BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ismét egy olyan törvényjavaslat, amely akár szakmailag is minősíthető lenne, és ez erényét képezné, hogyha kőkemény érdekösszeütközések területévé nem válhatna. Márpedig válhat, hiszen vélhetően egészen más érdekeket képvisel a szerencsejátékok állami monopóliumát megtestesítő kormányzat és állam, mást azok a vállalkozók, akik részesedni akarnak a szerencsejáték-szervezésből, és persze mást azok az állampolgárok, akik szeretnének minél nagyobb eséllyel és haszonnal részt venni az egyes szerencsejátékokban.
Ennek ellenére azt gondolom, hogy mégis olyan törvényjavaslatot tárgyalunk, amelyben elsősorban ezeknek az érdek-összeütközéseknek és a szakmai ellenvéleményeknek a csatájára lehet számítani, és ez jól van így.
Hogy szükség van a szerencsejáték-törvényre, arra az államtitkári expozé elégséges választ adott, ezzel nem szeretném önöket untatni. Azt gondolom, hogy a szükségesség és a szerencsejáték-törvény megalkotásának lehetséges ideje is elérkezett, hiszen az Országgyűlés az elmúlt héten alkotta meg a koncessziós törvényt, amely nélkül nem lehetne értelmezni ezt az ágazati koncessziós törvénynek minősülő, szerencsejáték szervezésére vonatkozó törvényjavaslatot.
Érdemesebb azzal foglalkozni, hogy vajon milyen filozófiát, milyen koncepciót követ a most tárgyalt, szerencsejáték-szervezésről szóló törvényjavaslat.
A világban általában kétféle megoldás létezik. Az egyik az amerikai kontinens és Távol-Kelet országaira, a másik inkább Európa országaira jellemző. Az egyiknek az a lényege, és ez a tengerentúli országok gyakorlatának általánosítható vonásait jellemzi, hogy többnyire rendkívül szigorú, többnyire törvényben meghatározott működési szabályokkal rendelkeznek a szerencsejátékok lebonyolításáról, de eszük ágába nem jut a szerencsejáték-piacot vagy a versenyben résztvevők számát bármilyen módon korlátozni.
Itt teljes a szabadság, döntsön a piac, döntsenek a vállalkozók, illetve azok, akik a szerencsejátékokban részt vesznek.
Az európai megoldásban kétségkívül két fő irányzat van. Az egyik a német tipusú, a másik az angolszász tipusú megoldás. A német tipusú, és ezen belül is a porosz szerencsejáték-szabály bizony hallatlan kemény, többnyire a versenyt, a piacot is, és persze a játékszervezés szabályait is rögzítő törvényekkel működik, bár szeretném megmondani, hogy az utóbbi időben elsősorban a német szerencsejáték-törvényben már bizonyos liberális elemek is találhatók.
Az angolszász mintára utalt államtitkár úr, valóban így van, nem ragaszkodik az állam a szerencsejátékok szervezésének monopóliumához, ezzel együtt azonban kemény kereteket szab a szerencsejáték-szervezéshez.
Az könnyen belátható, és az eddigiekből is kiderült, hogy a magyar minta sokkal inkább közelít a német modellhez, ezen belül is a szigorú és a piacot korlátozó porosz modellhez, anélkül hogy az angolszász minta kedvező liberális elemeit ötvözné.
A kérdés az, hogy vajon erre van-e szükség, ez adja-e azt az optimális működési feltételrendszert, amelyben valójában mindenki jól jár, hiszen azt hiszem, a végcél ez lehet, a biztonságos szabályozás mellett az egyébként potenciálisan jelenlévő veszélyforrások elhárítása, az ellenőrzési feltételek megteremtése mellett járjon jól állam, vállalkozó és mindenki, aki részt vesz az ügyben.
Úgy gondoljuk, hogy hat olyan elvi kérdés van, amelyre a figyelmet érdemes felhívni, és amelynek a területén korrekciókat célszerű végrehajtani, és e korrekciók után alkalmassá lehet tenni a törvénytervezetet arra, hogy egy viszonylag jó törvény szülessék.
Az első elvi kérdéskör a versenykorlátozásnak az ügye. Egyetértek Kósa Lajosnak az érvelésével, azt gondolom, kettős szabályozást beépíteni, amely egyfelől hallatlan kemény feltételekhez köti – egyébként helyesen – a koncesszió elnyerésének feltételeit és a működési szabályokat is, plusz még egy mennyiségi piackorlátozást is bevezetni, ez olyan dupla korlát, amely senkinek az érdekeit nem szolgálja.
