JÁNOSI GYÖRGY, DR. (MSZP)
JÁNOSI GYÖRGY, DR. (MSZP)
JÁNOSI GYÖRGY, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ismét egy olyan törvénytervezet tárgyalását kezdtük meg, melynek fő hivatkozási alapja a múltban esett igazságtalanságok orvoslása. Ismét egy olyan törvény tervezetét, mely ennek ellenére egy kiválasztott társadalmi rész, a civil szféra egy kiválasztott szervezetrendszere számára kíván jóvátételt és igazságot szolgáltatni. Ismét egy olyan törvénytervezetet, mely mindezek következtében és a benne rejlő reprivatizációs lehetőségek miatt várhatóan súlyos társadalmi feszültségeket kelt és éles viták tárgyává válik. Mindjárt az elején szeretném leszögezni: a szocialista frakció elfogadhatatlannak tartja a volt egyházi ingatlanok tulajdoni rendezésére vonatkozó törvényjavaslatot, elutasítja annak szellemét és a benne rejlő kormányzati törekvéseket. A frakció egyetért azzal, hogy az elmúlt korszakban súlyos igazságtalanságok érték az egyházakat anyagi, vagyoni, morális szempontból egyaránt. Egyetértünk azzal, hogy a modern európai normáknak megfelelően javítani kell az egyházak működési feltételeit, hogy európai szerephez jussanak.
Biztosítani kell a hozzájárulásukat a válság leküzdésében, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociális élet területén nyújtott kiegészítő szolgáltatásaik révén.
Támogatjuk ezeket a törekvéseket. Ez a törvénytervezet azonban messze túlmutat az igazságszolgáltatáson és a működési feltételek javításán. Túllép azon, mert a nagy vihart kavart kárpótlási törvény kedvezményezettjeinél is kitüntetettebb szerepet biztosít az egyházaknak. Ezt jelzi a törvényjavaslat néhány jellegzetes vonása, mindenekelőtt: ebben a törvényjavaslatban a reprivatizációnak nincs felső, csak alsó határa, ahogyan elhangzott, 50%-a 10 év alatt minimum visszakerül az igényelt javakból az egyházak tulajdonába. A felső határ nem kizárt, hiszen az MDF vezérszónoka is úgy fogalmazott, hogy a reprivatizáció nem feltétlenül lesz teljes körű, tehát az egyházi ingatlanok visszaadása nem feltétlenül lesz teljes körű. Ő a hangsúlyt a "nem teljes körűre" helyezte, én azonban hadd helyezzem a "nem feltétlenül" megjegyzésre. De a törvénytervezetben itt nincs felső korlátja a két jogcímen is szerezhető kártérítésnek sem. Az igénybejelentésnek jelez ugyan határidőt a törvényjavaslat, ennek elmulasztása azonban nem von maga után jogvesztést, azaz nem jogvesztő hatályú. Ez azt jelenti, hogy 10 év alatt bármikor bejelenthető az ingatlanok visszaigénylése. Nincs a törvénytervezetben kötött határidejű használatbavételi kötelezettség sem, amely felteszi azt a lehetőséget, hogy a visszakapott ingatlanok évekig nem hasznosulnak, ha az egyháznak nincs meg erre a megfelelő feltételrendszere.
Végül erre a dologra utal az is, hogy a reprivatizációs alapidőpont a kárpótlási törvénytől eltérően messzemenően az egyházak érdekeihez igazodik. Mindezek világossá teszik számunkra, hogy az igazságszolgáltatás és a működési feltételek javításának hátterében meghatározott kormányzati, politikai, hatalmi törekvések húzódnak meg. Olyan politikai, hatalmi törekvések, melyek a kormánykoalíció nyíltan vállalt ideológiájának vagyoni, intézményi alapjait teremtik meg, és a koalíció lehetséges társadalmi bázisának az erősítését célozzák. E törekvésnek a törvénytervezet olyan értékeket és alapelveket rendel alá, melyek a modern Európa társadalmainak az alappilléreit alkotják. Alárendeli a hatalmi, politikai törekvésnek az állam és egyház szétválasztásának a modern európai normáit. Tudjuk, a szekularizáció Magyarországon sohasem sikerült. A két világháború között olyan állapotok uralkodtak, melyben a katolikus egyház és a katolicizmus gyakorlatilag államegyházként, illetve államvallásként működött. A felszabadulás utáni időszakban, messze túllépve a másik végleten, messze túllépve az állam és az egyház szétválasztásán, az erőszakos államosítások a már ismert következményeket vonták maguk után, melyek orvoslása nélkülözhetetlen.
