BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ):
BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ):
BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Miután Giczy György felszólalása ilyen, úgy érzem, mesterségesen fölkorbácsolta itt az indulatokat, és egy olyan felszólalás volt, amely bennem bizonyosfajta visszhangot keltett olyan értelemben, hogy a 168 órában mint hogyha már Surján László ebből a felszólalásból elmondott volna részleteket akkor, amikor azt mondta, hogy ebben az országban manapság a keresztény politikust, a keresztényeket nagyobb üldözés éri, mint a Kádár-rendszerben, és úgy érzem, hogy ez egy olyan hangulatkeltés, amelyben megpróbálnak egy olyan légkört teremteni, amelyben aztán az ellenzék különböző javaslatai hát ebben a verekedésben, ebben a veszekedésben valahogy felörlődnek. Mondom, mindezek ellenére, ennek a hangulatnak az ellenére megpróbálok majd a törvényről és a törvény néhány elvéről beszélni.
Az egyházakat képviselő politikusok ma iskolákat akarnak, és az egyházak közfunkciót látnának el ezzel, meglehetősen fontosat és széles körűt. Vajon tisztázódtak-e azok a viszonyok, feltételek, nézetek, amelyek e közfunkció ellátására vonatkoznak? Világos-e mindannyiunk számára, hogy a tanítás során az egyházaknak milyen kapcsolatuk alakul ki majd a világi hatalommal, esetleg a Parlamenttel, a bíróságokkal, a finanszírozással, az önkormányzatokkal vagy a főfelügyeletet gyakorló minisztériummal?
Az a feltételezésem, hogy nincs pontos képünk az egyházak beilleszkedéséről a közfunkciót ellátó intézmények rendszerébe. Az előttünk fekvő törvény megannyi, ma még szinte átláthatatlan folyamat irányát fogja megszabni, sok-sok spontaneitásra és rögtönzésre kényszerítve majd az intézményes szereplőket és az egész társadalmat.
A következményekkel évtizedekig viaskodnánk, és erre a most erőteljesen követelődző politikai erőknek kötelességük lenne felkészíteni a társadalmat.
Legáltalánosabb kifogásom e törvénnyel szemben éppen ez. Számos fogalom, terminus, elképzelés ma még tisztázatlan, s hiányoznak alapvető törvények és rendelkezések, így tisztázatlan viszonyok, végiggondolatlan gondolatok, vágyak és ábrándok közé hullik e törvény.
Megpróbálok problémákat sorolni. Először az egyházi iskolák finanszírozásáról, az egyházi, felekezeti iskolák rendszeréről és ezek típusairól, majd azokról a kérdésekről szeretnék beszélni, amelyek gyerekek, pedagógusok és szülők életterét és szabadságát érinthetik.
A nem állami, nem önkormányzati iskolák finanszírozásának kulcskérdése az alapellátás fogalma.
Ma többnyire mindenki egyetért abban, hogy az az iskola, amelyik az alapellátás államilag megadott programját vállalja és ellátja, az az iskola jogosult a normatív állami finanszírozásra. Többnyire ezt az álláspontot problémamentesnek szokták tartani, holott többrendbéli zavart fed el. Mindenesetre az egyházak azzal az előfeltevéssel igénylik vissza az iskolákat, hogy azok majd megkapják a teljes normatív állami támogatást, így a fenntartásra nem kell majd különösebb gondot fordítaniuk. Pedig lehetnének aggályaink.
Egyáltalán nem egyértelmű, hogy az államnak kötelező támogatnia bármely egyházi feladatot is. Korántsem biztos, hogy az állam nem lép be az egyházak autonómiájának körébe azzal, hogy az alapellátás keretében elkülöníthetetlenül támogat világi és vallásos célokat.
A legjobb megoldás természetesen az lenne, ha a világi és a vallásos tevékenységet az iskolán belül is el lehetne egymástól választani, és az alapellátás a világi alapellátással lenne egyenértelmű. Semmilyen vallásos cél nem szerepelhet az állam céljaként, semmilyen állami támogatás nem jogos, amennyiben akár a vallásos neveléshez, akár a keresztény szellemiséghez, keresztény erkölcshöz szorosan kapcsolódik, hiszen a semleges világi államnak nem lehet feladata a társadalom megtérítése.
