KELEMEN ANDRÁS népjóléti minisztériumi államtitkár:
KELEMEN ANDRÁS népjóléti minisztériumi államtitkár:
KELEMEN ANDRÁS népjóléti minisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A megelőző orvosi munka szervezete országonként különbözik. De bármilyen is legyen a szervezeti felépítés, két alapvető tulajdonságban mindenütt megegyezik. Az egyik, hogy az egész rendszer irányítását országos tiszti főorvosok végzik. A másik, hogy a közegészségügyi és járványügyi tevékenység mellett valamennyi rendszerben az egészségvédelem is helyet kap. Magyarországon a tisztiorvosi karnak százéves sérelme volt, hogy nem volt független a helyi hatóságoktól, és nem volt hatósági jogköre. Az előbbin segített az 1936-os tisztiorvosi rendelet, amely államosította ugyan a tisztiorvosi kart, de hatósági jogkört nem adott.
A II. világháború után viszont az állami közegészségügyi felügyelet megkapta a hatósági jogkört, de elvesztette függetlenségét. A következőkben engedjék meg, hogy idézzek egy korabeli megjegyzést magától a törvényelőkészítőtől. Az így szól: "Az egészségügyi miniszter az állami közegészségügyi felügyeletet eredetileg önálló szervként a minisztérium alá kívánta rendelni, hogy a felügyelők függetlenné váljanak a tanácsi szervektől, és módjukban álljon a tanácsi intézményekkel szemben is érvényesíteni akaratukat." Ezt a szakmailag helyes állapotot azonban nem sikerült érvényesíteni.
Azt hiszem, ma már nyilvánvaló, hogy a közegészségügyi és az egészségvédelmi tevékenység erőltetett különválasztása az 1940-es évek második felében súlyos bűn, sőt Talleyrand-nal szólva hiba volt, és a népegészségügy keretébe tartozó feladatok együttkezelésének és egységes irányításának hiánya – számos egyéb tényező mellett – minden bizonnyal hozzájárult hazánk lakossága egészségi állapotának szörnyű romlásához.
A betegségekre különösen hajlamos korosztályok és lakosságcsoportok védelmét szolgáló egészségvédelmi tevékenység, amely már a két világháború között felölelte többek között az anya-, csecsemő- és kisgyermekvédelmet, az iskola-egészségügyet, az egyes népbetegségben szenvedők szűrővizsgálatát és gondozását, valamint az egészségnevelést, az állami tisztiorvosi szolgálat vezetésével vált szemléletében és módszereiben egységes egészségügyi tevékenységgé az 1930-as évek második felében.
A közegészségügyi és az egészségvédelmi tevékenység egységes állami irányítása viszonylag rövid idő alatt érzékelhető javulást eredményezett akkor a lakosság egészségének alakulásában. Az egészségvédelmi feladatok erőltetett különválasztása következtében viszont a közegészségügyi szolgálat feladatköre beszűkült. Ezzel tulajdonképpen a megelőzés egész rendszere szenvedett kárt.
A jelenlegi törvényjavaslat nemcsak a külföldi példák, de főleg a magyar hagyomány alapján kíván egy új népegészségügyet megvalósítani. Ezzel kimondhatjuk – bár patetikusan hangzik –, százéves álom teljesülhet most, ha a tisztiorvosi kar mind önállóságát, mind hatósági jogkörét a tisztelt Háztól megkapja. Jeleztem, hogy természetes törekvése a tisztiorvosoknak az egészségvédelemmel való foglalkozás lehetősége.
Tomcsik József, az Országos Közegészségügyi Intézet világhírű igazgatója írta le abból az alkalomból, amikor a hatósági orvosok részt vehettek az egészségvédelmi munka megszervezésében, hogy "A mai kor tisztiorvosa fejlettebb közegészségügyi kultúrájú országokban már nemcsak hivatalnok, hanem a járás vagy város közegészségügyének aktív irányítója, a nép egészségvédelmének és egészségügyi nevelésének megszervezője és vezetője".
Tisztelt Ház! Az állami népegészségügyi és tisztiorvosi szolgálatról szóló 980-as számú törvényjavaslat kapcsán mind a bizottságokban, mind a tisztelt Ház színe előtt számomra rendkívül tanulságos felfogásokat ütköztető vita folyt. Szinte mindenki érintette a szolgálat és az önkormányzatok viszonyát. Volt, aki attól tartott, hogy a tisztiorvosi szolgálat "rátelepszik" az önkormányzatokra, és átvesz tőlük népjóléti igazgatási, szakmai ellenőrzési feladatokat. Ugyanakkor viszont a közegészségügyi szolgálat egybefogásának szükségességét ez a felfogás is vallotta.
