ISTVÁN JÓZSEF (FKgP):
ISTVÁN JÓZSEF (FKgP):
ISTVÁN JÓZSEF (FKgP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 2093-as számú törvénytervezet, amely három hét óta van a Parlament előtt, nem olyan jó, hogy minden korrekció és módosítás nélkül elfogadható lenne, de nem is olyan rossz, hogy a megcélzott feladatoknak, nevezetesen az egyházi hitélet mellett a szerzetesi rend, a diakonissza közösségek működését, az oktatást, a nevelést, az egészségügyi, szociális, gyermek- és ifjúságvédelmet, valamint az egyházi kulturális célt, a nemzeti tudat terén végzendő egyházi szolgálatot ne segítené elő.
Az 1948-as erőszakos és kíméletlen egyházi vagyonok államosításával, javainak elrablásával nagyon is korlátozott hitéleti tevékenységet kivéve, azt is a templomok falai közé szorított módon, a fenti felsorolt tevékenységeket szinte egyik napról a másikra megszüntették. Az államosítással, az egyházak épületeinek és javainak többségét, a paplakások, parókia, néhány nagymúltú iskola, papnevelde, teológiák kivételével, nagyon rövid időn belül szinte egy tollvonással a kommunista hatalom kezébe került. Az államosított intézményben azonnal megszüntettek minden egyházi tevékenységet; a tisztségviselőket, nevelőket, oktatókat, pedagógusokat, szerzeteseket, papokat, szolgálattevőket embertelenül elüldözték, vagy kegyelemből alsóbb iskolai intézményekbe helyezték. Az egyházakat több mint negyven esztendőn át arra kényszerítették, hogy szinte mindenüktől megfosztva, minden javaikból kifosztva, a hithű egyháztagok, akik többségét ugyanúgy kifosztottak, azok önkéntes adományaiból és áldozataiból tartsák el.
A második világháború után sok elpusztult, lerombolt egyházi épület, imaház, templom volt, amelyet újjá kellett építeni, újra működésbe hozni saját erőből. Hogy ez milyen mérhetetlen tehertételt jelentett akkor az egyházaknak és a híveknek, ezzel mitsem törődve az akkori hatalom, csak azok tudják igazán, akik hitükből fakadóan minden üldöztetés ellenére megmaradtak az egyházak közösségében, és vállalták az erő feletti áldozatvállalást. Az úgynevezett államsegély az elorzott egyházi vagyon helyett és annak fejében csak a gazdagok asztaláról aláhullott morzsa volt. Csak később, a 60-as évek közepétől adott a kommunista rendszer nem a hitélet támogatására, hanem a nemzeti érdekek megőrzésére híres könyvtárak, levéltárak, kiemelt műemléki épületek, valamint szeretetintézmények támogatására szűkös segélyezést. Természetes, hogy a kommunista rendszernek nem volt szívügye az egyházak lábontartása és megmentése, ellenkezőleg fennen hirdették, hogy 20 év múlva megszűnnek az egyházak Magyarországon is. Az egyházi vezetőkre szégyenteljesen rákényszerített egyezmény is 20 évre szólt, mondván utána úgyis idejétmúlt lesz és feleslegessé válik. Az egyház ura, a mindenható és gondviselő Isten azonban másként határozott a magyar egyházak felől, úgy hogy nem engedi elpusztítani őket, megsemmisíteni, hanem megmenti, megtartja és megvédi, sőt kegyelmesen megújítja. Évtizedeken át mindig hívott el olyan hűséges és bátor, áldozatkész szolgákat, akik ezt a küldetést vállalták, az áruló és hűtlen szolgákat pedig türelmesen kigyomlálta az egyház veteményeskertjéből.
A hívő emberek mindig tudták és tudják, hogy az egyház ebben a világban nemcsak földi intézmény, nem egy a földi intézmények közül, hanem a Szentháromság Isten lelke által fundált, egy szent és egyetemes anyaszentegyház, amelynek léte, múltja, jelene és jövendője egyedül urától függ, és az ő akarata nélkül a pokol hatalma sem vehet rajta diadalmat. Így maradtak meg hazánkban az egyházak sok-sok próbatétel közepette és érték meg az egész nemzetünket megrázó társadalmi változást, átalakulást. Fő részt vállaltak a társadalmi béke megőrzésében, a vér nélküli hatalomátvétel megteremtésében, az egymás elleni politikai acsarkodás helyett az egymásért és a nemzetért történő felelősségvállalást, a nemzeti összefogás szükségességét hirdették és munkálták.