Tökéletesen értelmetlen dolog egy törvényben megmondani, hogy hány koncessziós engedélyt lehet kiadni erre, arra, amarra, kaszinóra, és így tovább, és így tovább. Ezt majd a piac eldönti. Aki itt vállalkozni tud, annak ugyanis éppen elég befektetendő tőkével kell rendelkeznie, a működtetés szabályai kemények – és ez helyes, hogy így van, ezen nem feltétlenül kell oldani –, a piac pedig el fogja dönteni, hogy hol, mire van szükség. Arról már nem is beszélve, gondolják csak végig, micsoda képtelen ötlet az, hogy megyénként automatikusan két-két kaszinó nyitására akarnak koncessziós engedélyt kiadni. Tessék megmondani: a Balaton mellett is annyi kell, mint Szabolcs-Szatmár megyében, és biztos abban valaki, hogy kettőre van szükség? Azt hiszem, valóban nem kell tovább folytatni ennek a kérdésnek a képtelenségét.
Úgy gondolom tehát, elég a működési szabályokat, elég az ellenőrzés feltételeit, illetve a koncessziós jog elnyerésének nagyon kemény feltételeit a törvényben rögzíteni. Nincs szükség mennyiségi korlátok beépítésére.
A másik egy még izgalmasabb ügy, nevezetesen, legyen-e a szerencsejátékok között például kaszinóban forintért játszható kaszinó is. Azt gondolom, nem kérdés akkor a kérdés, hogyha a belső pénzforgalomban és a lakosság pénzforgalmában is érvényesül a nemzeti valuta konvertibilitása. Reméljük, oda el fogunk jutni. Ma azonban nem tartunk itt. Mindaddig, amíg a nemzeti valuta nem konvertibilis, egy forintos játéklehetőséget biztosító engedély egyértelműen az ország devizagazdálkodási érdekeit sérti. Gondolják csak végig: elég egy vegyes tulajdonú vállalkozás, amely forintos kaszinót üzemeltet, a forintban realizált nyereségének a befektetett tőke arányában devizában viheti ki a profitját. Magyarul: amit ő forintban nyereségként realizált, azt a Nemzeti Banknak kötelessége átváltani devizára, és úgy viheti ki.
Lehetne valamelyest javítani a helyzeten, ha kizárólag magyar tulajdonba kerülnek az ilyen, forintért is játszható kaszinók. Ez azonban tökéletesen ellentmondana a vállalkozás szabadsága elvének és a külföldiek magyarországi befektetéséről szóló törvénynek. Értelmetlen lenne tehát egy ilyenfajta korlátozást bevezetni. Arról már nem is beszélek, hogyha forintos kaszinó is lesz ebben az országban, mindaddig, amíg a forint nem konvertibilis, legyenek erősek, devizás kaszinóban senki se fog devizáért játszani. Föl fog gyorsulni a feketepiaci átváltása a devizáknak, mindenki forintért fog játszani. Értelmetlen dolog tehát mindaddig, amíg a forint nem konvertibilis, ilyen lehetőséget adni.
A harmadik elvi kérdés az átmenet kérdése. Egyetértünk azzal, hogy rendkívül differenciált és hallatlanul hézagos a jelenlegi szabályozás. De vannak játékfajták, ahol a jelenlegi szabályozás épp olyan szigorú, mint a törvény által ajánlott szabályozás. Ilyen például a minisztertanácsi rendelet alapján eddig kiadott játékkaszinó-engedélyeknek az ügye. Vajon mi indokolja, hogy az eddigi egymillió dolláros koncessziós díj, amit most 70 millió forintra vált át a törvényjavaslat, befizetői csak öt évig rendelkezzenek a koncessziós engedéllyel, aki most új 70 millió forintot tesz le, az tíz évig élvezze a koncessziós jog gyakorlásának esélyét?
Azt gondolom tehát: ahol azonosak a feltételek a jelenlegi és a tervezett szabályok között, ott azonos lejárati időt kell biztosítani az átmeneti periódusban is.
