ez mindannyiunk közös vesztesége, amit nem lehet igazságosan szétosztani.
Az államosított vagyon jó része elveszett vagy felismerhetetlenül átalakult. A közös vagyonunk értéke az állam hatalmas adósságai miatt pedig összességében negatív. Bárkinek bármit szétosztunk, ezt csak úgy lehet megtenni, ha az osztásban nem részesülők terheit növeljük.
Megkérdőjelezhető az is, hogy a különböző jellegű tulajdonaiktól megfosztottakkal szemben menynyire igazságos a tervezet. Az egykori lakás, gyár és más, nem termőföld tulajdonosok az inflációt kompenzáló valorizációs tábla megbízhatatlan adatai, valamint az elvételkori érték rendkívül alacsony volta miatt vélhetően alig pár ezer, jó esetben pár tízezer forintos kárpótlásban fognak csak részesülni.
Példaként arra, hogy a ház, telek stb. ingatlanok államosításkori értéke milyen alacsony volt, hadd meséljem el egyik kedves ismerősöm esetét. Ő az 50-es években, az államosítások idején vásárolt egy Balaton melletti telket egy kacsáért. A telek rendkívül alacsony árára az ad magyarázatot, hogy az államosításoktól való félelmükben az emberek akkoriban igyekeztek ingatlanaiktól megszabadulni és pénzüket ingóságokba fektetni. Ugyanakkor az élelmiszer a városokban és a behajtások miatt gyakran a falvakban is rendkívül drága volt.
Ez az ismerősöm szerencsés volt, mert a kacsáért vásárolt telket valamilyen véletlen folytán, és gondolom azért, mert akkor annak nagy részét még nád fedte és kissé mocsaras volt, nem államosították. Később a telek egy részét eladta, és abból a pénzből, amit kapott, gyönyörű nyaralót épített.
Vajon hogyan járunk el helyesen abban az esetben, ha valakinek ugyanebben az időben vették el a családi házát vagy hajtották el az állatait? A kacsalábon forgó villáért adjunk neki egy kacsát, vagy pedig inkább a behajtások alkalmával rekvirált minden egyes kacsáért adjunk akkori tulajdonosának egy-egy balatoni telket? (Mozgás.)
Igazán érdekes az is, hogy miért részesíti óriási előnyben az egykori földtulajdonosokat a törvény. Az ő esetükben gyakorlatilag teljes reprivatizálás valósul meg, míg más tulajdonosok esetében csak nagy jóindulattal jelképes kárpótlást enged. Ilyen mértékű különbségtételt semmi sem indokolhat, legkevésbé a gazdasági célszerűség.
A most visszaállítani szándékozott földbirtokszerkezetben a háromhektáros gazdaság volt az általános. Ekkora területen általában gazdaságos termelést folytatni képtelenség. Gondolom, erről meglehetősen nehezen tudnám csak néhány képviselőtársamat meggyőzni. Azt hiszem, sokan túlzott várakozással néznek a földtulajdoni kérdések ilyen módon történő rendezése elé. Félek, fájdalmas lesz a csalódásuk.
Az általuk egyik leggyakrabban hangoztatott megállapítás úgy szól, hogy a mezőgazdaság fogja az országot kihúzni a bajból. Ez közgazdasági nyelvre lefordítva vajon azt jelenti, hogy a mezőgazdaságban képződött jövedelmet el kell vonni, és abból kell kifizetni a külföldi adósságainkat, abból kell fejleszteni az ipart, a kereskedelmet? Azt hiszem, a nálamnál idősebbek emlékeznek még arra, hogy Magyarországnak volt egy olyan korszaka, amikor a mezőgazdaságban megtermelt jövedelemből fejlesztették a nehézipart, építettek kohókat, vasgyárakat. Ez a korszak a Rákosi-korszak nevet viseli.
A fejekben uralkodó zűrzavart mi sem jellemzi jobban, hogy miközben ők azt hangoztatják, hogy a parasztságnak óriási szerepe lesz az ország helyreállításában, állandóan az agrárszféra költségvetési támogatásának a növelése érdekében lépnek fel. Talán helyes lenne már eldönteni végre, hogy a kilábolás során az elvonásokat vagy a támogatásokat kívánják-e növelni. És mit is lehet mondani arra a vágyálomra, miszerint a mezőgazdaság fogja a máshol munkanélkülivé válókat felszívni. Ismerve a mezőgazdaság szerény jövedelmezőségét, feltételezem, hogy azok, akik értenek valamit a mezőgazdasághoz, százszor is meggondolják, hogy pénzüket a földművelésbe fektessék-e.
