MÉCS IMRE (SZDSZ):
MÉCS IMRE (SZDSZ):
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Régi időkbe lépek egy kicsit vissza, 1948 őszén Pécsett, a frissen államosított egykori jezsuita kollégiumban és gimnáziumban egy új neofita, túlbuzgó és újkommunista igazgató a diákokkal aláíratott egy nyilatkozatot, amelyben elítélték Mindszenty hercegprímás pécsi beszédét, amelyben kérte vissza az államosított iskolákat.
A gimnáziumból heten nem írtuk alá. Este bevittek minket a helyi pécsi ávóra, megpofoztak, s arra akartak rávenni, egykori szerzetestanáraink ellen valljunk, hogy ők bujtattak fel bennünket, hogy ne írjuk alá. Nem tettük. Valamennyiünket kirúgtak, eltanácsoltak a gimnáziumból. Pécsről is elkerültem.
Emlékszem a keserű dühre, amely elfogott, amikor az államosítással szétverték, tönkretették kitűnő iskolánkat, megfosztottak bennünket egyetemi professzori szinten nevelő, tanító, oktató tanárainktól. A szintzuhanás elképesztő méretű volt. Tanáraink egy része külföldre került, idegen gyermekeket tanított, nevelt. Nagyobbik része itthon maradt. 1950-ben őket is összeszedték, egy kofferral táborba vitték, szinte senkit sem engedtek tanítani közülük.
Elporlott életük. Nagy részük szociális otthonban végezte Pannonhalmán, ott nyugszanak a temetőben egyensírokban, mint a világháborús katonák. Ők Krisztus katonái voltak. Tisztelettel emlékezem rájuk. Ahogy eljártam a 301-es parcellába évtizedeken keresztül, úgy eljártam a pannonhalmai köztemetőbe az ő sírjukhoz is.
1950-ben több mint tízezer női és férfiszerzetest internáltak, megalázó, embertelen helyzetbe szorítva őket. A társadalmat pedig megfosztották értékes nevelő-, gondozó-, ápoló-, tanítómunkájuktól. Emlékszem, amikor Szörényi Gábor jezsuita atyával gyógyszert és elemi fehérneműt vittünk Máriabesnyőre, Homokra, ahol hajlott korú, törődött, tisztességes, áldozatos munkában megöregedett, szegény apácák szalmán feküdtek, szinte semmijük sem volt. Megrendültem.
Ugyancsak megrendültem, amikor kitelepítésük előtti estén édesanyámmal meglátogattuk a Zugligetben Lotzékat. Már összecsomagoltak, fejenként egy-egy bőröndbe. Ott ült az édesanya négy gyermekétől körülvéve, és valami hihetetlen nyugalommal mesélt nekik.
Folytathatnám a sort a későbbi, ugyancsak megrendítő élmények sorozatával, amelyekkel szerencsére sorsom és mindnyájunk sorsa, az ország sorsa bőven szolgált.
Miért mondtam el mindezt? Azért, mert érzékeltetni akartam, hogy mennyire megértem az igazságukat kereső egyháziakat, és azt is, hogy mennyire féltem nem egészséges, még gyengélkedő társadalmunkat a felesleges szembeállításoktól, ütköztetésektől, a provokált harcoktól, amelyeknek sajnos itt is, a Ház falai között is tapasztalnom kellett a megjelenését.
Az elmúlt 40-45 évben emberek százezreit sújtotta kemény sérelem. Az egész társadalmat nagyon sok veszteség érte. Mi most itt, a Parlamentben egy hatalmas csődnek a gondnokai vagyunk – hogy a délelőtti szóhasználatra térjek –, és keserves igazságot kell osztanunk. Háládatlan a feladatunk, mert senkinek sem lehet teljesen megadni a kárpótlást, nem lehet teljesíteni jogos kívánságát. Lotzéknak sem tudjuk visszaadni a zugligeti házát, abban már jóhiszeműen mások élnek. Nem lehet visszaadni a kivégzettek, az elpusztítottak, a versenyvesztettek életét, az egész társadalomnak pedig az elmaradt hasznot. Ez alól az egyháziak sem képezhetnek kivételt, hiszen ők is a társadalom részei. Együtt éltek, együtt élnek, és együtt kell élniök velünk, együtt lélegeznek mindannyiunkkal.
Hadd jegyezzem meg, hogy nem tartom helyesnek azt a szóhasználatot, amely egyes egyházi sajtócikkekben vagy más felszólalásokban megjelenik, amikor elrabolt épületekről, zárdákról írnak, hiszen mindannyiunktól elraboltak annyi mindent! Nem jó ez a szóhasználat. Helyesebbnek tartanám, ha nem a négy évtizeddel ezelőtti állapot rekonstrukciójából indulnánk ki, hanem az egyetemes emberi jogokból, az emberek vallásos igényéből, a vallásos világnézetű állampolgárok jogaiból, azoknak az öntudatos állampolgároknak a jogaiból, akik az állam javainak a megteremtésében részt vállalnak, követelik és elvárják azt, hogy az állam biztosítsa jogaik gyakorlását, annak a keretét és eszközeit.
