SZÁJER JÓZSEF, DR. (FIDESZ)
SZÁJER JÓZSEF, DR. (FIDESZ)
SZÁJER JÓZSEF, DR. (FIDESZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A koncessziós törvény kapcsán a magyar gazdaság piacgazdasággá való átalakításának az alapkérdései vetődnek fel. A privatizáció az állami tulajdon, az állam gazdaságba való beavatkozásának alapkérdései eldöntése előtt kell tehát olyan döntést hoznunk, amely sokban előlegezi ezeknek a megoldását. Ez egy nagyon nehéz helyzet. Szükségképpen beleütközünk abba a ténybe, hogy ezek az alapvető kérdések mennyire megvitatatlanok és mennyire tisztázatlanok mind e Ház keretei között, mind pedig a Kormány szintjén.
A koncesszió helye világos lenne valamennyiünk számára, ha a privatizáció, illetőleg a kizárólagos állami tulajdon tervezett mértékét ismernénk. Ez azonban koránt sincs így. Így pedig nagyon nehéz a koncesszió szerepet definiálni, lehet ez a szerep egészen nagy, de lehet nagyon csekély is. Magyarország ma sok tekintetben a fejlődő és a fejlett világ közötti választás útján áll. A fejlett világban – itt nagyon leegyszerűsíteném a kérdést fehérre-feketére – a koncesszió vagy privatizáció, tehát a kettő közötti választás vitájában az utóbbit, a privatizációt választották az elmúlt évtizedekben. A fejlődő országok útja a koncesszió túlzott alkalmazásáé volt.
Összefügg ez azzal a ténnyel is, hogy az állami szféra mekkora, és hogy növekvő vagy csökkenő tendenciát mutat-e az állam gazdasági részesedése. A harmadik világ országai azért is választják sűrűbben a koncessziós megoldást a piaci vagy privatizációs megoldás helyett, mert az állami szférájuk és az állam gazdasági beavatkozása mérhetetlenül nagy.
Ha most belemegyünk egy olyan utcába, hogy tömegével adjuk el az állami monopóliumokat koncessziós formában, akkor sok tekintetben éppen a fejlődő országok útját választjuk. Ez olyan, mint az, hogy valaki milyen ruhát hord – legalábbis az első benyomást valamilyen módon meghatározza. A Fidesz liberális elvekre alapozott programja az állam gazdasági beavatkozásának a minimalizálását tűzte ki célul. Az a meggyőződésünk, hogy az állam kiválóan alkalmas arra, hogy gazdasági problémákat keletkeztessen, de annál alkalmatlanabb ezeknek a megoldására. A koncesszió – mint ez már a vitában többször elhangzott – átmenet az állam gazdasági beavatkozása és a tiszta piaci viszonyok között. Bizonyos területekben és időszakokban a piaci viszonyokat segíti, másutt a monopóliumokat őrzi, és immár nem az állam monopóliumáért, hanem a monopóliumot megvásárló személyekét, a vállalkozók monopóliumát.
Az állami beavatkozás csökkentésére irányuló részében tehát üdvözöljük a koncessziós törvényt, de nem osztjuk azt az eufóriát, amint az e törvény kapcsán többször is érzékelhető volt. Véleményünk szerint a koncessziós törvény csak kereteket biztosít. A konkrét gazdaságpolitika fogja eldönteni, jó-e ez nekünk vagy nem, és azt, hogy milyen mértékben alkalmazható. Az a választás, amit az előbb a fejlődő világ és a fejlett világ között vázoltam, majd a Kormány konkrét szerződésein és pályázatain fog múlni. E törvény elfogadása után ugyanis már a Kormány, azon belül is az ágazati minisztériumok kezében lesz a tényleges alkalmazás köre. Azt szeretnénk, ha csak a tényleges legszükségesebb esetekben, és akkor adná egy-egy koncessziós szerződés megkötésére a Kormány vagy az adott önkormányzat a fejét, ha annak gazdaságossága a többi forma felett, elsősorban a privatizációs forma felett végképp bebizonyosodott. Általános megoldásként pedig inkább privatizálna, mintsem koncesszióba adna. A kettő ugyanis nem egészen ugyanaz. Itt utalnék az előbb felszólaló Szokolay képviselőtársam néhány gondolatára, amelyből úgy tűnt, hogy ez a kettő összemosódik. A privatizáció nem azonos a koncesszióba adással. Én értem, hogy érti ezt a különbséget. Ez nyilván abba az irányba mutat, de a kettő nem keverhető össze. Épp a kettő közötti választás az, amit igyekeztem kiélezni az eddigi gondolataimban.