Sőt, én leginkább attól félek, hogy ha a téesztörvény módosítása során hatályon kívül helyezzük a téeszek foglalkoztatási kötelezettségét, akkor talán több tíz-, esetleg százezres munkanélküliséggel is számolnunk kell. A jelentkező túltermelési válság feltétlenül a termelés visszafejlesztését teszi majd szükségessé, esetleg nemhogy nem kell majd újabb földterületeket művelésbe vonni, hanem egyes, szintén a Kormányhoz közel álló szakértők szerint átmenetileg mintegy egymillió hektár területet kell majd parlagon hagyni.
Sajnos, a törvénytervezet a már most is súlyos nehézségekkel küzdő mezőgazdasági dolgozókat sújtja leginkább. Alkotmányjogi szempontból egyszerűen megkerülhetetlen, hogy azok is visszakapják a földjeiket, akik már nem élnek a földjük közelében. A törvény ugyanis nem művelési kötelezettséget ír elő azok számára, akik a kárpótlási jegyeikért cserébe visszakérik egykori földtulajdonukat, csupán arra kötelezi őket, hogy hasznosítsák ezt a földet. Hasznosítani pedig annyit jelent, hogy a tulajdonos akár bérbe is adhatja, vagy beléphet vele egy téeszbe, ahol részesedést kap a földjéért. Ehhez pedig nem szükséges, hogy helybenlakó legyen. Elég, ha egyszer bérbe adja, mondjuk öt évre, és utána már csak a bérleti díjat kell behajtania. Az egykori tulajdonosok lakóhely szerinti megkülönböztetése tehát teljesen elfogadhatatlan.
Képzeljük el azonban, milyen következményei lennének annak, ha mindaz a 921 ezer egykori tulajdonos visszakapná a földjét, akitől 1967-ben mint kívülállóktól megváltották. Én például őseim jogán – ha a testvéreimmel azonos mértékben részesülnék a nagyszüleinktől ránk szálló földből – mintegy harminc hektár birtokosa lennék. Városi aszfaltbetyárként mit is tehetnék, minthogy ezt a földet kiadnám bérbe azoknak a jelenlegi téesztagoknak, akik a téesz földjeinek széthordása után munka nélkül maradnak, de önálló gazdálkodásra vállalkoznak, vagy belépnék a törvény által szabályozott módon valamelyik téeszbe. Mindenképpen hozzám, a városba áramolna a vidéken megtermelt jövedelem egy része, amit bérleti díjként vagy osztalékként szednék be.
Az egykori tulajdonosok más előnyöket is élveznének azokkal szemben, akik ma is a mezőgazdaságból élnek. Bár a kiadásra kerülő földek meghatározása a szövetkezeti önkormányzat hatáskörébe tartozik, a földosztó bizottságok jogköre mégis kiterjed a kárpótlási jegy ellenértékeként kiadandó föld kijelölésére. Ez súlyosan csorbítja a szövetkezetek jogait. A szövetkezet pedig magukat a tagokat jelenti. Elképzelhető, hogy lesz olyan szövetkezet, ahol az összes földet ki kell adni, és így a tagság ott marad egy darab föld nélkül a traktorokkal, gépekkel, berendezésekkel, és a semmire sem jó kárpótlási jegyekkel a nyakán.
De ha marad is valamennyi föld, amit a tagok között szét lehetne osztani, abban sem lesz semmi öröm, mert az egykori tulajdonosok részére jelölik ki először a földeket, és így a többieknek a rosszabb minőségű, a településektől és az utaktól távolabb eső föld jut csak. Történjen akárhogy, az biztos, hogy legrosszabbul a földdel korábban nem rendelkező, de jelenleg téesztagok járnak. Nem hiszem, hogy ilyen súlyosan kellene büntetni azokat, akiknek soha semmijük sem volt.
Ugyanígy azt sem hiszem, hogy lenne olyan érv, amivel alá lehetne támasztani azt az elképzelést, hogy míg az egykori háztulajdonosok szemét pár ezer forintnyi kárpótlással kívánják kiszúrni, addig azoknak a földtulajdonosoknak, akik hajlandóak egy téeszbe belépni, kétszeres kárpótlásra is lehetőségük nyílik. Hiszen a téesztaggá váló tulajdonos – a közeljövőben elénk kerülő szövetkezeti törvény koncepciója szerint – mint tag jogosult a téeszvagyon, az ő kárpótlási jegyeinek értékével megnövekedett vagyon nevesítése során a ráeső részt birtokolni. Magyarán: a téesznek a földje ellenében átadott kárpótlási jegyek egy részét is, amelyekkel a közös vagyon megnövekedett, visszakapja.
