KOVÁCS PÁL, DR. (MSZP)
KOVÁCS PÁL, DR. (MSZP)
KOVÁCS PÁL, DR. (MSZP) Köszönöm szépen, Elnök úr. Tisztelt Ház! A múlt héten a miniszteri expozéban Kupa miniszter úr a következőket mondta: "Nagyon sok vád éri a költségvetéspolitikát, elsősorban amiatt, hogy nem kellően szelektív, nem alkalmaz differenciált megoldásokat, nem veszi figyelembe a valóságos folyamatokat, a szociális kérdések iránt érzékelten. Azt szeretném mondani, hogy ez nincs így" – állítja a miniszter úr. Én pedig azt szeretném mondani, hogy ez így van.
Arról van szó, hogy természetesen a költségvetésben meg kell hogy jelenjen – meg is jelent – az, hogy mennyire ismeri a Kormány a valóságos folyamatokat, és hogy milyen politikai szándékai vannak, legalábbis bizonyos szférákat illetően. Meg kell hogy jelenjen – és meg is jelent – ebben a költségvetésben, meg a hozzá kapcsolódó, vele együtt tárgyalt gazdasági törvényekben az, hogy a társadalmi átalakulás terheit kire kívánja a kormányzat rázúdítani, illetve kiket akar ez alól felmenteni.
Az látszik ebben is, és a hozzá kapcsolódó gazdasági törvényekben is, hogy ezek a terhek ismét azokra fognak rázuhanni, akiket mind az adózás, mind a járulékfizetés szempontjából könnyű, vagy a legkönnyebb elérni, vagyis elsősorban a bérből és fizetésből élőkre.
Másik kérdés az, hogy vajon a különféle lakossági csoportokon túl preferál-e bizonyos területeket ez a költségvetés és a hozzá kapcsolódó gazdasági törvénykezések. A tervezetből az derült ki, hogy ebben a tekintetben a Kormány nem érzékeli a valóságot, nem érzékeli azt a súlyos szociális válságot, amelyben vagyunk. Én nem kívánom ennek a tünettanát elmondani, hiszen valamennyien ismerik, talán csak két momentumát.
Az első az, hogy tömegessé vált az elszegényedés, és az elszegényedés folyamata gyorsul. Lassan belekerülünk, vagy belekerültünk egy olyan szituációba, amelyben ezek a folyamatok már öngerjesztővé is váltak.
A másik pedig az, amiről ebben a Házban már ma is többször volt szó, hogy sajnos a kétkeresős családok is súlyos szociális válságba jutottak, ők is sok esetben segélyezésre szorulnak. Mindez azt eredményezte, hogy a jelenlegi szociális rendszer már alkalmatlan a feladatai ellátására, nem is tömeges ellátásra jött létre.
Mégis az történt, hogy 1991. és 1992. fordulójáig a szociális rendszerben gyakorlatilag semmiféle változás nem történt. Elmaradt a Parlament a jóléti törvénykezésben, nem a Parlament hibájából, hiszen a szociális törvényt már szeptemberre ígérte a Kormány; elmaradt a Parlament az egészségügyi, a társadalombiztosítási törvények meghozatalában, nem a Parlament hibájából. Valójában a jóléti törvénykezésben mindig ad hoc jellegű törvénykezést folytatunk, és csupán két olyan törvény jelent meg, két olyan törvényt fogadott el a Parlament, amely távlatos a jóléti politikát tekintve.
Nem ismerte fel a Kormány tehát azt, hogy a szociális rendszer megváltoztatása mennyire sürgető feladat, mert a tömegessé váló szociális gondokat csak így lehetne megoldani. Nem ismerte fel azt, hogy itt szociális intervenciókra is szükség van, és e tekintetben szinte semmi nem történt.
Nagyon fontos dolognak tartom, tisztelt Ház, azt, hogy a gazdasági törvényekből egyértelműen kiderül, bizonyos szociális rendszerek megszűnését más úton a kormányzat nem igyekszik pótolni. Én itt csak két dolgot említenék. Az egyik a támogatások leépítése, az ártámogatásokról van szó. Nagyon helyes törekvés, különösen akkor, hogyha más csatornákon hatékony támogatást kapnak a rászorulók. Tessék gondolni itt például a most vitatott tejártámogatás kérdésére! A másik az, hogy a nagyvállalatok elsősorban, de a termelőszövetkezetek is olyan rossz gazdasági helyzetbe kerülnek, hogy meg kell, hogy szüntessék az eddigi szociális mecenatúrájukat, ezt azonban semmi más nem pótolja, holott erre szükség lenne. Nem tudja ezt a feladatot átvenni az önkormányzati szociálpolitika sem, hiszen ezer sebből vérzik.