Nyilvánvaló, hogy az állam és az egyház szétválasztását valahol a kettő között kell keresnünk. A törvényjavaslat azonban azokhoz az állapotokhoz nyúl vissza, amelyek korábban az egyik végletet jelezték. Olyan időszak ez, a 48-as állapotok, amikor az egyházak infrastruktúrája gyakorlatilag a két világháború közötti állapotot tükrözték vissza. Hadd mondjak néhány példát. Az 1948. január 1-jei állapot szerint az általános és elemi iskoláknak 61%-a volt az egyházak kezében, a gimnáziumok 54%-a, a tanítóképző intézeteknek pedig több mint 76%-a. Ez az induló időpont, amihez viszonyulni kíván ez a törvénytervezet a visszaszolgáltatás alapján. Mivel a reprivatizációnak nincs felső korlátja, adott a lehetőség. Az állam részben feladja ellátási kötelezettségét, és átruházza az egyházakra. Ez az állam és az egyházak feladatainak az összemosódását eredményezheti, amit jogi eszközökkel nem zár ki ez a tervezet. De a hatalmi, politikai törekvésnek nemcsak ezt az elvet rendeli alá a tervezet, hanem a vallás- és lelkiismereti szabadság elvét is. Ez az elv is sérülne a fenti törekvések következtében, hiszen benne rejlik a lehetőség, hogy az ingatlanok visszaadása után nem tudja az állam biztosítani a szabad választás lehetőségét az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociális ellátás területén.
Elhangzott utalás arra, hogy számtalan község van Magyarországon, amelynek egy iskolája, egy művelődési intézménye, egy szociális intézménye van. Ha ezek volt egyházi ingatlanban működnek, és ezt visszakapja az egyház, akkor a szabad választás lehetősége a más felekezethez tartozik, illetve a minden felekezeten kívüliek számára is megszűnhet. A vallás- és lelkiismereti szabadság elvének pedig a más felekezethez tartozó és a minden felekezeten kívüliek érdekeit is védenie kell.
A harmadik elv, amit alárendel törekvéseinek a Kormány, az önkormányzati tulajdon feletti önrendelkezés lehetősége. A tervezet az önkormányzatok kiszolgáltatottságának tervezete. Alkudhatnak ugyan az önkormányzatok, a helyi egyezségkötés lehetőségét adja a törvénytervezet. Az önkormányzatok azonban ebben az egyezkedésben nincsenek valóságos alkupozícióban. Ha igent mondanak, és kiköltöztetnek volt egyházi ingatlanból közintézményeket, akkor ezt csak úgy tehetik, ha ehhez a Kormány biztosítja a szükséges pénzügyi fedezetet. Ha nem ezt mondanak, egy olyan bizottság dönt az ingatlan sorsáról, amely felerészt kormányképviselőkből, felerészt egyházi képviselőkből áll. Jelen lesz ugyan az önkormányzat képviselője, de létszámarányuknál fogva a részvétele csak formális lehet.
