HACK PÉTER, DR. (SZDSZ)
HACK PÉTER, DR. (SZDSZ)
HACK PÉTER, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Azzal kell kezdenem, hogy – bár nagyon sok mindenben egyetértünk az előterjesztő által elmondottakkal, és egyetértünk azokkal is, amit dr. Dávid Ibolya előttem elmondott – a Szabad Demokraták képviselőcsoportja mégsem támogatja a törvényjavaslatot. Igazából nem politikai és ideológiai vita a mostani az ellenzék és a Kormány előterjesztése között, hanem kifejezetten szakmai érvek azok, amelyek bennünket megakadályoznak a támogatásban.
Az előterjesztésből és a legnagyobb kormánypárt vezérszónokának beszédéből is hallhattuk, hogy egyetértés van abban, hogy az államigazgatási, közigazgatási határozatok bírói úton megtámadhatók legyenek. Ez az igény már évekkel ezelőtt felmerült a magyar jogi közéletben. Annak a törvényjavaslatnak az alapváltozata, amelyet a Kormány most beterjesztett, három évvel ezelőtt elkészült. Ahhoz képest lényeges koncepcionális változás az elmúlt három évben nem történt. Ez az a pont, ami miatt nem értünk egyet a javaslattal. Úgy gondoljuk, hogyha egy egységes bírói rendszeren belül kívánják megoldani az államigazgatási határozatok megtámadhatóságát, akkor ahhoz a jelenleginél jóval több érv kellene. Hallottuk az előterjesztőtől, és nagyon színvonalas beszédben Dávid Ibolya is elmondta, hogy a történeti hagyomány Magyarországon az, hogy a közigazgatási bíráskodás egy elkülönült szervezeti rendszerben valósult meg.
Ha Európában körülnézünk, azt látjuk, hogy a környező országokban, tehát a számunkra mérvadó európai országokban – az NSZK-ban, Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban – elkülönült bírósági szervezet végzi a közigazgatási bíráskodást. Ilyen körülmények között meggyőződésünk szerint nagyon komoly érvek kellenek ahhoz, hogy mért nem ezt a történeti hagyományt és mért nem az európai általános gyakorlatot követjük, és mért egy ettől eltérő megoldást vezet be a Kormány.
Álláspontunk szerint ez a kérdés rendkívüli fontosságú. Rendkívüli fontosságú azért, mert gyakorlatilag valamennyi magyar állampolgárt potenciálisan érintheti ennek a törvénynek a végkimenetele. Nagyon rosszul is érintheti az embereket, hiszen egy vívmányként hirdetjük azt, hogy az eddigi államigazgatási berkekben zajló vitákat kivesszük a végrehajtó hatalom, a közigazgatás berkeiből, és megteremtjük a bírói hatalom kontrollját az államigazgatás fölött.
De ez a vívmány a mindennapokban nagyon keserű tapasztalatokat okozhat az állampolgárok számára. Azt a keserű tapasztalatot, hogy ilyen úton nehezebben, bonyolultabban és lassabban zajlanak le az ügyei, tehát a jogvédelmet körülményesebben kapja meg, mint ahogy a korábbi rendszerben, és ez a tény meg fogja akadályozni az állampolgárokat abban, hogy értékeljék ezt jogi vívmányt.
Tehát véleményünk szerint óriási a felelőssége a magyar Országgyűlésnek abban, hogy egy olyan bírói kontrollt teremtsen meg, amely valóban működőképes, valóban hatékony, valóban jobbá teszi az emberek közérzetét azáltal, hogy a mindennapos ügyeikben, kezdve az építési engedélyektől – felsorolva nagyon sok ilyen elhangzott – a hatósági döntések egész során keresztül bírósághoz fordulhat, és a bíróság jogorvoslatot szolgáltat a számára.
A másik kérdés, ami rendkívül fontossá teszi ezt az ügyet, és ez valamennyi országgyűlési képviselő felelőssége pártállástól függetlenül, hogy a Magyar Köztársaság költségvetéséből az előterjesztés értelmében 1 milliárd 330 milliónál valamivel több forintot költünk el. Ez a pénz az adófizetők pénze, ezért számunkra alapvető kötelesség, hogy nagyon alaposan megvizsgáljuk, hogy vajon a leghatékonyabb formában költjük-e el ezt a pénzt. Előre kívánom bocsátani, hogy nem tartom eltúlzottnak ezt az összeget, bár az előterjesztés logikáját követve ennél olcsóbb megoldás is lehetséges, amely olcsóbb megoldás nem biztos, hogy kevésbé hatékony.