Ugyancsak a kormányzatnak a valóság iránti érzéketlenségét mutatja az a hercehurca, ami az államháztartás két nagy egysége, az állami költségvetés és a társadalombiztosítás között kialakult. Hát itt persze nem lehet megállni azt, hogy ne szóljunk arról, már ismét külön tárgyalja a Parlament ezt a két területet. Ismét az történik, hogy elfogadjuk a költségvetési törvényt, és majd valamikor ezután a társadalombiztosításit, holott a kettő között olyan átjárások vannak, amelyek igényelnék, szükségeltetnék, hogy együtt tárgyaljuk. Lezárjuk a költségvetésnek azon momentumait is, amelyek a társadalombiztosítás jövő évi működésére igen erősen hatnak. Soha talán nem volt homályosabb az államháztartás e két területe közötti kapcsolat, mint most, ebben az időszakban, ahogy ez megjelent a nagy költségvetésben, illetve a tb-költségvetésben.
Ennek a kapcsolatnak néhány momentumáról kívánok beszélni. Ilyen például az, nem látható, hogy 92-ben a társadalombiztosítás jelentős vagyont kapna. A törvénytervezetben benne van ez a bizonyos 15 milliárd értékű likvid vagyon ingyenes átadása, amely azonban a tartalékszükségletét a társadalombiztosításnak egyáltalán nem fedezi, különösen akkor, hogyha tudjuk, milyen járulékelmaradások jöttek létre az utóbbi években.
De itt van a garancia kérdése. Mind az Alkotmány, mind pedig a társadalombiztosítás hosszú távú koncepciójára vonatkozó országgyűlési határozat ebben kötelezettségeket ír elő. Az Alkotmány azt mondja, hogy az állampolgároknak joguk van a szociális biztonsághoz, öregség és betegség esetén megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Az országgyűlési határozat azt mondja, hogy a társadalombiztosítás az állam által garantált. Ugyanakkor a költségvetési törvénytervezetben nincs teljes körű garanciáról szó; sem a működésre vonatkozóan nincs teljes körű garancia, sem pedig a hiányra vonatkozóan. Ami megjelenik garancia, két új helyen jelenik meg, egyrészt a nyugdíjalapnak ez a bizonyos 1%-os garanciája, másrészt pedig a segélyeknél egy bizonyos összeg – pontosabban két bizonyos összeg, hiszen mást ír a nagy költségvetés és mást a társadalombiztosítási – túllépése eseténi garancia.
Semmiféle garancia nem áll az egészségbiztosítás mögött. Vajon azok, akik így megszerkesztették ezt a törvénytervezetet, azt gondolják, hogy azok, akik nem fizettek járulékot és ezután sem hajlandók, a nyugdíjbiztosításnál esetleg fizetnek, itt pedig nem, vagy fordítva? Hát itt erről szó sincs! Az egészségbiztosítás mögötti garancia megteremtése éppen olyan fontos és mind az országgyűlési határozatban, mind az Alkotmányban előírt kötelezettség, mint bármely más területen! Kérdés persze az is, hogy vajon a nyugdíjbiztosítás 1%-os garanciája mennyire hatásos, mennyire hatékony. Mi van akkor, ha a kiadás túllépi ezt az 1%-ot? Vajon akkor nem fizetünk nyugdíjat? Mi garantálja azt, hogy a vállalatok a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetükben majd nagyobb hajlandóságot mutatnak a járulékfizetésre, mint eddig? Ezt semmi nem garantálja, az ellenkezőjét talán inkább.
