ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Belügyminiszter Úr! Tisztelt Igazságügy-miniszter Úr! És – külön kérésem alapján – Külügyminiszter Úr! Kérésemet, úgy látszik, az elnökség nem továbbította.
Az emberré válás talán legelső igazi jele, amikor az ember a halottait nem hagyta magára a puszta földön, ahol éppen összeestek, nem hagyta, hogy a tetemek az állatok martalékává váljanak. Már a történelem előtti korszakban a legkülönfélébb temetési kultúrák alakultak ki. A természettel szemben a puszta életben maradásért küzdő embernek mindig volt még annyi ereje, hogy áldozatot hozzon halottai számára az emberi szintnek megfelelő eljárással, amit összefoglalóan szertartásnak nevezhetünk. Az élő ember a halottainak tiszteletével önmagát emelte ki abból az alantasabb sorból, amelyből hosszú-hosszú fejlődése során az élővilág legmagasabb szintjére emelkedhetett. Az ősök tisztelete pedig összekapcsolja a múltat a jelennel, végtelen láncolatot alkotva a jövő felé.
Vannak azonban az emberiségnek olyan korszakai, amikor óriási visszaesés következik be az igazi emberré válás máig tartó folyamatában. Az öt évig tartó háború tízmilliós nagyságrendű veszteséglistája sem adhat azonban magyarázatot arra, hogy úgy eldurvuljanak a közállapotok, ahogyan ez bekövetkezett 45-ben, a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt magyarok táboraiban. Tudomásunk szerint hatszázezer ember került erre a sorsra, hazajött kettőszázezer ember. A táborokban meghaltakról – helyesebben elpusztultakról – semmiféle hivatalos adat nem áll rendelkezésünkre, csak történészek magánkutatásaiból tudjuk azt, amit tudunk.
A kinti sírhelyek felkutatására meg kellene tenni a hivatalos lépéseket, és elérni, hogy legalább kisebb emlékhelyeket lehessen kialakítani. Ezt össze lehetne kapcsolni a második hadsereg halottairól való megemlékezéssel. Tudjuk, hogy Jugoszláviában a II. világháború befejezése után közvetlenül nagyarányú, kiprovokálatlan terrorintézkedésekre került sor a vajdasági magyarok ellen. Ennek eredményeként – kihasználva a még meg nem szilárdult közállapotokat – minden igazságszolgáltatási eljárás nélkül, mintegy negyvenezer magyar vesztette életét. Eltemetésük helyeinek, a tömegsíroknak a felkutatása a mai napig nem történt meg. Az emberi végtisztességet megadó temetés csak ezután következhet be. Annak érdekében, hogy nyugvópontra jusson a kérdés, az esetleges felnagyítások is kiiktatódjanak, szükséges lenne egy közös magyar-jugoszláv vizsgálóbizottság létrehozása a magyar és a jugoszláv parlament tagjaiból.
Az újvidéki terrorakciók tetteseit a magyar hatóságok bíróság elé állították és elítélték, Szombathelyi tábornokot pedig – megítélésem szerint ugyan jogsértő módon – kiadták Jugoszláviának. Az egyenlő elbánás mindenképpen indokolt lenne. Joggal feltételezhető, hogy a mai jugoszláv vezetés is elítéli a törvénytelen cselekedeteket.
Mind a Szovjetuniót, mind Jugoszláviát illetően ismételten hangsúlyozom, hogy a legkisebb mértékben sem szeretném, ha bárhol és bárki arra gondolna, hogy a szóban forgó kérdés felvetésével a kialakult kapcsolatok baráti jellegén rontani kívánnék, vagy akárcsak a legkisebb fokú elhidegedés lenne a célom. Éppen ellenkezőleg: igazán felszabadult, egyenrangú térségbeli viszony kialakítása a legfőbb elképzelésem.
Azt is tisztán kell látnunk, hogy a történelem forgandó. Viharait nem azok keltették fel, akik azután a súlyos tehertételeket, a megpróbáltatásokat elszenvedték. Nem is azok vetették a szelet, akiknek most az elsimítás, a lecsillapítás feladata jut. Az egymás mellett élés elkerülhetetlen sérelmekkel járt, és annak érdekében, hogy a hosszú időn át takargatott és ezért felhalmozódott feszültségeket lehetőleg végleg kioltsuk, úgy gondolom, hogy a legjobb megoldás, ha megfogjuk egymás kezét, és együtt derítünk fényt mindarra, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, de sajnos tudjuk, hogy megtörténtek, és tudjuk, hogy kölcsönösen.
Csak együtt tudjuk megszüntetni az adok-kapok viszonyt, amelynek nem szabad még egyszer előfordulnia, de ha hallgatunk, attól nem válnak a sötét dolgok meg nem történtekké. A II. világháborút követően a magyar törvényhozás kifejezte mélységes megrendülését és sajnálatát az 1946. évi XXV. törvénycikkel a zsidóságot ért sérelmeket illetően. Ilyen közös törvényalkotás lebegett a szemem előtt a hathatós megbékélés érdekében.
Sajnos, hazai viszonylatainkban sem jobb a helyzet. A független és demokratikus Magyarországért politikai okból számosan vesztették életüket. 1945 óta a kivégzettek eltemetése nem európai módon történt, a 301. parcellát leszámítva. Nem mintha ott is minden rendben lenne: nem rendezték a kivégzettek eltemetését. A mai napig valahol a temető árkában nyugszanak a recski kényszermunkatábor halottai, a váci börtön és rabkórház halottai, a Batthyány téri volt rabkórház halottai. Nem tudunk semmit az ítélet nélkül, illetve az ítélethozatal előtt, a vizsgálat alatt elpusztultakról. A rákoskeresztúri köztemetőben még számos tömegsír sejlik fel.
Nézzünk konkrét esetet! Somogyi Istvánné Bárdi Magda keresi férjét. A Belügyminisztérium titkárságának 10-2111/1990. számú leveléből idézek: "A rendelkezésünkre álló iratanyagból megállapítottuk, hogy Somogyi István 1951. április 3-án került Kistarcsára, és 1951. augusztus 24-én az internálótáborban elhunyt. Halálának körülményeiről, eltemetésének helyéről kutatásunk során egyéb adat nem került felszínre. Kelt: 1990. július 18-án. Üdvözlettel: Balaskó Sándor, az igazgatási osztály vezetője helyett".
Ugyanígy felteszem a kérdést: Hol van dr. Majsai Emil eltemetve, a váci rabkórházban elhunyt kistarcsai internált? Hol van Mezőfi Károly, Borostóbi József recski kényszermunkás? De folytathatnám tovább, de úgy gondolom, ennyi példa értékű eset elegendő.
A Belügyminisztérium mindig irathiányra hivatkozik. Tudomásom szerint azonban a felvilágosítás adását inkább az iratok rendezetlensége okozza. Megértve a létszám- és munkabérhiányt, a Recski Szövetség, a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a POFOSZ nevében is felajánlja segítségét az iratanyagok rendezésében, feldolgozható állapotba való hozatalában. Ennek a kérdésnek a rendezésére okvetlenül ki kellene jelölnie a Kormánynak egy illetékes személyt és szervet, aki és ami összefogná a pártok felett álló problémák minden vetületét. Köszönöm. (Taps.)