A képviselőcsoportunk álláspontja az, hogy ilyen kérdésekben, mint a közigazgatási bíróság új rendszerének megteremtése, amely évtizedekre határozza meg a közigazgatási bíráskodás rendszerét, a mostaninál sokkal alaposabb és sokkal kiérleltebb előterjesztések alapján kerülhetne sor. Ha megnézzük a Kormány által szeptemberben elkészített nemzeti megújhodási programot, azt látjuk, hogy a Kormánynak vannak bizonyos elképzelései az igazságszolgáltatás rendszerének átalakítására. Például azt olvassuk, hogy kétfokú fellebbezési rendszert kíván megvalósítani, amelynek egyik megoldása az, hogy marad ez a háromszintű bírósági rendszer, ami ma van Magyarországon, a másik megoldása az, hogy egy négyszintű bírósági rendszert fogunk bevezetni. Ha már most ez egy közeli feladat, hogy egy négyszintű bírósági rendszert vezessünk be, akkor ehhez a négyszintű bírósági rendszerhez a közigazgatási bíráskodás jelenleg bevezetendő rendszere valamilyen módon viszonyulni fog.
A négyszintű bíráskodás eddigi tervei arról szóltak – az általam ismert tervek; nem tudom, hogy az Igazságügyi Minisztérium jelenleg miben gondolkodik –, hogy lenne egy viszonylag alacsony fokú helyi bíróság, lenne az ügyek döntő súlyát vivő középszintű bíróság, amely a megyei bíróságok szintjén helyezkedne el, és itt akár elkülönülhetne egymástól a büntető bíróság, a polgári bíróság, a munkaügyi bíróság és a közigazgatási bíróság, amely egy egységes bírósági szervezet része lenne, pontosabban egységes elvi irányítás alatt lenne, de technikai körülményekben egymástól elkülönülő épületekben helyezkedne el, egymástól független szervezeteket jelentene, megóva ezzel az állampolgárt attól, hogy a túlzsúfolt és szervezésében is és a mindennapi gyakorlatában is nehézkes bíróságok terheit hordozzák, olyan ügyterületeken is, ahol az egyszerűbben is megoldható; és megóva attól az állampolgárt, hogy a helyi bíróságokon – a legalsó szintű helyi bíróságokon – olyan zavarokkal kelljen szembenéznie, amelyek nem az igazságszolgáltatás egészének zavarai, hanem konkrét működési zavarok, amelyek például abból állnak elő, mikor egy kis bíróságon kevés bíró van, és ha a kevés bíró közül egy influenzajárvány idején az egyik vagy a másik megbetegszik, a harmadik gyesre megy, akkor gyakorlatilag az ítélkezés azon a helyen megbénul. Ez ellen a gyakorlati tapasztalat ellen szól valamiféle jobb, koncentráltabb szervezés.
Álláspontunk szerint tehát a közigazgatási bíráskodás kérdéseit a jelenlegi helyzetben, a Kormány terveinek jelenlegi állása mellett csak egy ideiglenes szabállyal lehetne megteremteni; egy átmeneti időre ideiglenes törvényt kellene hozni azoknak a kérdéseknek a rendezésére, amelyek az Alkotmánybíróság döntése, illetve az Alkotmány rendelkezései értelmében eldöntendők. És ezt követően a bíróság egész rendszerének átalakításával együtt kellene eldönteni azt, hogy elköltünk-e közel másfél milliárdot egy szervezet felépítésére, amit utólag – ezt valamenynyien történelmi tapasztalatokból ismerjük – nagyon nehéz lebontani! Ha létrehoztunk egy szervezetet, létrehoztunk státuszokat – ez az előterjesztés közel 500 munkahelyet teremtene, közel 500 státuszt teremtene –, ezeknek az állásoknak a létrehozása évekre, minimum öt évre, de inkább tíz évre tulajdonképpen ezt a struktúrát bebetonozza. Ez a struktúra, amely így bebetonozódna, ez – még egyszer szeretném hangsúlyozni – eltér a magyar történelmi tradíciótól, és eltér az európai országok gyakorlatától.