Joggal óhajtják a nemzet többségét kitevő, különböző felekezetekhez tartozó hívek, hogy a rajtuk esett jogos sérelmeket orvosolják. Jelen és jövőbeni működésükhöz szükséges tárgyi és anyagi feltételeket biztosítsák, az elorzott, az erőszakkal államosított javakat adják nekik vissza.
Nem állami támogatást kérnek, nem alamizsnát várnak, hanem a jogtalanul elvett tulajdonaik visszaadását. Természetesen nem mindent, nem minden áron és nem azonnal, hanem fokozatosan, a zavartalan működéshez szükséges mérték szerint. Ma még a szükséges mértéket megállapítani, meghatározni teljes felelősséggel, sem a Parlament, sem a Kormány, sem az önkormányzatok, de az egyházak sem tudják, azonban az induláshoz szükséges, az újrakezdéshez szükséges javakat, épületeket minél előbb biztosítani kell az egyházaknak.
Hamis beállítás az ellenzék oldaláról az, hogy az egyházi tulajdoni javak visszaadása társadalmi feszültséget idéz elő, úgymond kárára lesz az egyházaknak is: sokat veszíthetnek. Csak zárójelben kívánom megjegyezni, hogy az egyházak nemigen veszítenek semmit, hiszen majdnem mindent elveszítettek. Ezek a szirénhangok nem ismeretlenek számomra. Mint gyülekezeti lelkipásztor, harminc év óta végzek folyamatosan, nem kis harc árán, mind a mai napig iskolai hitoktatást – természetesen állami iskolákban. Az utóbbi éveket leszámítva, mindig azt hallottam: feszültséget idézek elő az úgymond kettős nevelésemmel, megzavarom a gyermekek lelkivilágát. Arról, hogy mennyi hazugsággal fertőzték a gyermekek lelkét és elméjét, mélyen hallgattak. Erre a rágalomra mindig azt szoktam válaszolni: nem én idézem elő a kettős nevelést, a lelki konfliktust, a feszültséget, aki a kétezer éves keresztyén és a 450 esztendős kálvinista hit és erkölcs cseppjeit csepegtetem a tanítványaim lelkébe és elméjébe.
Meg vagyok győződve róla, hogy ha az egyházi ingatlanok visszaadása körül a törvénytervezet törvénnyé válása után feszültség támad a társadalomban, azt nem az egyházak fogják előidézni, hanem azok, akik a törvénytervezetet ellenzik. Remélem, hogy az önkormányzatok, a volt egyházi tulajdon használói megértik, hogy az egyházaknak, főleg az iskola ügyben, de más egyházi tevékenységben is, az elvárt és jogos igényeknek meg kell felelni, és ezt nem kívánják gátolni. Ha nagy nehezen egy egyházi iskolát vagy iskolarészt visszakap valamelyik egyház, oda tízszeres a jelentkezés. A társadalmi igényt ki kell elégíteni. Ne legyünk továbbra is farizeusok, mint a régi urak, akik szóban egyházellenesek voltak, de minden követ megmozgattak, hogy gyermekeik egyházi iskolába járhassanak. Nem volt lelkiismeret-furdalásuk, hogy az intézetet fenntartó hívő szülők gyermekeit kiszorították onnan.
Azokat az intézményeket, épületeket, hozzájuk tartozó ingatlanokat, beépített és beépítetlen földterületeket vissza kell adni, amelyekre az egyházak az igényt bejelentik. Ha ez lehetetlen lenne, akkor pénzben kell őket kártalanítani, vagy megfelelő csereingatlannal kell kárpótolni őket. Egyházi egyesületek volt ingatlanait is vissza kell adni. Ezek mind adományként kerültek az egyházak tulajdonába és egyházi tulajdonok voltak. Ezek között nagyon sok a nemzetközileg is számon tartott épület és ingatlan, és elválaszthatatlan részei az egyháztörténelemnek és a magyar nép történelmének is. Mérhetetlenül nagy felelősséget és gondot vállalnak magukra azok az egyházak, a többségében leromlott állapotú épületek visszavételével – de afelől biztosak lehetünk, hogy a visszakapott javak hűséges sáfárai lesznek.
