KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF)
KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF)
KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF) Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Már arra gondoltam, hog az idő kímélése céljából, és hogy minél előbb túlessünk az általános vitán, lezárhassuk, ne érkezzenek további módosító indítványok, és minél előbb törvényt hozhassunk ebben a kérdésben, elállok, és legfeljebb az ismertetni kívánt szövegemet írásban adom be, hogy csatolják a jegyzőkönyvhöz. Azonban itt megszólíttatott két képviselőtársam, Pusztai Erzsébet, Balás István, és miután én is részese voltam ennek az eljárásnak, ezért kénytelen vagyok én válaszolni most, s ha megengedik, akkor nemcsak erre a kérdésre.
Ami a konkrét kérdést illeti, nagyon sok 3000-rel kezdődő jogszabály van, véleményem szerint mindet fel kellene oldani a titkosság alól. Az, hogy e konkrét 18-at a sok ezer közül miért tartott nekünk ennyi ideig kibányászni, hát istenem, ugye, más dolgunk is van közben; még a nyugdíjjal kapcsolatban is nagyon sok más dolgunk volt. Például elérni azt – ahogy képviselőtársam mondta –, hogy jobb legyen ez a törvénytervezet, mint amilyen első beterjesztett formájában volt.
Ez ügyben tényleg nemcsak mi, hanem többen dolgoztak abban a bizottságban, mondhatni, mind a 26-an. Azonkívül legtöbbünk a Házban tanuló politikusnak tekinthető, több-kevesebb joggal, hiszen nem volt, mert nem lehetett a demokráciának iskolája az elmúlt időszak alatt, és még azok is, akik közéleti tevékenységre vállalkoztak, azok is inkább valamiféle lojális bürokrataként, mintsem politikusként kellett, hogy tegyék ezt, hiszen a politikus saját értékrendjének, annak érvényesítésének technikáit a politikai küzdelemben kell, hogy megtanulja, saját értékrendről egy egypárti rendszerben nem nagyon lehetett szó.
Ezért mindenkinek szeretném most felhívni a figyelmét, hogy egy kivételes politikai tanulási alkalom ennek a törvényjavaslatnak a vitája. Ugyanis ebben nem elvont nézetek tükröződnek, hanem nagyon egyértelmű, világos, konkrét dolgokról, forintra lefordítható anyagi érdekekről van szó.
Családunkban volt egy szólásmondás, hogy beszélni fekve is lehet. Most a beszéd nem csupán szó, hanem egyértelmű vallomás; vallomás arról, hogy ki mennyire gondolja komolyan azt, amiről máskor úgy általánosságokban szólhat. Ezért nem minden tanulság nélkül való, hogyha ködösítés és mellébeszélés nélkül tekintjük át, miről is szól e törvényjavaslat valójában, és hogy mi módon reagáltak rá az eddigiekben a különböző pártok szószólói. Mert abban, ugye, mindannyian egyetértünk, hogy a Parlamentet azért választották, mert az ország polgárainak nagy része felismerte, hogy minden embernek, minden polgárnak egyenlő joga, egyenlő esélye kell, hogy legyen, mert ha az egyenlőek közt lehetnek a többieknél is egyenlőbbek, ha egyesek külön kiváltságokat élvezhetnek a többiek rovására, akkor a kiváltságok egyre több külön jogot, kivételes elbírálást, kedvezményt vagy lehetőséget teremtenek önmaguknak.
Természetesen titokban a közvélemény elől gondosan rejtve ezt, mert miközben a kiváltságosok nyilvánosan azt hirdették, hogy legfőbb érték az ember, valójában a legfőbb emberek lettek az egyetlen igazi érték. És ez a törvényjavaslat ezt a jogellenes állapotot próbálja meg orvosolni.
Nem bosszút hirdet hát azok ellen, akik pedig felelősek mindezért, nem megtorlással fenyegeti azokat, akik – miközben oda juttatták az országot, ahol van – saját maguknak megteremtették a lehetőséget, hogy teljes fizetésükkel mehessenek akár idő előtt nyugdíjba, sőt, a nyugdíjakat azóta is rendszeresen emelni kelljen a törvény erejénél fogva, vagy pedig külön pótlékot adathassanak maguknak különböző plecsnik jogán. És a törvény semmi mást nem tartalmaz, minthogy mindenki annyi nyugdíjat kapjon csupán, amely megillet bármely állampolgárt, tehát munkabére arányában fizessünk számára, mint mindenkinek, bárkinek, aki munkabére alapján pontosan erre a célra fizeti be a társadalombiztosítási és a nyugdíjjárulékot.
