KÁDÁR PÉTER (SZDSZ)
KÁDÁR PÉTER (SZDSZ)
KÁDÁR PÉTER (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kérem, engedjék meg, hogy én az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos törvény általános vitájához szóljak hozzá, és hogy ne megboldogult vagy élő egyházfőkhöz, ne is Nagy Constantinus császárhoz, hanem a Szentíráshoz forduljak bevezető gondolatokért.
"Ezt mondja a Magasztos, a Felséges, aki örök hajlékában lakik, akinek szent a neve. Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és a megalázottal is. Felüdítem a megalázottak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét, mert nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom. Megharagudtam a haszonlesés bűne miatt, haragomban megvertem őt, és elrejtőztem, ő pedig elpártolt tőlem, és a maga feje után járt. Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt, vigasztalással fizetek neki és szomorkodóinak, megteremtem ajkán a hála gyümölcsét. Békesség, békesség közel és távol. Ezt mondja az Úr, meggyógyítom őt " – írja Ézsaiás vagy más néven Jessejá, Isaias próféta.
Igen – tisztelt Ház –, akik pedig ezeket a sorokat olvasni szokták, azok valóban úgy tekinthetnek a közelmúlt történelmi fordulatára, mint a szabadulás és a gyógyulás kezdetére. És az egyházi vagyon rendezése akkor lesz sikeres, ha annak és még több más törvényi szabályozásnak az eredményeképpen tényleg szabad és gyógyult hívő közösségek fognak működni ebben az országban.
Nem kívánok bővebben kitérni a rabság és a megsebeztetés korszakának a leírására, hiszen azt jól ismeri mindenki, aki ebben a hazában élt az elmúlt évtizedek alatt, minthogy az egyházak nem külön sorsot kaptak, hanem osztoztak környezetük, a magyar társadalom sorsában, ami nemkülönben fogoly és sebesült volt. Joga ha volt hívőnek és nem hívőnek, írott malaszt maradt csupán, s most eljött az ideje, hogy ezek az írott jogok életre keljenek.
A megalkotandó törvény tehát akkor lesz sikeres, ha megvalósítja a szabad lelkiismeret írott jogát hívőnek és nem hívőnek, keresztyénnek és zsidónak, katolikusnak és protestánsnak egyaránt.
De hogyan érhetjük el a kívánt célt, hogy mind az egyházi társadalom, mind a társadalom egésze elnyerhesse, illetve megőrizhesse ezt a tagjait megillető jogot. Úgy semmiképpen nem, ha miközben az egyiket gyógyítjuk, a másikon újabb sebet ejtünk, míg az egyiknek tágas teret adunk, a másiktól teret veszünk el. Hiszem, hogy az e kérdésben hozzám hasonlóan gondolkodókkal együtt sikerült megtalálni azt a módot, ahogyan elősegíthetjük az egyházak működőképességét anélkül, hogy más közösségek működését megzavarnánk. Egyébként ha nem ezt tennénk, mindkét felet sújtanánk egyszerre e törvénnyel, hiszen az egyháztagok egyszersmind más közösségek alkotói, egy-egy település lakói is.
Ezért a Szabad Demokrata képviselőcsoport kettős célt tűz ki a módosító indítványaival. Egyrészt szorgalmazzuk – mint arról Mészáros István képviselőtársam már szólt –, hogy az egyházak kaphassanak tulajdont a működésükhöz, elsősorban azoknak a feladataiknak az ellátáshoz, amiket csak ők tölthetnek be, más szóval hitéleti céljaikra, mégpedig minél előbb. Erre azért van szükség, hogy gyógyulásuk folyamata minél előbb végbemehessen, azaz hogy a vallásszabadság alkotmányos joga a gyakorlatban is érvényesüljön, hogy ahol most a hívők közössége nélkülözi a megfelelő istentiszteleti helyet, ott rendelkezésére állhasson ilyen.
