HORVÁTH JÓZSEF, DR. (MDF):
HORVÁTH JÓZSEF, DR. (MDF):
HORVÁTH JÓZSEF, DR. (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mint ahogy az előterjesztés is érintette, tudjuk – bár lehet, hogy nem tudatosult bennünk –, hogy Magyarország népességének kereken egyharmada 25 év alatti, vagyis egy szóval kifejezve: fiatal. Ez az arány messze nincs összhangban azzal, hogy az Országgyűlés eddig milyen, a gyerekkorosztály, az ifjúság és a fiatal felnőttek problémáival, gondjaival kapcsolatos törvényhozói munkát végzett. Erről ugyanis nyugodtan tudom állítani, hogy szinte semmilyet, kivéve a néhány, egyébként jelentős szociálpolitikai intézkedés kérdéskörét. Miért van mindez így? Nagyon egyszerű a válasz: ennek a korosztálynak az érdekérvényesítési lehetősége az, ami hiányzik – nem tud lobbyzni, nem tud pártot alapítani, egyáltalán: nincs abban a helyzetben, hogy érdekeit megjelenítse az Országgyűlésben. Ezért tartom fontosnak, hogy a Parlament elfogadta az ifjúsági vitanapra vonatkozó indítványt. Örömöm azonban nem lehet teljes, hisz ez a vitanap csak két vitaórát jelent és nem többet. Remélem, nem félünk attól, hogy egy egész nap alatt mennyi gond és probléma derülne ki az ifjúság helyzetéről…
A mai kétórás vitanap csak arra lesz elegendő, hogy kinyilvánítsuk azt a szándékunkat, hogy a Parlament megbízza a Kormányt az itt elhangzó vélemények alapján az ifjúságot érintő problémák feldolgozására, és az intézkedési elképzelésnek mielőbb a Parlament elé terjesztésére.
Tisztelt Ház! Joggal merül fel a kérdés, miért kell külön foglalkozni az ifjúsággal. Megint valamiféle mesterséges kategóriába akarjuk beleszorítani az ifjúságot? Megint kiragadottan akarunk vele foglalkozni? Egyáltalán: létezik-e olyan, hogy "ifjúságpolitika"? Én magam is úgy gondolom, nincs speciális ifjúságpolitika, és nem szabad a társadalmat kategorizálni, de minden létezni és fejlődni akaró társadalomnak el kell döntenie, hogy a létezését, fejlődését hogyan képzeli el, és hogyan valósítja meg. Ezt pedig nem lehet nem rendszerben szemlélni. Ha pedig elfogadjuk a rendszer-szemléletet, akkor azt is ki kell jelenteni, hogy a kezdetektől kell a rendszert felépíteni.
Magyarországon a szocializmusnak mondott társadalom is felépített az ifjúság számára egy torz rendszert, ez azonban látványosan összeomlott az 1989-90. évi változások során – most pedig nincs helyette semmi. Nehéz örökség ez, hiszen szinte kínálja magát az a megoldás, hogy építsünk ki a régi, monolitikus rend helyén egy új, demokratikus, többpólusú rendszert – de vajon ráépíthető-e a meglévő helyzetre a jövő? Vajon készen áll-e ez az ország, a Kormány, az Országgyűlés minderre? Aligha.
Az elmúlt negyven év társadalmi mozgásából pontos elemzéseket kell készíteni az azon belüli gyermek- és ifjúsági helyzetről, a felnőtté válás feltételeinek alakulásáról és a negatív jelenségekről. Pontos képet kell kapnunk a jelen kihívásairól is. A problémakör bonyolultságára és "minden mindennel összefügg" gondolat megerősítésére hadd emeljek ki pár területet az ifjúsági problémák közül, amelyek talán érzékeltetni tudják a feladat nagyságát, amely előttünk áll.