Ros esetében a koncesszió ugyanis a köz- és magánszféra olyan korrupciós összefonódásának a területe lehet, amelynek a megoldására még az állami működtetés is jobbnak bizonyulhat. A koncesszió kapcsán hagyományos korrupciós terepről van szó. Emlékezzünk csak vissza a világpolitika elmúlt néhány évtizedének alakulására, egyes országok belpolitikájára. Kormányok és kormánytagok buktak meg ilyen típusú szerződéseken. Igaz, hogy attól nem félek, hogy Magyarországon ennek következtében kormánytagok bukjanak, mert ez nálunk nem szokás, de annál rosszabb a helyzet, annál inkább aggasztó.
A gazdasági alkotmányosság védelmére a korrupció ellenére nem a Kormány iránti olthatatlan bizalomra, hanem igenis garanciákra van szükség, és itt nemcsak a mostani konkrét kormányra gondolok, hanem általában a kormányokra és az állammal szembeni bizalmatlanságra. Ezek a garanciák pedig nagyon hiányoznak ebből a törvénytervezetből, mind a pályázati kiírás, mind annak eldöntése, mind a későbbi folyamatok során szabad keze marad az államnak, és ami ennél is rosszabb, nem is az államnak, hanem egyszerűen az ágazati minisztériumnak. Feltűnő, hogy a javaslat a gazdasági alkotmányosságnak már létező intézményeit, olyat, mint a Számvevőszék vagy az Állami Vagyonügynökség, nem kívánta biztosítékként bevenni az ágazati, vagy esetleges rövid távú érvényesülésével szemben.
A Ptk. kizárólagos állami tulajdonra vonatkozó jövendő módosítása, valamint az állam magánügyi jogalanyiságát szabályozó törvény meghozatala még előttünk van, holott ezeknek a biztosítékai is beépülhettek volna a mostani törvényjavaslatba, pedig itt nagyon kiváló jogtörténeti hagyományok is léteznek. Az 1987. évi XX. törvénycikk az állami számvitelről például kötelezővé tette a kincstári jogügyi igazgatóság, tehát fiskus jóváhagyását bizonyos értéket meghaladó szerződésekre. Ezt valamilyen módon ebbe a törvénybe is bele kellett volna tenni. Természetesen értem a jogalkotás egymásra következésének a problémáját, vagyis azt, hogy az erről szóló törvényt csak ezután fogjuk elfogadni, de úgy vélem, hogy ezt a biztosítékot nem lett volna szabad kihagyni. Látnunk kell, hogy ha nincs egy egységes állami szempontokat képviselő tényező ebben a döntési folyamatban, tehát a koncesszió kiírásának vagy elfogadásának, a szerződés megkötésének a folyamatában, akkor az ágazati érdekek szét fogják vetni az állami gazdaságpolitika egységét.
A koncessziós eljárás, a felelősségek telepítése, a bírósági védelem garanciái meglehetősen átgondolatlanok és hozzávetőlegesek ebben a tervezetben.
Végiggondolatlan a koncesszió jogalkotási programbeli helye is. Az előbb már utaltam arra, hogy a Ptk.-módosítás és a kincstári törvény, illetőleg a privatizációs törvény nélkül nehéz elképzelni a törvény tényleges jövőbeli gyakorlatát. Sok ponton nem egészen tiszta az sem, hogy mi a törvényjavaslat viszonya a gazdasági társaságokról szóló törvényhez, a versenyjoghoz, vagy a külföldiek befektetéseiről szóló jogszabályokhoz. Leginkább aggasztó, hogy a Ptk.-t a törvényjavaslat nem mondja ki egységes háttérjogként. Ezzel hitet tenne a szerződés magánjogibb, piacibb jellege mellett, másrészt tisztázná a koncepcionális gondokat a törvényjavaslatban. Márpedig, ha piaci megoldások felé mozdulunk, akkor nemcsak az állam jogait és a koncesszióba vevő kötelezettségeit kell felsorolni, hanem a koncesszióba vevő jogait és az állam kötelezettségeit is, hiszen mind az állammal, mind a monopóliumot gyakorlóval szemben jogi védelmet kell biztosítani, egyben azt is meg kell adni, hogy tisztes, kiszámítható profitszerzésre legyen lehetőség.