Álláspontunk szerint ahogy – és idézek ellenzéki képviselőtől – "nem jó az, hogyha a közegészségügyi hatóság hivatott ellenőrizni fenntartójának cselekedeteit is" – eddig az idézet –, úgy az egészségügyi igazgatási együttműködési feladatok tekintetében nekünk ugyanez az elvünk. Sőt szükséges az egészségügyi intézményekre vonatkozó szabályok érvényesülését a fenntartótól függetlenül felügyelő szervezet. Ez egyúttal arra is alkalmas, hogy szakmai javaslatokat tegyen a fenntartónak, például az önkormányzatnak, mégpedig úgy és anélkül, hogy korlátozná annak jogát a saját ellenőrzésre, de biztosítva ugyanakkor az ellátás minőségét mint követelményt. Gondoljunk csak a törvénytervezetben szereplő arra a helyre, ahol a gondozókkal foglalkozik, ahol egyértelműen a gondozó-hálózatot meghagyva az önkormányzat tulajdonában, azt az igényt tartva csupán fenn, hogy egységes szemléletű legyen az irányításuk. Azt hiszem, ez érthető.
A másik vélemény az egészségügyi magángyakorlatot és vállalkozásokat gátló tényezőnek fogja fel a tisztiorvosi szolgálatot, és legszívesebben rábízná ezek engedélyezését az önkormányzatokra. Nos, a vállalkozás szabadságát, azt hiszem, mindnyájan valljuk. Csupán az ezzel kapcsolatos szakmai megítélést látjuk a Kormány részéről jó helyen a tisztiorvosi szolgálat intézeteinél.
A tegnapi vitában felmerült az az első pillantásra valósnak tűnő vagy valósnak tűnhető érv, hogy a tisztiorvosi szolgálat ellenőrzi és minősíti magát a szolgálatot irányító miniszternek a munkáját is, hiszen az egészségügyi rendszerért a népjóléti miniszter a felelős. Azt hiszem, itt visszaköszön az a beidegződés, amit Illyés Gyula úgy jellemzett, hogy eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe. Hiszen ez a felvetés figyelmen kívül hagyja azt, hogy az egészségügyi intézmények több mint 90%-a önkormányzati tulajdonba került. Így a miniszter irányítási jogköre csupán az országos intézetek és az egyetemi klinikák tekintetében érvényesül maradék nélkül. A minisztérium pedig a szó eredeti, klasszikus értelmében a szolgálat irányában fejlődik a parancsnok vagy hűbérúr korábbi helyzetéből.
Tisztelt Képviselőház! Azt hiszem, valamennyien megegyezünk abban, hogy a közegészségügy központi irányítása egyben eredményességének biztosítéka. Felfogásunk szerint azonban az egészségügyi szakigazgatásban is meg kell jeleníteni az állam felelősségvállalását anélkül, hogy az egészségügyet magát központosítanánk.
A vitában a vélemények ütközése révén tovább csiszolódott az önkormányzatokkal való kapcsolattartás eszköztára, s ez egyúttal garancia a magyar állampolgárok korszerű ellátására. Nem hisszük azt, hogy a tisztiorvosi szolgálat pótolhatja a felelős állampolgárok, az önszerveződő kis közösségek és az önkormányzatok egészségvédelmi tevékenységét. De országos szinten talán világos, hogy összehangolás szükséges, sőt tárcaközi feladatok is vannak: egészségnevelés, környezetvédelem, sőt a munkaügy is ide sorolható. Azzal együtt, hogy felbomlott a tanácsi rendszer, megszűnt az egészségügy közigazgatása is. Sürgős a szükség tehát az új népegészségügyi szervezet kialakítására. Ezért volt az, hogy előrevettük az egészségügyi törvény, a szociális törvény és a társadalombiztosítási törvény elé ennek a tárgyalását.
A tanácsrendszer közegészségügye, mi tagadás, oda vezetett, hogy halálozási és megbetegedési mutatóink rohamosan romlottak, különösen az utóbbi 20 évben. És ez bizonyítja az átfogó és az egészségügy egész területét felölelő szervezet szükségességét.
Országunk jelen helyzetében ugyanakkor számolnunk kell fokozódó munkanélküliséggel, s ez önmagában is az eredményes egészségvédelem ellen ható tényező. Meg van tehát a különböző és gyakran önpusztító magatartásformák: az alkoholizmus, a rossz táplálkozás s a következményes megbetegedések további elterjedésének a veszélye. Pedig hogy ezen a téren mennyire rosszul állunk, az ma már közhely.
Egyik korábbi alkalommal végeztem összehasonlítást arra vonatkozólag, hogy például az alkoholizmus okozta halálozás, májcirrhosis-halálozás vagy az öngyilkossági halálozás mutatóiban mi olyan helyen állunk, mint British Columbia 2%-os, elnyomott helyzetű indián lakossága. Döbbenetes adatok ezek, kérem. Számos orvostársammal együtt minket épp ez a felismerés lökött a politika porondjára.
S további veszélyforrás a már többször emlegetett és ezzel számolnunk kell várható menekültáradat, melynek közegészségügyi-járványügyi következményeivel, sőt gyógyító ellátási szükségleteivel csupán egy országos szervezet lehet képes megbirkózni.
Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy megköszönjem a sok javaslatot, amelyek elhangzottak a viták során, s bevallom, hogy még azokból is tanultunk, amelyeket nem fogadtunk el. Bízom abban, hogy mai döntésünk a jobb egészség felé indítja el ezt a véglegesen romlásba döntött népünket. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
Határozathozatal
