JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr! Elnézést kérek, sajnos, nem vagyok doktor, de ez nem olyan nagy baj. (Derültség.)
Hölgyeim és Uraim! Nagyon jólesett nekem ma itt hallgatni – az az érdekes, hogy én tényleg egyetértek az eddig szólókkal, és az a meglepő eset fordult elő, ami eddig még talán – azt hiszem – soha, hogy nagyon párhuzamos a gondolkodásunk Torgyán József úr mostani felszólalásában mondott gondolataival. Épp ez a párhuzamosság késztetett arra, hogy szóljak. Ezt most teljesen őszintén mondom, noha a következtetésem más lesz belőle, tehát más következtetésekre jutok ezekből a meggondolásokból, mint Torgyán úr, de nem más meggondolásokból, és így értettem a rokonságot. Mert ugye ő azt hangsúlyozta, hogy igenis szükség van olyan programokra, amelyek a városokat, az ország szerkezetét változtatják; olyanokra, amelyekre fel lehet tűzni a cselekvéseket; olyanokra, amelyek a tőkehiányos térségek tőkeszívó képességét növelik – mindezt a millennium kapcsán fejtette ki –, ennek fejében igenis tudomásul kell vennünk, hogy a területileg értékes helyen lévő ingatlanainkat bizony el kell adnunk külföldieknek, mert ezen az áron tudunk tőkét szívni.
Azt is elmondta, hogy bizony ez olyan nagy tragédiát nem okoz, mert a Haris köz Pesten van, akárkié, mert nem mástól veszi el, – igaz, hogy meggyőzött egy kollégám mellettem, hogy azért érezzük olyan biztosan miénknek a Haris közt, mert azóta már a kommunisták államosították (derültség) , de lehet, hogy anélkül is annak éreznénk. Csak itt vigyázzunk az arányokra, s ezzel a ráhangolódással azt akarom kifejezni, hogy tulajdonképpen Király Zoltán úrtól kezdve az összes ilyen pozitív felszólalásnak az igényei – teljesen úgy érzem –, hogy fontos igények és valóban nem lehet negatív hangsúllyal politizálni.
Csak vigyázzunk az arányokra, akár az időbeli, akár az üzleti komplexum arányaira! Időbeli arányokra – megint csak mondom a millenniumra – ne felejtsük el, hogy az a rendszerváltás után 30 évvel volt, és ne felejtsük el, hogy már negyedik évtizede volt a francia, cseh és osztrák tőke egyik kedvenc befektetési területe Magyarország és külön Pest környéke, amikor arra sor került, és még így is vannak aggályok vele szemben – a korabeli aggályok –, elismerem, utólag sápítozásnak tűnnek. Például az egész csúszás benne volt abban a programban is, nem tervezetten, tehát végig óvakodni kell az analógiának a túlfejtésétől.
Ha viszont a mai üzleti komplexumra gondolunk – amit ma terveztünk –, az biztos, hogy szintén olyan elemekből áll, amelyek nagyon helyes és fontos elemek. Valóban szükségük van arra, hogy Budapest szerkezetileg dél felé tolódjon. Valóban szükségünk van arra, hogy javuljon a nyugati kapcsolatunk közlekedésileg. Valóban szükségünk van arra, hogy az úthálózat, közműhálózat úgy lendüljön meg, hogy a jelenlegi belvárosba torlódó forgalmat elvigye másfelé, és ezzel az életterjedésnek is tágas lehetőségeit teremtse meg.
Valóban szükségünk van arra, hogy kihasználjuk az idegenforgalmi ipart mindkét értelemben – akár abban az értelemben, hogy az alkalmas arra, hogy építőipari konjunktúrát csináljon a tönkrement ágazatban, megélénkülést idézzen elő legalább is a válsággal küszködő ágazatban –, akár abban az értelemben, hogy az idegenforgalomból fakadó kulturális és gazdasági kapcsolatrendszer-épülést fel tudjuk használni a jövendő Magyarország érdekében.
Mindezek tehát, amik ebben a világkiállítási programban szerepelnek, mind olyan célok, amelyeket ostobaság lenne nem követni, amit követni kell és nyilvánvalóan…
Az is nyilvánvaló, hogy ezek kívánnak megtervezett, összehangolt projekteket is, nem egyszerűen csak ilyen irányba való lépéseket. Csak arra vigyázzunk, hogyha az összes vágyat egyetlen nagy üzleti tervbe rakjuk bele, amely ráadásul földrajzilag és időben is kiélezetten egy kritikus pontjára megy az időnek és térnek, akkor ennek a hatása nem nagyobb lesz, hanem kisebb, mintha ezek a projektek külön úton futnak, erre is, arra is futnak a maguk útján és mindentől el vannak lendítve. Tőkevonzó képessége is kisebb lesz, bármilyen furcsa, éppen az időbeli korlátoltsága miatt, a felfutás és a lerántás miatt, legfőképpen pedig a gazdasági szétsugárzó hatása lesz kisebb rengeteg olyan részlet miatt, ami a térbeli és főképpen a szociális koncentráltságából következik. Egy hirtelen végrehajtott nagy program, amelyik ráadásul hitelből történik, még akkor is hitelből, ha koncessziónak nevezzük ezt a hitelt, vagy ingatlanok átmeneti átrendezésének nevezzük ezt a hitelt, az mindenképpen egy olyan csoport számára viszi el az üzletet, amelyik ott elég akcióképes, hogy magához vonzza a tőkét és hogy kellően nagyvonalú terveket tudjon figyelembe venni, nagyvonalú tervek mellett tudjon elindulni.