Sokan kitértek már arra, hogy az Alkotmányunk szerint külön törvényekben meghatározott kizárólagos állami tulajdon és állami tevékenységek köréből következetlenül emel ki ez a törvényjavaslat egyeseket. Véleményem szerint a zavar és a párhuzamos szabályozás elkerülése végett egy utaló szabályt kellene az 1. §-ba beletenni, ahhoz hasonlóan, ahogy az az Alkotmányban történt. A tényleges koncesszióba adásnál ugyanis úgyis a Kormány dönt majd, s így összhangba lehet hozni ezt a gazdaságpolitikával, olyan területeket nem fog koncesszióba adni, amelyeknél ez az ő gazdaságpolitikai felfogása szerint nem szerencsés. A mostani megoldás fenntartásával – ha nem az általam javasolt utaló szabályt vesszük be, hanem ezt a meglehetősen eshetőleges felsorolást – a tervezet előrehozza azt a vitát, amely már az alkotmányügyi bizottságban részben a Polgári Törvénykönyv módosításának előkészületei kapcsán egyszer megfeneklett. A Ptk.-módosítást ugyanis azért vonta vissza a Kormány a bizottsági vita hatására, mert nem rendezte megfelelően a kizárólagos állami tulajdon szerepét, valamint nem váltotta valóra azt a célkitűzést, hogy az állam csak egy a magánjogi alanyok között. Mint ahogyan ezt az alkotmányos piacgazdaságban máshol is biztosítani próbálják. Ezt a vitát akkor kellene lefolytatni, és mérlegre téve a kizárólagos állami tulajdon csökkentésének, illetve szűkítésének a lehetőségét.
Az Európai Gazdasági Közösség római szerződése a tagállamok kötelezettségévé teszi az egyes országokban található állami kereskedelmi monopóliumoknak az összehangolását. A kizárólagos állami tulajdon és a kizárólagos állami tevékenység kérdését egységesen kellene rendezni, ezeket a példákat is, és a közös piaci követelményeket is figyelembe véve.
Ma az is aggasztó, hogy a kizárólagos állami tevékenységeket számos törvény sorolja fel, sokszor pedig a törvénynél alacsonyabb szinten is szabályozzák ezt. Hogyha az utóbbi fennmarad, az súlyosan érinti a gazdasági alkotmányosságot.
Természetesen mind a jogi, mind a gazdasági értelemben ketté kell választani az állami monopóliumokat. Az állami tulajdonnál a privatizációt érdemes megfontolni, míg a kizárólagos tevékenységeknél annak folytatásának monopóliumáról való lemondás előnyeit kell mérlegelni a koncesszió kérdésével szemben. Ez ma jórészt pusztán deregulációs feladat, illetve deregulációs dilemma. Minél kevesebb terület marad meg állami monopóliumként, annál kevesebb adható koncesszióba, és ez lehet igazában egy liberalizálódó gazdaságnak a célja.
Végül néhány szót arról, hogy egyáltalán szükség van-e erre a törvényre anélkül, hogy az ágazati törvényeket elfogadnánk.
Úgy látom, hogy túl sok szükség nincsen. Abban a tekintetben lenne szükség, hogy azokat a garanciákat, amelyeket az előbbiekben felsoroltam, biztosítaná. Erről azonban nincsen szó. Ha pedig azt a megoldást választjuk, amit Szabó Iván képviselőtársam a vitának a kezdetén mondott bizottságában felmerült véleményként, hogy addig is átmenetileg lehetővé kellene tenni koncessziós szerződés megkötését az ágazati törvények megszületése előtt, ezt meglehetősen aggályosnak tartom, és pontosan azt a biztosítékot venné ki, amit ez a törvény be akar építeni a rendszerbe.
Tisztelt Ház! Amíg eljutunk oda, hogy már nem lesz mit koncesszióba adni, addig többszörös garanciarendszert kell kiépítenünk, és háromoldalú védelmet kell ebben a tekintetben létrehoznunk.
Védenünk kell a vállalkozót az állam túlhatalmával szemben, a fogyasztót és az államot a vállalkozó monopóliummal való visszaélésével szemben, valamint az állampolgárt a vállalkozó és az állam vele szembeni érdekösszefűző összefonódásával szemben.
Erre a célra ez a törvényjavaslat véleményem szerint nem alkalmas. Hiányoznak ugyanis belőle a gazdasági alkotmányosság biztosítékai.
Remélem, hogy a benyújtott módosító javaslataink egy részével ezeknek a gondoknak bizonyos részét orvosolhatjuk, és a törvényhozási idő szorítása és a tervezet gyengeségei miatti szükséges minőségi kompromisszumot megköthetővé teszik. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