Miniszter úr előterjesztésében hivatkozott rá, hogy vannak olyan nézetek, amelyek szerint elkülönült szerveket kellene létrehozni – ez a mi nézetünk, mi osztjuk ezt a nézetet –, de nem túl sok érvet hozott fel amellett, hogy miért nem fogadta el a Kormány ezt az álláspontot. Megmondom őszintén, attól tartok, hogy az előterjesztést megelőző szakmai viták elmaradása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy viszonylag kevés az érv. Szakmai viták legutóbb három évvel ezelőtt voltak, ott elhangzottak érvek az elkülönült szervezet mellett is – az európai gyakorlat és a magyat tradíció is ilyen érv, és még szeretnék a beszédem későbbi részében néhány praktikus érvet emellett felhozni –, de igazából ellenérvek ezzel szemben nem hangzottak el! A miniszter úr szóbeli előterjesztése hozott fel két ilyen érvet. Az egyik az volt, hogy a számunkra legkedvezőbb megoldást kell a létező alternatívák közül kiválasztani – ez egy kijelentés, de nem volt mögötte érv, hogy miért a legkedvezőbb a mostani. Egy érv volt erre, az, hogy az igazságszolgáltatás egységét meg kell őrizni, ezért a rendes bírósági szervezeten belül kell megoldani a közigazgatási bíráskodást. Ennek az érvnek vannak helytálló elemei, de meggyőződésem az, hogy az elkülönült közigazgatási bíráskodás mellett is meg lehet valósítani az igazságszolgáltatás egységességét. Mint ahogy meggyőződésem szerint az NSZK-ban vagy Franciaországban az, hogy ugyan elkülönült szervezetű a közigazgatási bíráskodás, nem érinti azt, hogy ezek a közigazgatási bíróságok ne lennének igazságszolgáltatási szervek, ne tekintené a szakmai és a politikai közvélemény a bírói hatalom szerves részének ezeket a szervezeteket, és ne tudnának megvalósítani egy egységes ítélkezési gyakorlatot.
Mi azt javasoljuk, hogy egy olyan közigazgatási bírósági rendszeren gondolkozzon el a Kormány ennek a javaslatnak az ideiglenessé tételével, és év végéig kidolgozva – vagy esetleg a jövő év közepéig; nem tudom, hogy milyenek a tervei az igazságügyi kormányzatnak ezen a területen – ennek a részleteit, amelyben felvetődhet, hogy egy elkülönült bírósági rendszer keretében legyen a közigazgatási bíróság megoldva. Én elmondom ennek röviden az előnyeit. Az idő nem teszi lehetővé azt, hogy ezt az elsősorban koncepcionális vitát egy határozott törvényjavaslat általános vitája keretében folytassuk le. Én ezért elmarasztalom a Kormányt, hogy ezeket a koncepcionális vitákat nem folytatta le az elmúlt tíz hónap alatt, hiszen már a kormányprogram megalkotásánál is és a szeptemberi kormányprogramban is ez szerepelt, gondolt rá, hogy ezt a közigazgatási bíráskodási rendszert meg fogja valósítani. Szerintem nagyon jó lett volna, ha Magyarországon azokat az embereket, akik ehhez értenek – körülbelül húszan, harmincan lehetnek – összehívta volna a Kormány, és szakmai fórumon, egy politikamentes szakmai fórumon a pró és kontra érvek felvetődtek volna, és ezeket az érveket be lehetett volna hozni ide a Parlament elé, mert nagyobb megalapozottsággal tudnának dönteni az országgyűlési képviselők, ha ismernék az ellenérveket.
Én jelen pillanatban több érvet ismerek a különálló közigazgatási bíráskodás mellett. Ilyen érv lehet mindenekelőtt az, hogy ezeket a közigazgatási bíróságokat nem a helyi bíróságok szintjén, tehát nem azon a módon kellene megoldani, ahogy a törvényjavaslat ezt tervezi, hogy megyénként egy ilyen bíróság lenne, a megyei bíróság székhelyén működő helyi bíróság, hanem lehetne a nyolc régióban létrehozni közigazgatási bíróságokat. Ennek előnye lenne az, hogy a már most létrehozott köztársasági megbízotti intézményhez közelebb lenne ez területi elhelyezkedésében, és hatásköre is erre a területre terjedne ki; előnye lenne az, hogy míg a helyi bíróságokban viszonylag kisebb bírói testületeket lehet létrehozni, akik szakosodnak az ilyen ügyekre, egy régiónként megszervezett közigazgatási bíróságnál nagyobb létszámú lenne, amelynek két előnye mindenképpen számba veendő.
Az egyik az, hogy a nagyobb létszám esetén a hiányzások, az elmaradások – amik annyira terhelik ma a magyar bírósági gyakorlatot – kisebb terhet okoznának. A másik előnye pedig, hogy a nagyobb létszámú testület, mondjuk egy régióban 10-15 bíró esetén tudnak szakosodni, hiszen ezek az ügyek rendkívül sokfélék. A közigazgatási ügyek rendkívül bonyolult részterületeket érintenek. És el tudom képzelni, hogy néhány év múlva ezek a közigazgatási bíróságok olyan fontos ügyekben is dönteni lesznek kénytelenek, mint például egyes beruházási kérdések, hogy hol épüljön atomerőmű vagy hulladéktemető. Ennek az állam vagy a központi kormány és a helyi önkormányzat közötti vitának az eldöntésére is fórumot teremthetne egy jól szervezett közigazgatási bírósági rendszer, mint ahogy az európai gyakorlatban ez meg is történik.