Hogyha tehát az állami finanszírozás igénye fölmerül, akkor általában Lawrence Stride alkotmányjogi felfogása szerint azt kellene leszögeznünk, hogy – idézem – egy alkotmányos rendszerben a vallásos autonómiát tekintve a legalapvetőbb követelmény, hogy a kormányzati cselekvés igazolható legyen világi fogalmakban. Idézet zárva. Amiből következik:
1. A világi hatásnak kellőképpen elválaszthatónak kell lennie a vallásostól.
2. A kedvezményezettek körének kellőképpen tágnak kell lennie.
Hiába a világi cél, hogyha ennek támogatása nem választható el kellő mértékben a vallásos végeredménytől. Ezekben az esetekben az államnak le kell mondania a támogatásról, vagy tágabban bármely szabályozásról.
Ezeknek az elveknek a figyelembevétele a következő következményekre vezetne szűkebb tárgyunkat illetően:
1. Az új oktatási törvényben meg kellene határozni az alapellátás fogalmát aszerint, ahogy az előbb előadtam.
2. Az egyházak, hogyha az alapellátás biztosítására vállalkoznak, akkor le kell mondaniuk a vallási célokat kitűző egyházi iskola erőltetéséről, hiszen a kettő kizárja egymást.
A finanszírozás döntő fontosságú problémakörében opálos hagyományunk a fejkvóta is, amely a maga differenciálatlan, ötletszerűen kialakított módján ma már teljesen alkalmatlan arra, hogy általában is az oktatás finanszírozásának központi fogalma legyen. Nem tudjuk, hogy a fejkvótában mi mennyi: mekkora a felszerelés, a dologi, az iskolafenntartókat megillető rész vagy a személyi kiadások? Ezeknek a részeknek a tisztázása nélkül lehetetlen szétválasztani azokat a kötelességeket és feladatokat, amelyek az oktatási rendszer különböző szereplőire tartozhatnak. Pedig az lenne a megoldás, hogyha az állam a maga finanszírozási szándékait világossá tehetné. Mi az, ami a fenntartót terheli, egyházat, magániskolát, és mi az, amihez bizonyos feltételek teljesedése esetén az állam hozzájárulhat?
Említettem a beszédem elején, hogy félő, az állam belép az egyházak autonómiájának körébe, amennyiben az alapellátás fogalmával összemos világi és vallásos célokat, illetve amennyiben ezeket nem különbözteti meg egymástól. Ilyen kijelentések hallatán a kormánykoalíció padsoraiban mintha kételkednének abban, hogy Szabad Demokraták is félthetik az egyházak autonómiáját, pedig aggódnak érte, miként általában is az oktatás szabadságáért. Így válhat kérdésessé, és reméljük, a koalíció számára is, hogy miként fog érvényesülni az egyházi iskolák szakmai vagy egyéb felügyelete. A legsúlyosabb probléma akkor keletkezik, ha az alapellátást, az állam által minden állampolgár számára kötelezően biztosítandó oktatási minimumot tesszük a finanszírozás alapjává. Ebből következik, hogy az oktatási minimumot az államnak, úgymond, be kell majd hajtania a finanszírozás fejében, ezért nyilván ellenőrzési intézményeket fog felállítani.
Andrásfalvy Bertalan miniszter úr tegnap a Magyar Hírlapban megjelent interjújában erről azt mondja: "Az államnak folyamatosan ellenőriznie kell, hogy az egyházi avagy magániskolában olyan színvonalú-e a tanítás, amelynek alapján feltételezhető, hogy az ott kiadott bizonyítvány egyenértékű az állami iskola bizonyítványával, ez pedig az alaptanterv betartásának az ellenőrzése és az egységes vizsgák rendszere lesz."
Nem kétséges, hogy ezek a szavak mit is jelentenek. Tankerületi igazgatóságokat, némi folyamatellenőrzést, nagyhatalmú tanfelügyelők jelenlétét a magániskolákban és ezzel együtt az egyházi iskolákban. Adott esetben ők fogják majd végső soron eldönteni, hogy az egyházi vallásos nevelés vajon megfelel-e az államilag kötelező oktatás támasztotta követelményeknek. Itt is, mint egyebütt, a magánszféra és az egyház egyenjogúságának és autonómiájának, függetlenségének az elvét valljuk, és nem támogathatunk olyan ötleteket, melyek beleszólást engednének abba, amit éppen a kereszténydemokrata politikusok hangsúlyoznak manapság oly szívesen: a szülő megválaszthatja, hogy milyen iskolába adja a gyermekét, a magániskola pedig szabadon dönt arról, hogy mit és hogyan kíván tanítani.
