KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy gyászjelentésről olvasom fel Ady Endre sorait: "Életet és hitet üzen egy halott nektek, fiatal, elhagyott testvérek. Az olvasztó tüzet küldi a hamu, s láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el, március van, s határtalan az élet." Rákoskeresztúron ebben az órában temették el Krassó Györgyöt.
Századunk hivatásos forradalmárai lejáratták a forradalmár eszményét. Krassó György a múlt század romantikus forradalmárainak volt utóda és lelki rokona egy olyan korban, amely ellenkező értelművé próbálta változtatni a forradalom szót, forradalminak nevezvén az elnyomást, és ellenforradalomnak az ellene vívott szabadságharcot. A megtorlás és az álságos megbocsátás váltófürdője után a magyar nép nagyobbik része elfojtotta emlékezetében 1956 forradalmát. A társadalom tudatában végbement az a jelenség, amelyet a szamizdatként megjelent Bibó-emlékkönyvben Csurka István találó kifejezéssel Bibó-felejtésnek nevezett.
Még a börtönből szabadultak többsége is felejteni és megbékélni igyekezett. Krassó hét év rabság után alighogy elhagyta a gyűjtőfogházat, nyomban emlékezni és emlékeztetni akart. Le is tartóztatták újból, és csak rendkívüli éberségének és a lenyűgözően furfangos jogászi észjárásának köszönhette, hogy nem ítélték el megint hosszú évekre. Emberöltőnyi csend után tudomásom szerint ő volt az első, aki 1981 októberében a forradalom 25. évfordulóján nyilvános megemlékezést szervezett – egy magánlakásban, hogyan is lehetett volna akkor másképpen – népes hallgatóság és kellő számú besúgók előtt. Az utóbbiak jelenlétére vall, hogy a következő napokban több tucat résztvevőt állítottak elő, hallgattak ki és fenyegettek meg. Súlyosabb megtorlásra nem került sor, a Kádár-rendszer végjátéka már megkezdődött.
A forradalom élő emlékét védelmezve a pártállami rendszert és liberálisnak mondott magyar változatát támadva Krassó mindig, mindennel és mindenkivel vitában állt. Vitázott a forradalom értelmiségével, mert számára a forradalom elsősorban és igazából csakis az utca forradalma volt, a pesti srácoké. A vitában, bocsáttassék meg neki, sebeket okozott, és – követtessék meg emléke – sebeket kapott. Vitázott a másként gondolkodók fiatalabb nemzedékével, amelyre óhatatlanul is hatott a kádárista propaganda, és kételkedett benne, hogy egyértelműen demokratikus volt-e a népfelkelés. Krassó makacsul vallotta: a magyar október teljes elfogadása nélkül nincs magyar demokrácia. Vitázott azokkal, akik a reformkommunistákban bíztak, de vitázott a demokratikus ellenzék tekintélyeivel is. A rendszert nem lehet megreformálni, és nem lehet vele társadalmi szerződést kötni – állította. A rendszert csak megdönteni lehet, és meg is lehet dönteni, ha eljön majd Kelet-Európa népeinek s köztük az orosz népnek a mindent megváltoztató nagy forradalma.
1989 eseményeire gondolva kézenfekvő a kérdés: nem neki volt-e igaza? Úgy vélem, igaza volt, ahogy a hitvallóknak és remetéknek is mindig igazuk van a politikus püspökökkel szemben. Olyan igazság ez, amely magányosságra kárhoztatja hirdetőjét, és amely a látszat ellenére nem cselekvésre buzdít, hanem eltántorít a tartalmas cselekvéstől. Olyan igazság, amelynek mindig jelen kell lennie a világban, de amely nem követhető. Ez a fajta absztrakt igazság tartotta vissza Krassó Györgyöt attól, hogy elfogadja a kialakuló parlamenti rendszert, és ez volt az oka, hogy nem ült itt közöttünk. A régi makacsságával hangoztatta, hogy nem történt rendszerváltás.
Saját feladatunkat, a választóinktól kapott felhatalmazásunkat tagadnánk meg, ha ebben igazat adnánk neki. De el kell ismernünk – és mind többen látják ezt így valamennyi pártban –, hogy illúzió volt a rendszerváltást dátumokhoz kötni, és azt hinni, hogy az Alkotmány módosításával beteljesül az alkotmányos forradalom ígérete.
A rendszerváltás hosszú folyamata nem mehet végbe a radikalizmus, nem az üres, a melldöngető, hanem a bátor, kockázatot is vállani kész radikalizmus nélkül, melyet Krassó képviselt. Ez a radikalizmus nem lehet a magyar demokrácia vezérlő eszméje, de régen rossz volna a magyar demokráciának, ha eszméi közül teljességgel hiányozna.
Tegnap a budapesti Városházán ezren tisztelegtek Krassó György ravatalánál. Azok jöttek el elsősorban, kiknek szolgájuk nincsen, akiket édeskevéssé érdekel, hogyan döntünk a kárpótlás ügyében, mert nem volt mit elvegyenek tőlük, sem 38-ban, sem 49-ben, de nem volt semmijük 56-ban sem, amikor fegyvert fogtak a szabadságért, és nem lett semmijük azután sem, amikor megúszva a kötelet, kiszabadultak a börtönből. Eljöttek azok, akik ott voltak június 16-án, nemcsak 1989-ben, hanem 1988-ban is. Eljöttek mind az elégedetlenek, kis csövesek éppúgy, mint a csalódott értelmiségiek, és eljöttek a pesti srácok utódai, a mai dühös fiatalok, akikben Krassó mindig is kedvenc irodalmi hősének, Victor Hugo Gavroche-ának, a barikádon elvérző párizsi utcakölyöknek a megtestesülését látta.
Temetése órájában tisztelegjünk mi is itt a Parlamentben a Parlamenten kívüli ellenzék legjelentősebb alakja előtt. Őrizzük meg emlékezetét nemcsak a tudatunkban, hanem a szívünkben is, ahogy ez kijár a romantikus forradalmárnak, és hadd tegyem hozzá, az elragadó széptevőnek, aki Petőfi kettős jelszavát hirdette és követte: "Szabadság, szerelem." (Taps.)