Félreértés ne essék, én egyáltalán nem irigylem ezektől a csoportoktól az üzleti sikert. Egyáltalán nem; csak azoktól az illúzióktól óvok, hogy ez olyan széles üzleti köröket tud bekapcsolni magába egy ilyen hirtelen koncentrált programba, mint ahogy szoktak mellette mondani.
A magam részéről azt gondolom, hogy gondolkodnunk teljesen fordítva kell a dologról, amiből persze egyáltalán nem az következik, hogy most el kell fogadnunk vagy el kell vetnünk a világkiállítást. Semmi ilyen nem következik ebből, egyszerűen be kell látnunk, hogy a világkiállítás egy üzleti buli, lehetséges üzleti bulik halmazában, amit vagy érdemes megcsinálni vagy nem, aki akarja, csinálja, aki nem akarja, ne csinálja. Mi úgy csináljuk meg a magunk programját, hogy lehessen elkülönített kockázatú részcsomagként kezelni a sok egyéb program között ezt, és aki vállalja a kockázatot, szálljon bele.
Amit nekünk csinálni kell, az igenis az idegenforgalomhoz, a térbeli struktúrák átalakításához és a város délre tolásához tartozó legfontosabb súlyponti lépések kidolgozása és meghirdetése, ebbe tőkebevonás és vállalkozásélénkítés; ebben a csomagban egészben adódik olyan, ami mellékesen még világkiállításnak is nevezhető, ám tegyék, de azt elmebaj csinálni, hogy kitalálunk egy világkiállítást, és minden vágyunkat abba tömjük bele.
Az előttem szóló Pap András képviselőtársam nagyon szimpatikusan elmondotta azokat az aggályokat, amik egy nem pestiben meglehetnek, akkor hogyha ennyire Pestre koncentrálva, ennyire hiszterifikálva építjük fel egy koncentrált beruházási program mellé a következő éveinket és elmondta, hogy ő ennek ellenére el tudja fogadni, de elvárja ennek érdekében, hogy tiszta legyen a gyorsvonat, és széles legyen az út, és mindezeket elvárja ennek fejében. Mihelyt a dolog így fogalmazódik és teljesen joggal fogalmazódik így, hogy ám legyen egy nagy budapesti program, de akkor elvárjuk annak fejében, akkor kiderül, hogy aki itt kellemetlenkedik, és aki itt a nehézségeket támasztja, nem az, aki nemet mond a világkiállításra, hanem az, aki igent, mert az fokozza addig az árát, amíg az ára kétszer olyan naggyá válik. Ráadásul igaza is van, amikor addig fokozza az árát, nem akar kimaradni a jóból, csakhogy ettől válik a dolog egyre képtelenebbé, egyre abszurdabbá.
Számomra legkomikusabb az a XI. kerületi önkormányzati határozat volt, amely azt mondta, hogy az önkormányzat támogatja – akkor még volt Budapest–Bécs – tehát az 1995-ben a Béccsel együtt megrendezendő világkiállítás gondolatát, támogatja azt is, hogy az Dél-Budán és Csepelen legyen, érthetően, hiszen az ő terében van, ez volt az első pont, még ennél keményebben és lelkesebben is, mint ahogy én most mondtam. A második pont pedig az, hogy: de zabunkat nem. Tehát arra, hogy az ingatlanaival ő maga rendelkezzen a maga kerületi koncepciói szerint, arra továbbra is igényt tart. Ezt kell látni, hogy az igenlők között sokkal több a nemet mondó, mint a nemet mondók között az igenlő, bármilyen furcsán hangzik is ez. (Derültség és taps a jobb oldalon.) Hiszen akkor, ha az igenbe belerakjuk az összes álmunkat, belerakjuk az összes álmunkat amit az országgal kapcsolatban elképzeltünk, és mindezeket az álmainkat ki akarjuk feszíteni 1995-re vagy †96-ra, mint megcsinálandóra, akkor egy őrültségbe kergetjük bele magunkat, és nem arról van itt szó, hogy világkiállítás vagy nem világkiállítás, hanem arról van szó, hogy hazudozunk-e itt magunknak, vagy megpróbálunk szépen, nyugodtan gondolkodni. Köszönöm. (Lelkes taps a bal oldalon.)