Sokan megijednek most, hogy a most felvázolt elképzelésben netán az egyházi iskolák mindenféle állami támogatás nélkül maradnak. Nem így van, de az mindenképpen igaz, hogy az egyházaknak, mint megannyi magánintézménynek, kiadásai lesznek. Nem rejthetik a társadalmilag hasznos cél retorikai követelése mögé azt a tényt, hogy saját iskoláikért majd anyagi áldozatokat is vállalniuk kell. A fentebb már szidalmazott fejkvóta ki tudja, milyen elv alapján kialakított számai – háttérszámítások nem készültek – távolról sem elegendőek az iskolák finanszírozására. Budapesten az összeg egyötödével kell az önkormányzatnak kiegészíteni a fejkvótát, de általában iskolában ez csupán a bérekre elegendő, óvodákban pedig arra sem.
A már idézett Andrásfalvy-interjúban a miniszter abban reménykedik, hogy majd az önkormányzatok az egyházi iskolák fejkvótáit is kiegészítik. De milyen ellenőrzést fognak gyakorolni az önkormányzatok ez esetben az egyházi iskolák felett, az már homályban marad. Megjegyzem, automatikusan megoldódik a kérdés, ha az egyházi iskolák helyett akár az önkormányzatok tulajdonában maradó, de az egyházak által működtetett, nem vallásos felekezeti oktatást biztosító intézményekről beszélnénk.
Anélkül, hogy a finanszírozás és ellenőrzés kérdéseit itt végleg megoldanánk, jelezni szeretnénk, hogy mi lehet egyik útja elmélkedéseinkhez. Ha nem az alapellátást, nem az intézményeket, hanem elsősorban a tanulókhoz, a gyerekekhez és a szülőkhöz, vagyis az iskolahasználókhoz kapcsolnánk a finanszírozást, lehetőség volna, hogy minden tanuló ott válthassa be az államtól kapott meghatározott összegű utalványt, ahol, amelyik iskolában akarja. Az iskola további anyagi támogatása az iskolafenntartók feladata, legyen az állami, önkormányzati vagy magán-egyházi iskola.
Most már szorosan kapcsolódik a finanszírozás és ellenőrzési problémákhoz az a kérdés, hogy milyen típusú iskolákról is van szó az egyházi iskolák esetében. Meg kell világítanunk egy különbséget, amely már az eddig előadottakat is érthetőbbé teszi. Egyházak által működtetett iskolákról vagy egyházi iskolákról esik szó. Fogadjuk el munkafogalomként, hogy az egyházi iskola az az iskola, amelyiknek meghirdetett célja bizonyos felekezeti szellemben nevelés, vallásos program. Egyház által fenntartott iskola pedig az, amelyik a felekezeti, vallásos nevelést az általános és semleges programon kívül akarja megvalósítani.
Ma az egyik, meg sem kérdőjelezett nézet, hogy az egyházak az egész iskolát kapják vissza, pedig a törvényjavaslat csupán egyházi ingatlanokról beszél és nem egyházi tanárokról, diákokról. Mégis, amikor egyházi ingatlanokról esik szó, ez alatt azt értjük, hogy az oktatók, pedagógusok, személyzet, titkárok, előadók, iskolások, tanulók is mintha átmennének egyházi használatba avagy tulajdonba.
Az egyházak nevében is következetesen az egész iskola átvételéről beszélnek, no meg arról, hogy az iskola azért kell, hogy ott megvalósulhasson az egyházi oktatás, a vallásos erkölcsi nevelés.
A kereszténydemokrata politikusok az egész társadalom támogatását kérik ma azzal, hogy a társadalom igényli az egyházi iskolákat, és így a teljes társadalom célját a vallás céljával egybeesőnek tüntetik fel. Nyilvánvaló következmény, hogy akik ilyen nevelésre nem alkalmasak, vagy szakmai tudásukat nem rendelik alá egyházi céloknak, azoknak nem lesz ezekben az iskolákban maradásuk. Ez pedig rendjén is volna így, hiszen az egyház a maga iskoláiban szuverén módon dönt.
Az egyházi iskolák hallgatólagos prioritása az egyház által működtetett iskolák felett jelzi, hogy az alapellátás teljesítése csupán eszköz, ürügy a vallásos cél eléréséhez. Ebben a vonatkozásban is indokolt tehát finanszírozási különbséget megtenni egyházi és egyház által működtetett iskola között, ez utóbbi javára.