Ebben az esetben a kevesebb, de nagyobb bíróságok természetesen olcsóbbak is lennének, hiszen ugyan nagyobb lenne, de nem annyival nagyobb, mintha egyesítenénk a több megyét érintő bíróságokat. E mellett a megoldás mellett szól tehát az olcsóságnak, a praktikusságnak az érve, a szakmai megalapozottságnak, a szakmai specializálódásnak a nagyobb lehetősége.
Összefoglalva az általam elmondottakat: meggyőződésünk az, hogyha egy ilyen bírósági rendszert építünk ki, akkor ezt nagyon alapos és nagyon kiterjedt szakmai vitáknak kellene megelőznie. Ezeknek a vitáknak számba kellene vennie a pró és kontra érveket, és ezeknek az érveknek a súlyozása alapján dönthetne a politika, dönthetne az Országgyűlés arról, hogy melyik érvet fogadja el. Ennek a törvényjavaslatnak az előterjesztését nem előzték meg ezek a viták, legalábbis az általunk ismert szakértők nem tudnak ilyen vitákról, csak a három évvel ezelőtti vitára emlékeznek, ami az alapkoncepciót vetette fel. Nem előzték meg a Parlamenten belül sem viták. Meggyőződésünk szerint az igazságszolgáltatás egészéről kellene egy koncepcionális vitát tartani, és nem így elemenként építeni, és nem így elemenként hosszú távon eldönteni a javaslatot.
Ezért mi azt javasoljuk, hogy szemben a törvényjavaslat preambulumával, amely úgy szól, hogy az Országgyűlés a közigazgatási bíráskodás teljes körű megteremtése érdekében a következő törvényt alkotja, azt javasoljuk, hogy az a törvény, amit mi elfogadunk kisebb módosításokkal – mert a törvényben leírtak tartalmával alapvetően egyetértünk, csak a szervezeti rendszerrel nem –, úgy szólna, hogy a közigazgatási bíráskodás teljes körű megteremtéséig alkotja ezt a törvényt, és így lehetőséget teremtenénk a magunk számára ahhoz és a Kormány számára is, hogy az egész bírósági rendszer egymásra épülő elemeit is figyelembe vevő koncepcionális vitáját lefolytathassuk, és erre a koncepcióra tekintettel fogadjuk el végül is a közigazgatási bíráskodásnak azt a rendszerét, amelyet valamennyien jónak tartunk.
Hozzáteszem, hogy ennek a közigazgatási bíráskodásnak a végleges kiépítését meg kell előznie olyan fontos – szintén jelenleg még az előkészítés fázisában lévő – kérdések rendezésének, mint például az ügyészség általános törvényességi felügyeleti szerepének megszüntetése vagy fenntartása. Ezt el kell dönteni. Ehhez szorosan kapcsolódik a most kiépülő köztársasági megbízotti felügyeleti rendszer is. És ehhez szorosan kapcsolódik – ahogy a miniszter úr is említette előterjesztésében – az állampolgári jogok szóvivőjének feladatköre is. Ezeknek a kérdéseknek az egymásra épülése és egymáshoz való viszonyának meghatározása nélkül – még egyszer szeretném hangsúlyozni – olyan intézményrendszert hozunk létre, amely évekre rögzül, amelynek a lebontása gyakorlatilag sokkal nehezebb, mint egy újonnan kiépített rendszernek a tiszta felépítése, és ez károsan befolyásolhatja a közigazgatási bíráskodás mindennapi gyakorlatát, és a közigazgatási bíráskodás mindennapi gyakorlatának a rossz volta pedig rendkívüli mértékben rontja az állampolgárok közérzetét.
Ezért tisztelettel javasoljuk az Országgyűlésnek, hogy ezt a törvényt jelenlegi formájában ne fogadja el, hanem egy ideiglenes törvényként fogadja el. Ez nem előzmények nélküli a magyar törvényhozásban, hiszen alaptörvényünk, az Alkotmány is úgy szól, hogy amíg az Alkotmány végleges szövege meg nem születik, addig ez az Alkotmány van hatályban. Ilyen módon fogadja el a közigazgatási bíráskodásnak a koncepcióját, és ezen koncepció elfogadása után – természetesen a módosító indítványok beépítésével – induljon el egy átfogó törvény-előkészítő munka, amely az igazságszolgáltatás egész rendszerének áttekinthető és az ellenérveket is figyelembe vevő törvényjavaslatában jut végső stádiumba. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