Negyedik tételnél a törekvéseinek alárendeli a lakosságra hárítható terhek szempontjait is ez a tervezet. A közintézmények áthelyezése, a korlátozás nélküli kártérítés, az ingatlanátadás 10 éves elhúzódása várhatóan rendkívül költségigényes lesz. Nincs róla információ a törvénytervezetben, és az expozéban sem hallottunk arról, hogy milyen várható költségigények ezek. Noha való igaz, hogy az egyházak első körben már egy évvel ezelőtt le kellett adják igényléseiket, mik azok az ingatlanok, amelyeket szeretnének feltétlenül ismét megkapni. E kiindulópont egy hozzávetőleges költségtervezet felmutatására mindenképpen lehetőséget adott volna. Biztos, hogy egy meghatározott társadalmi részérdek érvényesítése, a korlátok nélküli igazságtétel vagy a reprivatizáció a társadalom és lakosság egészére hárítja a terheket. Ezeket a szempontokat is úgy tűnik, a törvénytervezet alárendeli egy meghatározott politikai törekvésnek.
És végül alárendeli, a tervezet feláldozza a válságkezeléshez szükséges társadalmi békét is. Újabb feszültséggócok keletkezhetnek az ingatlanok visszaszolgáltatása folyamán. Feszültség keletkezhet a nagy egyházak és a kisebb felekezetek között, hiszen a 48-as állapotok szerint a katolikus egyház messze jobb helyzetben, előnyösebb helyzetben volt, mint más felekezetek.
A törvénytervezet ugyan utal arra, hogy a kis felekezeteknek is biztosítani kell a működési feltételeiket, ezt azonban nem vonja a törvény szabályozási területe alá, tulajdonképpen áthárítja az önkormányzatokra, hogy azok juttassák őket megfelelő ingatlanhoz, így újra az önkormányzatokat teszi bizonyos értelemben jelenlegi anyagi helyzetükben kiszolgáltatottá.
De konfliktus alakulhat ki a lelkiismereti és vallásszabadság megsértése következtében a hívők és a felekezeten kívüliek között is.
Mindezek azt mutatják, hogy a javaslat nem szolgálja az egyházak és a vallásos érzelmű emberek érdekeit, mert olyan konfliktusok középpontjába állítja őket, amelyek valóságos érdekeik ellen hatnak. (Zaj a jobb oldalon.) Ma az ő érdekük is az, hogy az átalakulás minél kisebb társadalmi feszültséggel járjon, így ellenük is cselekszik mindenki, aki megakadályozza a társadalom megbékélését.
Mindezek alapján elutasítjuk, elfogadhatatlannak tartjuk a tervezetet. Az egyházak működési feltételeinek javítása során csak olyan megoldást támogatunk, mely garanciákat ad a fenti alapelvek betartására, mely az oktatás, a kultúra, a szociális élet területén megtöri ugyan az állami monopóliumot, de nem oldja fel az állam ellátási kötelezettségét, mely a fenti szolgáltatás terén mindenki számára biztosítja a szabad választás lehetőségét, minimálisra csökkentve ezzel a társadalmi feszültségeket. Csak olyan törvénytervezetet tudunk elfogadni, mely az önkormányzatok számára valóságos beleszólási lehetőséget ad saját tulajdonuk sorsának alakulásába, és amely kizárja a reprivatizáció lehetőségét.
A szocialista frakció ebben a szellemben készíti el javaslatainak csomagtervét, mely alapelveiben, alapkoncepciójában változtatja meg az eredeti tervezetet. Egyetértünk a miniszterelnök úrral, aki nemrég azt mondta, hogy a kárpótlási törvény után meg kell szüntetni minden reprivatizációs lehetőséget. Ezt a gondolatot már ebben a törvénytervezetben érvényesíteni kell. El kell zárni az útját minden reprivatizációs törekvésnek, egyrészt azért, mert ez a törvényjavaslat nem lehet egy új állami rangra emelt központi ideológia vagyoni intézményi megalapozásának eszköze, másrészt pedig azért, mert egyszer s mindenkorra le kell zárni a rendszerváltás utáni történelmünk archaikus szakaszát jelző, törvényes vagy törvényen kívüli vagyonszerző kalandozások korát. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