Először az iskoláról és az ahhoz kapcsolódó problémakörről szeretnék szólni. Valószínűleg még egy olyan alapvető társadalmi reform esetén is, mint amilyen a 89-90-es magyar rendszerváltás volt, átgondolt beavatkozások egész sorára van szükség ahhoz, hogy az iskolai szocializáció – ha lassan is – képes legyen követni a politikai változások irányát. Mivel az iskolák közötti és az iskolákon belül kialakult hierarchiák is szorosan összefüggtek a társadalmi származással, a 80-as évek iskoláiban szinte zavartalanul ment végbe a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a spontán szocializációs folyamatok során a gyerekek azt tanulták meg, hogy a társadalom egyenlőtlenségekre épül, és a fokozatok igen nehezen átjárhatók. Nem csoda, ha ma, felnőtt állampolgárokként munkahelyeiken és a közéletben is ennek megfelelően viselkednek. A formális tekintélyelv és a szigorú hierarchiák megőrzésére már csak ezért is szükség volt ebben az iskolarendszerben, mert jobbára ez helyettesítette a szakmai presztízst és a minőséget. A szakmai igénytelenséget az iskola a gyerekek felé is sikeresen közvetítette. Ebben az iskolarendszerben, úgynevezett társadalompolitikai vagy gazdaságpolitikai megfontolások következtében, intézmények tömegében adtak ki tényleges teljesítmény nélkül, formális jelenlét alapján bizonyítványokat. Ezek a látszat-bizonyítványokat osztó és a minőség követelményét látványosan negligáló iskolák nevelték azokat a felnőtteket, akiknek a munkahelyein a látszattevékenység és a selejttermelés általánosan elfogadott norma, és akiknek a munkakultúrájában a minőség elve máig nem kapott helyet – márpedig ilyen munkakultúrával semmi esélyünk nincs az európai gazdaságba való betagolódásra.
Az anyagi szűkösség indokolta közösségi nevelésből, illetve az elidegenedett tömegoktatásból viszont a közepesek iskolája nőtt ki, ahol az átlagost, a szürkét, a tömegbe olvadót, a többséghez mindig alkalmazkodót preferálták – a különleges képességűek és a karakteres személyiségek helyett. Az ilyen iskolákban felnőtt gyerek két dolgot tanult meg: azt, hogy a többséghez kell alkalmazkodni, és az átlagnak kell megfelelni, mert abból nem lehet baj, és azt, hogy az egyénit, az átlagostól eltérő különöset el kell utasítani. Természetesen mindig akadtak kivételek e területen is, mindig voltak az átlagostól eltérő iskolák és az átlagosnál jobb pedagógusok. Mindig voltak szigetek, ahol az iskolai szocializáció másképp zajlott, mint általában.
Nyilvánvaló, társadalmunk nem engedheti meg magának azt, hogy közel az ezredfordulóhoz, a gyermek- és ifjúkori kötelező alapiskolázásból egy-egy korosztály egyharmadát olyan alacsony formális iskolázottsággal és tényleges felkészültséggel engedje ki, amely már az indulásnál eleve kizárja őket az előnyösebb pozíciókért folytatott versenyből, s egyszersmind esélytelenné teszi őket eme helyzetük megváltoztatására. Nem engedheti meg, mert gazdasági, társadalmi fejlődésünket akadályozza, mert nemzetközi versenyképességünket rontja, mert ezekről az emberekről és családjukról a társadalomnak gondoskodni kell, mert ezzel mintegy garantálja a társadalom e réteg és az általa hordozott társadalmi ellentmondások és konfliktusok újratermelődését.
Úgy gondolom, további indokok felsorolása nélkül is belátható a probléma társadalmi súlya, és a kezelési módok mielőbbi kimunkálásának kényszere.
Mindent egybevéve: az államra jelentős felelősség hárul e probléma kezelési módjainak kimunkálásában és finanszírozásában, tekintettel arra, hogy a társadalmi eredetű hátrányokról illetve ezek halmozódásáról van szó, amelyeket az érintett réteg önerejéből, magára hagyatva nem képes sem ellensúlyozni, sem meghaladni.
Tisztelt Ház! Ha csak ezt az egy problémakört vizsgálnánk mélységeiben, azt hiszem, pontosan érthető lenne, miért mondtam azt, hogy bár nem kell külön ifjúságpolitika, de komplexen kell foglalkozni ezzel a kérdéskörrel. Nézzünk néhány olyan kihívást is, amelyek a jelen és a közeljövő nagy problémái.
A közeljövő ifjúságpolitikájának legnagyobb gondtömege várhatóan a munkaerőpiac környékén formálódik ki. Egymástól teljesen függetlenül alakuló tendenciák olyan negatív összhatásokat eredményezhetnek, amelyek a 90-es évek elején a pályakezdő fiatalok számára úgyszólván lehetetlenné teszik a munka világába való betagozódást.