Azt nem lehet megengedni – és ezért kell a törvényt minél előbb megalkotni –, hogy még mielőtt az igényelt épületeket az egyházak megkaphatnák, egyes önkormányzatok, kezelők, használók vagy bitorlók, nyereségvágyból eladják. A használókat a visszaadásig kötelezni kell az állagmegőrzésre és a rendeltetésszerű használatra. Nem fogadhatók el a 8. § (2) bekezdésében foglaltak – idézem: "A jegyzékbe felvett ingatlanoknak az egyház igénylése alapján, évente legalább 5%-át az egyház használatába kell adni." A törvénytervezet 10 évi átadási határidőt ír elő. Ez magában is hosszú, így azonban a tíz év alatt a jogos tulajdonnak csak 50 %-át kapnák vissza az egyházak. A törvény hatályba lépése után a 90 napos igénylési idő is nagyon rövid, ezt legalább duplájára kell emelni.
Nagyon sok esetben sok gondot fog okozni a volt tulajdonjog igazolása. A legnagyobb hiánya a törvénytervezetnek, hogy kihagyta az egyházak volt adomány- és illetményföldjeit. Ezt a kérdést nem lehet megkerülni. Az egyházak nem mondhatnak le adományföldjeikről és javadalomföldjeikről. Az 1948-ban történő felajánlás jobban fájt az egyház tagjainak, mint maga a tény, és mindenekelőtt az, hogy voltak olyan egyházi vezetők, akik ezt a felajánlást megtették. Úgy gondolom, semmi akadálya nincs annak, hogy a kárpótlási törvény mértéke szerint, az egyházközösségek ezer aranykorona értékig degresszió nélkül visszakapják javadalmi földjeiket. A földek soha nem vagyonszerzést céloztak, hanem az egyházak működését szolgálták és biztosították. A földek jövedelme a gyülekezetek zavartalan szolgálatát segítette elő, melynek része volt az iskola, a különböző intézmények fenntartása, továbbá az egyházi épületek létesítése, állagmegóvásának biztosítása, valamint az egyházi alkalmazottak fő javadalmi forrása.
Az államtól való függőség megszűnése a cél – ebben egyetértek az ellenzékkel –, ez pedig az ingatlanokkal való gazdálkodással valósulhat meg. Nemcsak az önkormányzatoknak kell ezt a lehetőséget megadni, hanem az egyházaknak is. Ez a törvénytervezet a föld visszaadása nélkül éppen azt a célt teszi lehetetlenné, amit el akar érni, nevezetesen: az egyházak működőképességének biztosítását. A jövedelemszerzés gátjával a kis közösségek, a kis gyülekezetek életét bénítják meg. A tervezet a városi nagy gyülekezeteknek kedvez, és még hátrányosabb helyzetbe hozza a pusztuló falusi kis gyülekezeteket, kis egyházakat. Az is megfontolandó lenne, hogy az egyházak működését más törvény vagy törvények alkotásával is elő kellene segíteni.
A tervezet más, egyéb fogyatékosságaira itt, az általános vitában, nem kívánok kitérni. Ezekre nézve módosító indítványokat kívánok beadni, róluk majd a részletes vitában kívánok szólni.
Remélem, hogy a törvénytervezethez benyújtott módosító indítványokkal olyan törvényt fogunk alkotni, amely társadalmunknak, magyar népünknek és egyházunknak is a javát fogja szolgálni.
Befejezés előtt engedjék meg, hogy egy mai felelős egyházi vezetőtől, a veszprémi református egyházmegye ifjú gondnokától – világi ember – idézzek.
"Nem kívánunk vallásháborút, de igenis kívánunk tiszta lelkiismerettel, egyenes derékkal járni, hitünket, meggyőződésünket bátran vállalni. Ehhez tartozik egy kiszámítható lelki és emberi magatartás, ami így konzekvens kell, hogy legyen. Konzekvens a negyven évvel ezelőtt élt elődökhöz, azok hitéhez és tulajdonához. Nem a magunk erejéből, hanem a Krisztus kegyelme által." Eddig az idézet.
Befejezésül még csak annyit, meg vagyok győződve arról, hogy ebben az ügyben az eredmény és az érdem nem azé lesz, aki nagyon akarja, vagy így, vagy úgy erőlteti, hanem a mindenen könyörülő Istené.
Tisztelt Ház! Kérem a törvénytervezet és a módosító indítványaim támogatását. Elnök Úr! Köszönöm, hogy szót kaptam. Képviselőtársaim, köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