Egy másik kérdés pedig rögvest az, hogy amennyiben az egyház közvetlen intézményi céljai az állami célokkal egybemosódóaknak tűnnek fel, akkor az nem jelenti-e a civil szféra csökkentését az egyház javára, holott eredendően az egyház része a civil szférának. Úgy tűnik, hogy ebben a megközelítésben az egyház kiemelkedik a civil szféra kereteiből, és valamiféle köztes képződmény lesz magánintézmény és közintézmény között, és valószínű, hogy éppen ez az öntudatlanul elrejtett végállapot.
Senki nem tagadta, sőt azt hiszem, mindenki együttérzett azzal, hogy az egyházak és főként a hívők igencsak megszenvedték az elmúlt évtizedeket. Ennek ellenére sem indokolja, hogy a magánember szenvedéseit és megrövidítését az egyházakéi mögé helyezzük. A teljes magánszféra és ezen belül az egyházi volt az állami uralom kárvallottja. Magánvállalkozást épp oly nehéz volt elindítani, mint magániskolát vagy magánegyetemet alapítani, ezt most is nehéz, a magánéletet éppúgy fenyegette az állami behatolás, mint az egyházak életét az Állami Egyházügyi Hivatal, következésképpen nem indokolt az egyházak kiemelése a civil szférából, hiszen ezzel újabb hátrányokkal sújtanánk éppen azt a civil szférát, amelyiktől a demokráciát és a piacgazdaságot, a jólétet várjuk. Éppen ellenkezőleg, ha az egyházak a civil szféra gerincét képező intézményei, akkor reményünk lehet arra, hogy az emberek önszerveződése egyéb területeken is magához tér, feléled évtizedes pusztítások után.
Ha az egyházak vállalnák azt a feladatot, hogy az állam dacára és nem pedig az állam atyai segítségével kialakítják a maguk életterét, akkor példával és támasszal, konkrét segítséggel szolgálhatnának a civil társadalom egyéb szervezetei számára, s joggal remélhetnénk a liberális demokrácia kialakulását ebben az országban. Jogi szempontból, és az itt szóban forgó iskolaügy tekintetében ahhoz, hogy az egyházak szilárdan a magánszféra intézményei lehessenek, eleget kell tenniük az iskolaalapításra vonatkozó törvényes rendelkezéseknek. Ki kellene állítaniuk a tanári kart, letétbe kellene helyezni egy éves működtetési költséget is, és a tanulók beleegyezését is kérniük kellene, amikor tulajdonba vesznek iskolát. De milyen kapcsolata alakulhat ki az egyházaknak az önkormányzatokkal, milyen feltételek mellett kaphatnak tőlük tulajdont vagy a feladat ellátására vonatkozó megbízást? Kétféle viszonya lehet ma az önkormányzatoknak az iskolához. Mivel az önkormányzati törvénnyel tulajdonukba kerültek oktatási intézmények, és tulajdonukkal szabadon rendelkezhetnek, szerződés keretében átadhatják a tulajdont vagy átadhatják a feladatot, megtartva a tulajdont. Már minden lehetőséget biztosítanak számukra a létező törvények, ebből a szempontból az egyházi ingatlanokra vonatkozó törvény teljesen fölösleges is. De átadhatják-e a tulajdont? Tulajdonképpen nem, mert az előzőekben elmondottak értelmében az állami feladatellátás ezzel mindenképpen csonkulna, és az önkormányzatok az iskolatulajdont az állami oktatás feladatának az ellátására kapták.
Továbbra is lehetőségük van azonban megfelelő szerződések keretében használatba átadni iskolákat, akkor viszont ez már nem egyházi iskola, hanem egyház által működtetett iskola lehet, amelynek a semleges oktatásra vonatkozó követelményeket is be kell tartani. Hogyha az egyházak valóban az oktatás – általuk nagymértékben feljavítható – színvonalára, a közfeladatok jó ellátására törekednének, és valamivel visszafogottabbak lennének, akkor ezt a kompromisszumos megoldást szorgalmaznák. Így tudnának beilleszkedni a mai magyar társadalomba anélkül, hogy kiszakítanák magukat belőle. Hiszen rögtön kétségessé válhat szerepük, ha a megoldott problémák helyén tovább szaporítják a gondokat – és éppen ebbe a helyzetbe fogja belesodorni a törvény az egyházakat.