Személy szerint mint református lelkipásztor őszintén remélem, hogy a meglévő templomok és imatermek egyre inkább szűknek fognak bizonyulni.
Szükséges továbbá, hogy legyen olyan ingatlanunk, amelyben lekészeket, szerzeteseket, hitoktatókat, lelki gondozókat s más gyülekezeti munkásokat korlátozás nélkül képezhetnek és elhelyezhetnek az egyházak. Ez minden más tevékenységük tárgyi és személyi előfeltétele is egyben.
Másrészt szeretnénk elérni, hogy az egyházak a települési önkormányzatokkal történő szabad megegyezés alapján vállalhassanak át olyan feladatokat is, amelyeket egyébként nemcsak ők végezhetnek. A gyógyulásukhoz ugyanis hozzátartozik a gyógyító munkájuk, vagyis a társadalmi szolgálatuk. Erre viszont nem lehet kötelezni sem az egyházi közösségeket, sem az önkormányzatokat, mivel ez utóbbiaknak vannak olyan közfeladataik, amikért akkor is felelősek, ha elvégzésükkel mást bíznak meg. Abban a munkában pedig, amit más is elláthat, már nem tehet különbséget törvény hívő és nem hívő között.
Az más kérdés, hogy az önkormányzatok szívesen találnak majd partnerre a helyi gyülekezetekben a munkamegosztás során, mivel ők talán már jelen vannak ott is, ahol alapítvány vagy más civil szervezet még nem működik, s így nem működtetheti az iskolákat, a gyógyító, a gyermekvédő és a művelődési intézményeket.
Ebbe a nemes versenybe azonban az állam, a törvényhozó nem avatkozhat bele felülről. Meggyőződésem, hogy maguk az egyházak sem alapítványok, magánszemélyek vagy egyesületek helyett vagy azok rovására kívánnak szociális munkát végezni, hanem velük együtt, egymást segítve.
Szükségtelen tehát arról rendelkeznie e törvénynek, hogy ki lássa el a közfunkciók egy jelentős részét. Bízzuk ezt a helyi közösségekre, a települések, az egyházak, a közintézmények felelőseire, ők jobban tudják, mint mi, hogy ki tud helyben színvonalasabb, hatékonyabb társadalmi munkát végezni.
Tisztelt Ház! Felszólalásomat azzal kezdtem, hogy eljött a szabadulás és a gyógyulás ideje egyháznak, nemzetnek.
Azt tartom, hogy mi, törvényhozók, az állami politika formálói egy módon szolgálhatjuk ezt. Úgy, hogy a gyógyulás fájdalmait enyhítjük, s nem élesítjük olyan törvényekkel, amelyek figyelmen kívül hagyják egyik vagy másik társadalmi csoport elemi érdekeit. Akkor szolgáljuk a sebek behegedését, ha az állam polgáraiban nem hívőt vagy az ateistát, hanem az embert látjuk. Azt az embert, aki szabadnak teremtetett, s akinek nem mi, a többi ember adagoljuk a szabadságát. Akkor segítjük elő a gyógyulást, ha nem sütünk új bélyeget egymás homlokára a régi helyett aszerint, hogy ki miben hisz. Magam mint gyakorló keresztény nagyon remélem, hogy például a jó keresztény minősítés soha nem fogja átvenni a jó elvtárs cím helyét a magyar közéletben.
Meg vagyok győződve arról, különösen előzetes párbeszédeink alapján, hogy a megalkotandó törvényben érintettek, az egyházak vezetői is jót akarnak, nemcsak javakat. Kitől várhatnának a gyógyulást remélők megértést, türelmet, társadalmi szolidaritást, ha nem azoktól, akik az emberrel szolidáris, iránta atyai türelmet tanúsító Istent hirdetik?
Kérem a tisztelt Házat, bölcsen mérlegeljen. Azokat a javaslatokat fogadja el, amelyek egyszerre szolgálják hívők és nem hívők szabadságát: egyház- és társadalom gyógyulását. Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps.)