Utalni kell, a 80-as évek lakásépítésének adatait elemezve, a közeljövő lakáspiaci feszültségeire is. Úgy tűnik – s erről minden adat rendelkezésünkre áll –, hogy a lakosság az elmúlt két év megnövekedett inflációs rátájának árnyékában elkezdte tartalékainak és bizonyos fokig közeljövőjének a felélését is. Ha ez a tendencia még egy-két évig folytatódik, akkor – nem túl nyugodt lélekkel – megjósolható, hogy szinte biztosan nem fogják tudni finanszírozni a családok a 90-es évekbeli lakásszerzést – ebből következik, hogy mindenképpen másféle első lakáshoz jutási konstrukciót kell kitalálni.
A deviáns magatartások kutatásának eredményei alapján több éve látható, hogy a fiatalabb korosztályok körében a deviancia-újratermelődés első számú fészke és melegágya a nagyobb ipari városokban tömörülő képzetlen és perspektívátlan fiatal csoportok koncentrációja. Ha ez a folyamat megállíthatatlanná válik a 90-es években, akkor nemcsak a nagyságrend növekedésével kell szembenézni, hanem, sajnos, azzal a ténnyel is, hogy a deviáns magatartások – ezen belül pedig különösen a bűnözés – erőteljesen megszaporodnak.
Végül pedig érdemes megemlékeznünk egy politikai, lélektani és szocializációs problematikáról is. Az 1970 után született korosztályok végül is mind a hazai, mind pedig a nemzetközi keretek között kiformálódott úgynevezett szocialista gyakorlatot tulajdonképpen már csak megkérdőjelezett és széteső formájában tapasztalhatták meg. Ezek a korosztályok a 80-as években váltak fokozatosan hírfogyasztóvá – rádióhallgatóvá és tévénézővé –, és a szemük előtt esett szét ez a rendszer mind nemzeti, mind nemzetközi kereteiben.
Mindezek lélektani következményeit több kutatás is visszaigazolta az utóbbi években. Teljességgel érthető, hogy olyan bizalmatlan és gyanakvó korosztályok kezdenek felnőtté válni épp ezekben az években, amelyek alapvető emberi, mindennapi élménye a sokoldalú működésképtelenség napi híreiből táplálkozik. Minden okunk megvan rá, hogy kijelentsük: a 80-as évek a válság gyermekeit nevelte, csak azt nem tudhatjuk még, hogy a 90-es években miféle felnőttek lesznek belőlük.
Kétségtelen, hogy sok gondot és szaporodó tömegű problémát jelentett a 80-as évek ifjúságának beilleszkedése. Mégis azt kell mondanunk, az ifjúsági problematika nem annyira volt, mint amennyire inkább lesz. Ezalatt azt értenénk, hogy az igazi gondok tömege tulajdonképpen még hátra van, a 80-as évek inkább csak aláaknázták a 90-es évek társadalmi gyakorlatát e tekintetben. Ebből azonban az is következik, hogy az ifjúságpolitika eddigi egész intézményes gyakorlata teljességgel alkalmatlan és érdemtelen arra, hogy bármit is ebből folytatni lehessen a 90-es években.
Tisztelt Ház! Lehetne még további gondokról, társadalmi, politikai kihívásokról is szólni. Nem hiszem, hogy itt és most ennek értelme lenne. Nekünk ma azt kell megfogalmaznunk, hogy mit akarunk elérni, és mikor akarjuk működőképessé tenni mindazt a komplex rendszert, mint amelyet az ifjúság kérdésköre, az ifjúságpolitika jelent. Ezért a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja kívánatosnak és szükségesnek tartja, hogy
– készüljön el az ifjúságot érintő problémák komplex elemzése;
– készüljön el a problémák kezelésének programja – természetesen ezek a feladatok a Kormányra várnak;
– a Parlament minél előbb, lehetőleg már az őszi ülésszakon ismerje meg a problémakezelő elképzeléseket, és szükség esetén döntsön az ide vonatkozó törvényekről vagy a feladataink sorrendiségéről.
A Magyar Demokrata Fórum szükségesnek tartja, hogy az Országgyűlés is teremtse meg annak a feltételét, hogy az ifjúság és a gyermekkorosztály érdekképviselete biztosított legyen a Parlament működésében. Vagy ifjúsági bizottságot kell létesíteni, vagy a bizottsági rendszer amúgy is szükséges áttekintése során valamilyen bizottságban hangsúlyozottan is jelenjen meg az ifjúság érdekképviselete.
Tisztelt Ház! Az általános és koncepcionális problémákon túl vannak olyan akut problémák is, amelyek azonnali megoldást sürgetnek…