A vallásos embereknek joguk van ahhoz, hogy szellemiségüknek megfelelő iskolákba járassák gyermekeiket, hogy kórházakat, szeretetotthonokat tartsanak fenn, hogy részt vegyenek a társadalom minden szintjén a társadalom életében, nem is szólva a szakrális vallási tevékenységekről. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a jogok gyakorlása nem sértheti más emberek hasonló és azonosuló lelkiismereti jogait. Mindannyian érdekeltek vagyunk abban, hogy az egész társadalom erkölcsösebb legyen. Támogatnunk kell minden ez irányú törekvést. A vallásos emberek is eminens módon érdekeltek abban, hogy mindenki a maga hite és világnézete szerint erkölcsös legyen. Valamilyen erkölcsi ökumenéra kellene törekednünk. Ehhez pedig nagyfokú türelemre, egymás megértésére, egymás különösségének nemcsak elviselésére, de inkább értékelésére kellene törekednünk.
Most pedig a törvényjavaslatról pár szót. Mi az alapvető bajom a törvényjavaslattal? Az, hogy egy nagy problémakörnek egy részhalmaza. Az egyházak finanszírozásának, az egyházak teljes önállósításának a problémaköréből kiragadja az épületek kérdését. Nem biztosítja a törvényjavaslat alapvetően az egyházak működését.
Ez nagyon nagy baj, és egyúttal arra is rámutat, hogy parlamenti munkánk egyik hiányossága éppen itt ragadható meg, hogy mindig részproblémákkal foglalkozunk. Sokkal hatékonyabb volna, ha egy-egy területet egészében átfognánk, ha bokrokban tárgyalnánk a törvényeket, ha teljes, összefüggő, koherens rendszereket vitatnánk meg, hiszen példátlan helyzetbe kerültünk, gyakorlatilag teljesen új törvénytárt kell feltöltenünk, jó lenne sokkal racionálisabban működnünk.
Generálisan kellett volna rendeznünk az egyházak finanszírozásának a kérdését és annak a keretében megoldani az épületekkel való gazdálkodást. Fel kellene végre számolnunk a kegyúri, főkegyúri kapcsolatokat és főként a szemléletet. Az állam és az egyház elválasztása alapvető fontosságú. Ezt mint vallásos ember, mint a katolikus egyháznak a tagja mondom.
Ez nem jelenti a társadalomtól való elválasztást, mint ahogy ezt itt hallottam. Általában célunk az állam túlsúlyának a kiszorítása. Azt hiszem, társadalmasítani kell az egyházakat is. Ehhez anyagi függetlenségre van szükség. Az SZDSZ már a Kék könyvben, első programjában meghirdette azt, hogy az állami tulajdonból az egyházaknak megfelelő nagyságú részeket kell kapniok. Ezzel kettős célt érnénk el: egyrészt annak hozadékából lehetne finanszírozni az egyházak szakrális tevékenységét, másrészt segíteni lehetne a privatizációt, hiszen a vagyonkezelőségek versenye segítené az állami tulajdon monopoltömbjének a felhasadását. Az SZDSZ meghírdette tavaly őszi közgyűlésén a "szabad állam, szabad egyház, szabad polgár" jelszót, és ehhez kívánjuk tartani magunkat.
Hadd mondjam el azt is, hogy a demokratikus ellenzék évtizede harcol a lelkiismereti szabadságért. Az egyetlen orgánum a mi szamizdatunk, a Beszélő volt, amely helyt adott a bázisközösségeknek, a kis egyházaknak, az üldözött katolikus káplánoknak és plébánosoknak, és panaszukat megunkévá tettük.
Nagyon nagy veszélynek tartom azt, hogy az Egyházügyi Hivatal rohasztó, ravasz taktikája következtében éppen a konzervatív erőket mozgósította az egyházakban. Ez nagyon nagy veszéllyel járt. Felrévedt itt a kultúrharc réme. Én azt hiszem, mindent meg kell tennünk, nehogy a múlt századi kultúrharcok megismétlődjenek. Egészen más a mai helyzet. Ma más az egyház, illetve az egyházak igazi arca, és más a társadalom elvárása.
Ugyanakkor mind a két oldalon vannak türelmetlen emberek, vannak szélsőségesek, akiknek szükségük van ellenségképre. Azt hiszem, hogy ellenségkép nélkül kell ezeket a problémákat megoldani. Ne essünk ugyanabba a hibába, mint amibe az államosítás idején a pártállam esett.
Nem szabad szétverni működő szervezeteket, működő organizációkat, működő iskolákat. Szervesen kell beilleszkedni ebbe a helyzetbe.
Hadd idézzem Göncz Árpád barátomat, aki Káposztásmegyeren egy új katolikus templom alapkőletételénél körülnézett, látta a többezer hívőt, aki ott templomot akart építeni és épít, és azt mondta: a templom már lényegében kész van, ti vagytok a templom, már csak a falakat kell felhúzni, hogy hol imádkozzatok. Azt hiszem, hogy ezek a szavak józanságra, megfontoltságra intenek mindnyájunkat.
Kérem az egyházakat, ne terjeszkedjenek túl Mindszenthy József 1956-os követelésein, amelyben az egyházak működéséhez szükséges intézményeket kérte vissza. És arra kérem, hogy hallgassanak Párizs bíborosérsekének tanácsára, aki tavaly itt járt és magyar püspöktársaival beszélt és azt tanácsolta, hogy csak azokat az intézményeket kérjék vissza, amelyeket az egyházak valóban el tudnak látni. Én is csatlakozom az ő tanácsához. Köszönöm. (Taps.)