A negyedik elvi kérdés: vajon milyen részesedésre kerüljön sor, és egyáltalán kerüljön-e sor részesedésre koncessziós díjból, vagy az állami centralizált jövedelmekből, adókból önkormányzatoknak, esetleg más szervezeteknek. Azt hiszem, helyes az az irány, hogyha az önkormányzatok lehetőségeit ez a törvény bővíti a tervezethez képest. Ennek két útja van.
Az egyik nem egyszerűen a véleményezési, hanem az egyetértési jog biztosítása az önkormányzatok számára.
Sokszor és sokan fölvetették, hogy veszélyforrásokat is magában rejtenek a szerencsejátékok. Azt gondolom, e veszélyforrások egyikét-másikát az önkormányzatok előzetes egyetértéséhez kötött szabályozás eredményesen, sikeresen képes kiszűrni.
A második a részesedésnek a dolga. Úgy vélem, hogy a koncessziós díjból, amely valóban a világban általában állami monopólium, és így az abból származó bevétel is állami monopólium, nem lenne célszerű valamiféle megosztást ajánlani.
Más a véleményünk azonban a nyereségalapról, s esetleg később – nem most az indulásnál – a szerencsejátékokból származó adóbevételek megosztásáról.
Két eset merül fel. Az egyik eset, hogy többnyire olyan célok szeretnének részesülni ezekből az állami bevételekből, amelyeket egyébként az állami költségvetés támogat: ifjúsági, sport-, kulturális, szociális célok és más nemes dolgok, az önkormányzatok támogatása. Nem megalapozatlan tehát az a pénzügyminisztériumi álláspont, hogy ebben az ügyben sokkal célszerűbb valamennyi információ és erőforrás birtokában az éves költségvetési törvény megalkotásakor dönteni. Hangsúlyozom, ezt szakmailag el lehet fogadni.
Azt gondolom azonban, mégsem ezt az elvet kellene most érvényesíteni, hanem azt az elvet, hogy az elérhető jövedelmek egy részéből bizonyos – a társadalom számára nagyon fontos – célok rendszerszerűen, automatikusan részesedhessenek. Hogy az állam érdekein ne essék csorba, tehát sem a koncessziós díjak, sem pedig az állami adóbevételek csökkentésére nem gondolunk, hanem egy olyan megoldásra, amely a nyereményalapot olyan mértékben csökkentené, amely még sem a vállalkozók, sem pedig a játékban résztvevő állampolgárok vállalkozókedvét és érdekeit nem sérti. Egészen konkrétan úgy véljük, szükség van arra, hogy ifjúsági, sport-, kulturális, szociális célokra a nyereményalap 5%-a álljon rendelkezésre, amelynek a felosztásáról külön szablyokban kell majd a későbbiek során gondoskodni és erre lehetőséget teremteni.
Az utolsó, a 6. elvi kérdés, vajon értelmes dolog-e a törvényben olyan rendkívül kemény szabályokat megalkotni, amelyek a potenciálisan lehetséges játékok egyikét vagy másikát eleve kirekeszti a magyar piacról. Ez értelmetlen dolog.
Ha azt akarjuk, ne működjenek Magyarországon játékautomaták vagy ne kerüljön sor különféle bukmékeri tevékenység folytatására, akkor ezt meg kell tiltani. De nem olyan feltételeket kell beépíteni a szerencsejáték-törvénybe, amely eleve lehetetlenné teszi, hiszen aki ilyenre adná a fejét a jelenleg tervezett szabályok alapján, az garantáltan veszteséggel zárná ezt a vállalkozást, tehát nem fog rá vállalkozni.
Nyilvánvaló, anélkül hogy itt az egészséges arányok állam és vállalkozók között felborulnának, mindannyiunknak az az érdeke, hogy szabályozott keretek között legyen ilyen vállalkozás, a vállalkozónak s az államnak is érje meg, de ne olyan feltételeket teremtsünk, amelyben ezek a tevékenységek ki fognak hullani a rostából. Ezért mi azt gondoljuk, s a módosító javaslataink egy csokra arra vonatkozik, hogy a koncessziós díjak emlése és a játékadó csökkentése az a járható út, amely megteremti ennek a nagyon kényes egyensúlynak a feltételeit.
Hat témakörben nyújtottunk be módosító indítványokat azzal a szándékkal, hogy ezeket a nyilvánvaló ellentmondásokat csökkenteni, ahol pedig lehet, megszüntetni lehessen. (Taps a bal oldalon.)