A téeszeknek átadott vagyonjegyek kérdése más szempontból is problematikus. Az Alkotmány védi a tulajdonost, benne a szövetkezeti tulajdont. Ez azt jelenti, hogy a szövetkezet nem kényszeríthető arra, hogy a tulajdonában levő földet azonnali és teljes kártalanítás nélkül kiadja, vagy arra, hogy földjét eladja akár készpénzért, akár kárpótlási jegyért. Mégis azt hiszem, hogy a szövetkezetek élni fognak a lehetőséggel, hogy földjük egy részét ezekre az értékpapírokra cseréljék, abból a megfontolásból, hogy az új földtulajdonosok egy része hosszú ideig úgysem lesz képes magángazdálkodást folytatni, tehát nem viszik ki a földjüket, viszont a téesz birtokába kerülő kárpótlási jegyeket felhasználhatja az érdekképviseleti szerveik szándékai szerint adósságai rendezésére, vagy az állami vagyon privatizálásánál arra, hogy megszerezze az élelmiszeripart.
Az élelmiszeripar téeszek általi felvásárlása azonban a termelő és a feldolgozó összekapcsolódásával olyan monopóliumok kialakulását eredményezheti, amely hosszú távon lehetetlenítené el a téeszből kiválni, magángazdálkodást folytatni kívánókat. Könnyű belátni, hogy az általános túltermelési válság közepette a téeszek nem lennének érdekeltek abban, hogy a tulajdonukban lévő élelmiszeripari üzemekben a számukra versenytársként megjelenő kis- és középbirtokosok termékeit dolgozzák fel, miközben az általuk megtermelt tejet, húst, zöldségeket nem tudják értékesíteni.
Aligha képzelhetjük, hogy bárki is vállalkozna mezőgazdasági termelésre addig, amíg nem lát legalább résnyi esélyt arra, hogy a fáradságos munkával megtermelt termékeit el is tudja majd adni.
A leendő magángazdálkodók helyzetét más szempontból is nehezíti a törvénytervezet. A beszédem első felében említettem, hogy a nagy mennyiségű értékpapírok kibocsátása – mint a kárpótlási jegyek – a bankhitelek kamatszínvonalának emelését is eredményezi. Márpedig a kezdő vállalkozóknak igen nagy szüksége lenne kedvezményes hitelekre. A növekvő infláció kérdésessé teszi azt is, hogy megteremthető-e vállalkozók józan spekulációra épülő biztonsága. Tiszteletben tartva tehát kisgazdapárti képviselőtársaim jóhiszeműségét, ki kell mondanom, hogy a törvénytervezet elfogadásával nem segítenénk elő az általunk is fontosnak tartott cél, a magántulajdonon alapuló, jelentős mértékben az egyéni gazdálkodók szorgalmára, kezdeményezőkészségére épülő mezőgazdaság kialakulását. Ezt a célt nem lehet a földtől már elszakadt tulajdonosok rehabilitálásával elérni.
A jelenleg is a mezőgazdaságban dolgozókat kell tehát előnyben részesíteni. A szövetkezeti törvény néhány szakaszos módosításával el lehet érni, hogy azok a téesztagok, akik jelenleg is rendelkeznek földdel, kivihessék úgy a földjüket, hogy a szövetkezet közös vagyonának rájuk eső részét is magukkal vihessék.
A földdel nem rendelkező tagok számára is van megoldás. Ők megfelelő korlátozással, a közös vagyon nevesítése során juthatnának részjegyhez és földhöz. Végül azok számára is, akik nem téesztagok, alkalmazottak, kívülállók vagy állami gazdasági dolgozók, lehetővé kell tenni, hogy ha vállalják a föld megművelését, az állami földekből részesülhessenek. A földmagántulajdon elterjedésének nem feltétele tehát a kárpótlási törvénytervezet elfogadása. Ezért arra kérem azokat a képviselőtársaimat, akik ilyen meggondolásból szavazzák meg ezt a törvényt, hogy ne tegyék. Mindent tegyenek meg viszont annak érdekében, hogy minél előbb legyen egy új szövetkezeti és egy új földtörvény. (Taps.)