Ugyanakkor törvényjavaslat elismeri, hogy vannak olyan személyek, akik a nemzet megkülönböztetett hálájára tarthatnak igényt, mert kiemelkedő művészeti vagy sporttevékenységükért kaptak kitüntető címeket, olyan tevékenységekért tehát, amellyel az egész nemzetet emelték magasabbra önmaga és a világ szemében.
Elismeri továbbá, hogy a nemzet hálával és megbecsüléssel tartozik mindazoknak, akik a második világháború során segítették megszabadulni a fasizmustól. Ezeknek a tiszteletre méltó férfiaknak és nőknek a külön juttatásokat tehát az eddigiek szerint automatikusan, minden kérelmezés nélkül biztosítja továbbra is. Ugyanúgy a Nyugdíjfolyósító Intézet küldi a számukra, ugyanannyit, mint eddig.
Elismeri ugyanakkor, hogy amennyiben e külön pénzeket netán nem kitüntető címek alapján kapták az arra érdemesek, hanem valamiféle, általában a párt elitje közt egymás által kitüntetettek közé keverve, akkor ezek az arra érdemesek a külön juttatásukat továbbra is megkaphassák, mindössze be kell jelenteniük ezt az igényüket.
Őket tehát nem érinti a törvény, mindössze az történik, hogy ezután a Társadalombiztosítási Alap megkapja ezt a pénzt a költségvetéstől. Véleményem szerint e törvényjavaslat olyannyira a társadalmi igazságosságot fejezi ki, annyira az emberek közti egyenlőség elvét tükrözi, hogy támadni vagy csak ezen elvek elutasításával lehetne – és ezt bevallani nyilván egyetlen párt sem lenne hajlandó –, vagy pedig tökéletesen félre kell érteni, félre kell magyarázni, lila ködökbe, szónoki és színészi sziporkákba kell burkolni, hogy egyáltalán támadható legyen.
Felettébb érdekes megfigyelni ezek fényében, hogy az ellenzéki pártok, miután kötelezőnek tartott, sőt bejelentett szándékuk a Kormány támadása minden lehető és – ezek szerint – lehetetlen alkalommal, mi módon oldották meg ezt a korántsem könnyű feladatot a jelen esetben. A legkínosabb helyzetben az állampárt jogutódja lehetett, hiszen nyilvánvalóan e kérdésben ő rendelkezhet a legtöbb információval, ugyanakkor ez ügyben is azt kellett bizonygatniuk, semmi közük azokhoz, akik saját maguk számára biztosították a kivételes bánásmódot, az egykori különleges ellátások bizottságában, illetve a Központi Bizottság titkárságában. Valószínűleg a legbölcsebb az lett volna, ha még idejében élére állnak e tisztázási folyamatnak, amit úgysem lehetett megakadályozni, hiszen végül is beadták a derekukat, és bejelentették, hogy hajlandók kiadni az egykori kivételezettek névsorát.
Eközben azonban igen furcsa dolog történt. Éppen az a párt, amelyik nemrég nyilvánította önmagát liberálisnak, ezzel az eszmével gyökeresen ellentétes módon nyilvánított véleményt a kiváltságok további fenntartása érdekében. Egyik igen tisztelt képviselő úr krokodilkönnyeket hullatott azokért, akik kezéből a törvény kicsavarná az utolsó falat kenyeret. Felháborodástól rezgő hangon utasította vissza, hogy kiemelkedő művészi teljesítményét újólag kelljen bizonygatnia. Azért a kis nyugdíjkiegészítésért, amit kiváló művészként, érdemes művészként, netán Kossuth-díjasként kaphatna.
Uraim, ez megdöbbentő volt! (Mozgás.) Ugyanis a törvényjavaslat tisztán, világosan, egyértelműen kimondja: a kivételes nyugdíjkiegészítés megvonása nem érinti a kiváló művészeket, meg sem említi a Kossuth-díjasokat, továbbá, még a legtávolabbi utalás sem található benne az unokákra, akiknek a nagyapjától sem a nyugdíját kívánja megvonni, hanem csupán a jogos, törvényes nyugdíj feletti extra juttatásokat.
Azt hiszem, képviselői időszakomnak ezek a percek voltak a legnyomasztóbb pillanatai. (Zaj.) Csak abban reménykedhetek, hogy egykori ellenzéki barátaink ugyanúgy érezték eközben magukat. Mert nem hinném, hogy bármilyen pártpolitikai érdekből fel kellene adni erkölcsi alapértékeinket, az emberek közti egyenlőség és a tisztesség elveit. Ha viszont egy párt mégis így határozna, akkor ezt a gondolatot ajánlanám szíves figyelmükbe, bár bizonyára jobban ismerik nálam szerzőjét, bizonyos Signore Machiavellit, a politológia megteremtőjét, miszerint a jó fejedelem jól választja meg ellenségeit. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)