De ki kellene terjedni a garanciának a táppénzre is. Az előbb idézett passzusa az Alkotmánynak úgy szól, hogy betegség esetén a megélhetéshez szükséges ellátásra is jogosult. És itt jön a táppénz kérdése, amelyre kétfajta változatot is előterjesztettek. Az egyik ez a bizonyos 25 napos betegszabadság. Van-e valami garancia arra, hogy a vállalatok kifizetik, ki tudják fizetni ezt a táppénzt? Semmi sem garantálja ezt. Azonkívül elvileg is ellentmond ez a szociális piacgazdaság logikájának, amelyet pedig fennen hangoztatnak, hiszen a szociális piacgazdaság lényege az, hogy a liberalizált gazdaságot kívülről, annak működését kívülről befolyásolja a szociális rendszer, nem pedig így, hogy a táppénzt ki fizeti. Még akkor is így van ez, hogyha biztosítási hagyományok miatt egyik-másik országban vannak ilyen megoldások.
Nagyon fontos lenne az, hogy a táppénznek a munkáltatókra való hárítása során ne alakuljon ki két ellentétes érdek, mert feltétlenül a szociális érdek szenved hátrányt. Márpedig ha a táppénzt a munkáltatókra bízzuk, két ellentétes érdek fog egymással szembekerülni, tudniillik a gazdálkodáshoz fűződő költségcsökkentés érdeke és a szociális érdek. Az eközötti ellentétben nem is vitatható, hogy melyik érdek fog sérülni. Semmi nem biztosítja ezen túl azt sem, hogy a betegeskedő dolgozóját a vállalat megtartja-e vagy sem. Talán inkább az látszik valószínűnek, hogy nem tartja meg, különösen ilyen munkanélküli viszonyok között, mint amilyenben élünk.
Nagyon homályossá teszik ezt az egész kérdést a számok is. Arról van szó, tisztelt Ház, hogy a jövő évre 34,5 milliárd táppénzkiadást prognosztizálnak, ez az ideinél 6 milliárddal több. Semmi sem bizonyítja azt, hogy ez így lesz, hiszen a munkanélküliség feltehetően – nem feltehetően, egész biztosan – erre is hatni fog. A tavalyihoz viszonyítva sem nőtt az idei sem, nem is fog valószínűleg nőni, mégis a jövő évre 6 milliárddal többet prognosztizálunk.
A másik homály, ami ebben az egészben benne van, az tudniillik, hogy a társadalombiztosítás a saját költségvetésében tervez ebből a 34-ből 20,5 milliárdot, vagyis a fennmaradó 14,5 milliárdot vinnék el a munkáltatók. És ebből a 14,5-ből 8 milliárd van az állami költségvetésben, mondván, hogy az államigazgatás, illetve a költségvetési szféra munkáltatói feladata lesz ennek a kifizetése. Tehát a költségvetési szféra elvinne 8 milliárdot, az összes többi munkáltató pedig 6,5-et! Hát kérem, ez enyhén szólva túlzás! A költségvetési szférára ekkora hányad semmiképpen sem adódik! Talán magyarázza a dolgot az, hogy a 17. § (6) bekezdésének utolsó mondata úgy szól, hogy a Kormány szabadon rendelkezik, a Kormány rendelkezik a felhasználási módjáról e bizonyos 8 milliárdnak. Meg kell tehát gondolni, tisztelt Ház, hogy ezt a fajta megoldást kívánja-e a Parlament bevezetni a jövő évben. Semmiképpen sem tudnám én ezt javasolni. Másodszor pedig utána kellene nézni ezeknek a számoknak, hogy vajon menynyire valósak és mennyire valótlanak.
Tisztelt Ház! A szociális lépések értékelésénél feltétlenül van egy igen fontos kritérium, mégpedig az, hogy az inflációs ráta prognosztizált 13-15%-os csökkenése bekövetkezik-e vagy sem. Hiszen minden szociális lépést ez dönt el! Hogyha ez a csökkenés, hogy tudniillik 20–23% körüli lesz a jövő évben az infláció, nem következik be, akkor a szociális ellátások igen nagy hátrányt szenvednek, illetőleg azok a szociálisan rászorult rétegek, amelyeknek érdekét, gondolom, ebben a Házban mindenki képviselni kívánja.
Éppen ezért, tisztelt Ház, én úgy gondolom, hogy az a területe a költségvetési törvénytervezetnek, amely érinti a szociális szférát, ezen belül különösen a társadalombiztosítást, az kidolgozatlan és nem fogadható el most a †91-es év végén sem. Köszönöm szépen. (Taps.)