De mi is lesz némely tanárok és pedagógusok sorsa? Sok pedagógus – kétség nem férhet hozzá – lojális lesz, s érthető is, hiszen ez elemi érdekük, szinte egzisztenciális kényszer, s meglehet, magasabb fizetést kap, mint állami kollégája. Vegyünk azonban egy aggasztó példát, amely számos kétségünk forrása lehet. Egyik SZDSZ-FIDESZ-többségű önkormányzat FIDESZ-MDF-KDNP ad hoc nagykoalíciója nemrégiben a következő megállapodást szavazta meg – idézem a szerződés b) pontját: "A megbízott köteles a 150 férőhelyes óvoda férőhelyeit teljesen kihasználni, a gyermekeket felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül felvenni." Továbbá a c) pont szerint – idézem: "Az óvodában működő óvodapedagógusokat, akik vállalják a katolikus szellemű nevelést, valamint a fizikai dolgozókat átvenni és foglalkoztatásukról továbbra is gondoskodni." Figyelemre méltó különbség a kötelezően katolikus szellemű óvónők és az ökumenikus óvodások között! A munkavállaló világnézeti diszkriminációja is túlságosan itt kísértő közelmúlt. Ugyanakkor a legnyersebb, bárdolatlan összefonódásnak is ékes példája a fenti szerződéstervezet: közfeladat ellátását köti vallásos követelményhez, amennyiben továbbra is tartja magát az a nézet, hogy az egyház tulajdonába, még inkább használatába átkerülő iskolák – mivel alapellátást teljesítenek – a fejkvóta és a költségvetési támogatás teljes körére igényt tartanak. Amennyiben egy ilyen szerződés alapján bárkit elbocsátanának, a Munka Törvénykönyve alapján lehetőség volna megtámadni az eljárást, hiszen csak munkajogi érvekkel lehet egy pedagógus határozatlan időre szóló szerződését felbontani.
Akkor rögtön itt vagyunk a szakszervezetek további szerepénél. Kiindulhatunk abból, amit, mondjuk, a katolikus nevelés ügyének szent kongregációja ajánl a magát katolikusnak tartó iskolák számára. Idézem az ide vonatkozó sorokat: "Azokat a hivatásszervezeteket is a katolikus iskola sajátos küldetésének egységében kell szemlélni, amelyeknek az a céljuk, hogy a nevelésben működő dolgozók érdekeit védelmezzék". És tovább: "Mivel így állnak a dolgok, ezeknek a társulatoknak nemcsak az a feladatuk, hogy tisztázzák és védelmezzék tagjaik jogait, hanem az is, hogy igyekezzenek kialakítani és elmélyíteni bennük a katolikus iskola sajátos küldetésével kapcsolatos felelősségtudatot, annak szolgálatába állítani saját tevékeny együttműködését." Világos beszéd. Hogyha a katolikus iskolában a szakszervezetek meg akarnak maradni, akkor vállalniuk kell a vallásos szellemiséget, ha pedig nem a mostani, jelenleg létezők, akkor pedig azok az érdekvédelmi szervezetek, amelyek ez után kifejezett vallásos indítékból jönnek létre – ilyen lehet a Keresztény Pedagógusok Szakszervezete vagy Kamarája. Ez utóbbit a Kereszténydemokrata Néppárt oktatási programja kifejezetten támogatja is. Minderre azt szokás válaszolni, hogy az egyházak megértőek lesznek, s nem fognak csúnya rendellenességeket elkövetni. Készséggel hihető, ámde mégis csak jó előbb kifürkészni a jogok útját, hogy ne öntudatlanul pottyanjunk egy mégiscsak a maitól sokban különböző rendbe.
Végezetül és összegzésképpen: furcsa ez a párosítás. Bátortalan állam erőszakos kormánya terjesztette elénk e törvényt. (Zaj a jobb oldalon.) Bátortalan, mert lemond évszázada kötelességébe tartozó feladatairól. A közfunkciókat átjátszaná az egyházaknak abban a reményben, hogy az egyházak majd ellátják azt, amit az állam nem tud vagy melyekkel nem mer megbirkózni. Erőszakos megoldás születik, mert mindazok a megoldhatatlan problémák, melyeket felsoroltam, még számos törvényt, programot, rendelkezést, szabályt igényelnének – e helyett viszont a Kormány azonnal vetkőzni kezdi közfunkcióit. A múlt heti MDF-sajtóértekezlet bejelentésére utalok, melyben a működőképesség biztosítását más törvényekre bízná az MDF és a KDNP – ezt Horváth József képviselőtársam is megerősítette – már nem is a működőképesség nevében, nem is a társadalom közfunkciói közé illeszkedve, hanem egyértelműen restitúciós szándékkal.
Sajnos, ezek után igen nehéz a magyar társadalom negyven év kifosztása utáni talpraállításáról, a demokrácia eljöveteléről beszélni. (Taps a bal oldalon.)
