KELEMEN ANDRÁS népjóléti minisztériumi államtitkár:
KELEMEN ANDRÁS népjóléti minisztériumi államtitkár:
KELEMEN ANDRÁS népjóléti minisztériumi államtitkár: Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőnő! Be kell vallanom, hogy elég sok, a nyugdíjrendszerre vonatkozó javaslatot kap az ember, ha a Népjóléti Minisztériumban dolgozik mind külföldről, mind belföldről. Ezeknek a javaslatoknak leggyakrabban az a hibájuk, hogy egy induló rendszerrel szoktak számolni, és ezzel szemben pontosan azt látom a képviselőnőnek a kérdésében, hogy az átállásnak egyes gondjai jelennek meg ebben a kérdésben.
A következő elemeket tudtam kiemelni az elhangzott kérdésből: először is, a nyugdíjmegállapításnál tízéves lépcső helyett évenkénti vagy kétévenkénti kiegészítést említ. Anélkül, hogy erre kötelező ígéretet tudnék most tenni, megítélésem szerint ezt a gondolatot a nyugdíjrendszer lényeges elemévé kívánjuk tenni.
Az egyetemi évek jelenleg beszámíthatók, és a beszámítási jogosultság elbírálása kétségtelenül komoly terhet jelent az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság dolgozói számára. De a most nyugdíjba menőknél megoldott a probléma.
Az 1968 előtt született gyermekekkel kapcsolatos beszámítási lehetőség tízről húsz évre történő kötelező szolgálati idő változás kapcsán került be a jogrendszerünkbe. Arról, hogy az ezzel kapcsolatos eljárás elég gördülékeny vagy problématikus lesz-e, most gyűlnek fel a tapasztalataink. Gyakorlati szempontból tehát azt tudom mondani, hogy ezen tapasztalatok elemzése után lehet érdemben visszatérni az Ön által felvetett kérdésekre.
Anyagi szempontból pedig a nyugdíjalap alakulásának ismeretében a konkrét nyugdíjemelési periódusokkal foglalkozhatunk ezekkel a problémákkal.
Az új értékmegőrzési rendszer bevezetésekor a régebbi, a nyugdíjak egyszeri korrekciójával esetleg különösebb nyilvántartási nehézség nélkül is megoldható lenne a gyermekek szülésének, illetve az egyetemi diploma megszerzésének a figyelembevétele. Meg kell azonban említenem, hogy ez a két szempont népesedéspolitikai, valamint társadalompolitikai elemeket visz be a nyugdíjrendszerbe, s első pillanatra a biztosítási elvtől függetlennek tűnik. Azonban valójában nem feltétlenül független a biztosítási elvtől, hiszen a gyermekek esetében érvényesíthető egy olyan elv, amely beilleszthető a biztosítási elvek közé, gondolok arra, hogy az a szülő, aki gyermeket nevel, egyúttal járadékbefizetőt is nevel, a járadékbefizetők számának csökkenése nehéz helyzetbe, számának növekedése ezzel ellentétben könnyebb helyzetbe hozza az egész nyugdíjbiztosítást. Ilyen értelemben a nyugdíjrendszerbe való beszámíthatóságnak megvan az elvi és az erkölcsi alapja.
Az egyetemi éveknek visszamenőleges elismerése a meglévő rendszerhez való teljesebb igazodást jelentené, s ilyen értelemben elfogadható. Ez egyúttal még egy nagy haszonnal járna, mert az értelmiség fokozottabb megbecsülését is kifejezné, bár itt megint kérdéses, hogy ez hogyan illeszkedik bele a biztosítási elvekbe. A magam részéről azonban azt tudom mondani, hogy amíg a több tanulással és a magasabb szellemi munkavégzéssel, nagyobb energiabefektetéssel járó tevékenységet nem követi kellően a magasabb munkabér, erkölcsileg megalapozottnak látom ezt a biztosítási elvekkel formálisan ellentétes megoldást. Ezen a téren a költségvetés fokozott tehervállalása lenne indokolt. A kapott kérdésre tehát elvi egyetértést tudok ígérni, gyakorlati szempontból viszont a nyugdíjágazat költségvetésének mindenkori állását, és elsősorban nem az igazolások, nyilvántartások technikai nehézségeit tartom meghatározónak. Ez utóbbiak az OTF adathalmazának korszerűsítési folyamata révén nem hiszem, hogy ez év végére, inkább 1993-ra lesznek megoldhatók.
