HALDA ALÍZ (SZDSZ):
HALDA ALÍZ (SZDSZ):
HALDA ALÍZ (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az imént dr. Ugrin Emese az ifjúsági vitánál azt mondta, hogy ne az álmainkból induljunk ki, hanem a tényekből, a magam részéről mélységesen egyetértek ezzel az állásponttal. Azt gondolom, ha jó törvényt akarunk hozni, amely a társadalom egyetértésével találkozik, a valóságos helyzetből kell kiindulnunk.
Tapasztalataink, nosztalgiáink, érzelmi érdekeink bizonyára különbözőek, de abban talán egyetértünk, hogy negyven esztendő vallásellenes politikája, amely annyi gyötrelmet okozott a hívőknek, megváltoztatta a társadalom egyházakhoz való viszonyát, hiszen generációk nőttek fel úgy, hogy a vallás nem játszott szerepet az életükben. Hogy az örvendetes vagy bánkódni való tény az megítélés dolga, de tény.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy ugyanezzel az erőszakos antiklerikalizmussal Lengyelországban a hatalom semmire sem ment. A lengyelek 90%-a vallja magát gyakorló katolikusnak, míg ez az adat nálunk 10-12%-ra tehető. A különbség oka valószínűleg az, hogy a magyar lakosság korábban sem, a két háború közt sem volt olyan vallásos, mint a lengyelek, és sohasem volt egyhitű. A magyar Isten-hívők több felekezet közt oszlottak meg a múltban is és oszlanak meg ma is. Olyan törvényt kell tehát alkotnunk, amely mindenkire egyaránt tekintettel van, amely megteremti a hívők számára a vallásuk gyakorlásának, csoportjaik működőképességének pénzügyi és jogi kereteit, de nem kelt szorongást a nem hívőkben sem. Ők ugyanis hajlamosak mostanság úgy érezni, hogy ezentúl ők lesznek majd másodrendű állampolgárok, ezután majd az ő lelkükről döntenek mások, és ha eddig a hívők kényszerültek lelkiismeretük ellenében cselekedni, most rajtuk a félelem sora.
Talán arra sem vágynak, amit Szűcs M. Sándor képviselő úr hozott fel az egyház melletti érvként, falun az egyház többet tudott az emberekről, mint a rendőrség.
Hogy az ateistáknak vagy a vallásukat nem gyakorló polgároknak bármitől is tartaniuk kellene, azt természetesen senki nem mondja. Éppen ellenkezőleg, megnyugtató nyilatkozatok hangzanak el mind a Kormány, mind az egyházak vezetői részéről. De az emberek elsősorban nem a deklarációkra, hanem a tendenciákra figyelnek. Rászoktatták őket, hogy a politikusok nyilatkozatai és igazi szándékai nem mindig esnek egybe. Ezért kellene borzasztóan ügyelni arra, hogy a társadalom ne tapasztaljon a nyilatkozatoktól eltérő értelmű jelzéseket, mert az bizalmatlanságot szül. Rengeteg példát lehetne felsorolni ennek illusztrálására, de sajnos egy rövid hozzászólás keretében erre nincs mód. Mindenesetre kell legyen valami oka, hogy noha az úgynevezett keresztény kurzus ujjáélesztését senki meg nem hirdette – nem számítván egy pár eszelőst –, az aggodalom újra és újra felbukkan, a társadalom szükségét érzi, hogy tiltakozzék egy ilyen lehetséges perspektíva ellen. Talán az a magyarázata ennek az idegességnek, hogy az emberek megtanultak félni az ideológiáktól, mert csak diktatórikus formájában találkoztak velük. Ki ne tudná, hogy a meggyőződés, az egész lelket átható mély meggyőződés nagy és erőszakos erő, amely a maga képére akarja formálni a világot, gyakran a legjobb szándékoktól hajtva. Ezért gondolom problematikusnak azt a mostanában gyakorta hallható érvelést, mely szerint a magyar társadalom gyalázatosan rossz erkölcsi állapotban van, és ezen nem segíthet más, mint a valláserkölcsi nevelés. A magam részéről nem így látom.
Egyfelől nem gondolom, hogy a valláserkölcsi nevelés a felebaráti szeretet és a makulátlan közéleti tisztesség magaslataiba emelte volna a két háború közötti társadalmat. De más példák is vannak. Ha az összefüggés olyan egyenes volna vallás és erkölcs között, mint sokan hinni szeretnék, akkor Szicíliában egyáltalában nem létezne bűnözés, az ír terroristák nem robbantgatnák a bombájukat, és noha nem ismerem a lengyel bűnözési statisztikákat, kétlem, hogy sokkal jobb volna, mint a miénk.
Hiszem, ha az emberek tökéletesen szabadon, tehát érdekek és kényszerek nélkül dönthetnének jó és rossz között, mindenki – a pszichopatákat leszámítva – a jót választaná, és megrendítően sokan, még nehéz helyzetben is a jót választják. Éppen ezért hazánk jelenlegi erkölcsi állapotának végletes megítélését sem tartom jogosnak. Nem hiszem, hogy roszszabbak volnánk másoknál. Az a tásradalom, amely ilyen kétségbeesetten hiányolja az erkölcsöt köz- és magánéletéből, amely szakadatlanul háborog minden rosszon, mert évtizedek alatt sem volt képes beletörődni a hazugságba, csalásba, lopásba, korrupcióba, még ha mindezekben részt venni kényszerült is, nos az ilyen társadalom tudja, világosan és pontosan tudja, mi a jó és mi a rossz.
Ki állítja, hogy ez az erkölcseiben olyannyira romlott társadalom közömbösséget tanúsít nyomorgó nyugdíjasaink sorsa iránt, hogy rendjén valónak találja kallódó fiatalok bűnözésbe torkolló útjait, hogy cinikusan vállat rándítana a munkanélküliség növekedése láttán, hogy nem nyugtalanítja a széthulló családok sokasodása, és csak azt hihetni, hogy az emberek kizárólag önmagukért aggódnak, aki egyáltalán nem áll szóba velük.
Ennek a társadalomnak az elmúlt negyven év ellenére igenis vannak erkölcsi normái. Vannak a szülőknek, akiknek akármilyen a világnézetük, az úgynevezett örök emberi értékek és igazságok útjára próbálták terelni a gyerekeiket, sőt a pedagógusoknak is, akik évtizedek óta egyebet nem hallanak, minthogy ők milyen kontraszelektáltak. Valamit mégis csak beleplántáltak a tanítványaikba, ha azok most, felnőttként elkeseredett dühvel követelnek emberibb jövőt, tisztességes közéletet, mert sóváran vágynak rá, ha megfogalmazni nem is mindig tudják, hogy a lelkiismeretükkel békében és egymással szolidarításban élhessenek.
Világunkat a jóról és a rosszról való kifogyhatatlan suttogatás hangjai hatják át – írta Kertész Imre. Végtelenül fontos minden, ami segít abban, hogy a jóról való suttogás hallatsszék erősebben.
Ehhez az egyházak is hozzájárulhatnak áldozatos munkájukkal –, de tudnunk kell: becsületesnek, jónak, emberszeretőnek lenni nemcsak istenfélelemből lehet. Lehet egyszerűen hajlamból vagy önként vállalt elszánásból, szabad akaratból is. Aki ezt kétségbe vonja, az az embert méltóságában sérti meg. (Nagy taps a bal oldalon, szórványos taps a jobb oldalról.)
