VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF) Köszönöm szépen. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! 1985 óta vagyok képviselő a Parlamentben, de elfogadható költségvetést még sohasem sikerült az asztalunkra tenni. Az elmúlt évek során tehát volt időm hozzászokni a kényszer-költségvetésekhez.
A rendszer megváltozása után erős hit ébredt bennem, hogy az állami gazdálkodás szemlélete és szerkezete alapvetően módosul, majd megváltozik. Arra nem számítottam, hogy hirtelen gazdagok leszünk, és a kényszerek nem béklyóznak többé bennünket. De arra igen, hogy az állam szerepének, a hatalmi struktúra funkciójának alapvető megváltozása majd radikálisan megváltoztatja költségvetésünket is. Ha nem is rögtön, de mostanára már bizonyosan. Nos, nem egészen így történt.
Nem kell pénzügyi szakembernek lennem ahhoz, hogy lássam, a lényegi jellemvonások nem változtak. Ez kissé elszomorít akkor is, ha tudom, a költségvetés nem vezérli a változásokat, csupán követi, jó esetben ösztönzi, előmozdítja őket. A sok tekintetben változatlan költségvetés számomra azt jelenti, hogy nincs mit követni, és hogy †92-ben sem lesz igazán megvetve az igazi változások ágya.
Tudom azt is, hogy a költséghelyek és a költségek sok éves összefonódása igen nagy konzerváló erő. Hiszen minden költséghely mögött élő organizmus van. Fizetésre váró emberek, kivitelre váró tervek, fejlesztendő eszközök, végrehajtandó feladatok, amelyeknek minden évben újra meg újra pénzt kell kapniuk, vagy el kell tűnniük a föld színéről. Más megoldás nemigen van.
És nem hagyhatjuk számításon kívül a statisztika erős struktúrakonzerváló szerepét sem. A statisztika akkor jó, ha állandó kategóriákkal dolgozik, ha összevethetők az egyes évek adatai. Ez pedig azt követeli meg, hogy lehetőleg ne nyúljunk a kategóriákhoz.
Kis túlzással azt is mondhatnám, ha szakszerűen akarjuk nyomon követni a magyarországi változásokat, akkor ne változtassunk meg semmit. Hát persze ez nyilvánvalóan képtelenség. De a jövő évi számításokat, számokat mégiscsak az ideiekkel vetjük össze, ami csak úgy lehetséges, hogy a két költségvetés azonos szerkezetű, azaz összehasonlítható.
Ám ha az állam szerepét tényleg alapvetően meg akarjuk változtatni, ha meg akarjuk szüntetni a túlsúlyos újraelosztási rendszert, a paternalizmust, csökkenteni az állami irányítást és beavatkozást az életünkbe, akkor miként lehetséges, hogy nem csökken radikálisan az állami bürokrácia részesedése a költségvetésből? Csak 2-3 olyan minisztérium van, amelyik kevesebb pénzt kap, mint tavaly. És csak egetlenegy olyan van, ahol csökken a minisztériumi állomány béralapja. Ez azt jelenti, hogy a minisztériumoknál nem voltak lényeges létszámcsökkenések. Hogyan lehet az, hogy egy minisztériumi bürokrácia akkor is annyiba kerül, ha tervezi, igazgatja, irányítja, ellenőrzi az életünket, és akkor is, ha nem teszi?
Természetesen marad hivatali feladat ezeken kívül is bőven. Ám akkor is nehezen érthető, ha egy hivatal átvesz az ágazati minisztériumoktól feladatokat, az miért nem csökkenti ott a létszámot és a kiadásokat? Nem akarok a részletekbe menni, biztosan mindegyikre volna magyarázat. De természetesen én is keresem a pazarlásokat, az indokolatlan kiadásokat, hogy oda javasolhassam átcsoportosításukat, ahol halálosan biztosan tudom, hogy kevés pénz van a költségvetési előirányzatban.
Hogy kevés volt az idő a koncepció áttanulmányozására és a költségvetési tételek tisztességes átbogarászására, sokan elmondták már előttem. Az a vád is elhangzott, hogy talán direkt csinálják a pénzügyi szakemberek és az előterjesztők, hogy ne lehessen érdemben beleszólni. Való igaz, a nagy gyakorlatú gazdagabb országok szinte egész évben tárgyalják, vitatják és finomítják a költségvetésüket, hogy minél jobb legyen, lehetőleg mindenkinek megfeleljen. Csakhogy ott a tervezet valóban jobbá tehető, mert van mit elosztani. Valahonnan elvenni úgy, hogy az a terület ne menjen tönkre. Az ő hajójuk ép, a vita csak azon folyik náluk, melyik fedélezetet fessék be újra.
A miénk sérült, és 10 lyukat kellene bedugni 3 dugóval. Ez akkor se sikerülhet, ha már a nyáron elkezdtük volna a vitát a dugókról és a lyukakról.
Ezzel nem akarom fölmenteni az előterjesztőket a késedelemért, nekem is az a véleményem, hogy a tanulmányozásra fordítható idő az anyag menynyiségéhez és jelentőségéhez képest nagyon kevés volt. Hogy joggal vetődhetett fel egyesekben a kérdés, lehet-e érdemi vitát folytatnunk. Ugyanakkor azt is tudom, hogy jó költségvetést fél év alatt se tudtunk volna csinálni. Bármennyit vitázunk, az alapkondíciók attól még nem változnak.
Nem termelünk többet és korszerűbben, nem halad gyorsabban a privatizáció, nem jön gyorsabban a nyugati tőke, nem csökken az adósságállomány, nem mérséklődik eléggé az infláció. Szóval nem lesz több a pénz, és nem lesz kevesebb a feladat sem. Mégis igazuk van a méltatlankodóknak, mert minden rossznál lehet egy fokkal jobbat csinálni kellő körültekintéssel. Persze az igazi baj, hogy a költségvetés nem új. Nem tudott elszakadni elődeitől, ez a baj.
A pénzügy hosszú évek óta a tűzoltóság módszereivel dolgozik. Ez nem vezet túl messzire. Ha Magyarországon nem indul meg a gazdasági és kulturális tőkefelhalmozódás, ha nem növekednek gyorsabban a munkából származó jövedelmek, ha nem csökkennek ugyanakkor a munkából származó károk, akkor nincs esélyünk, hogy elmozduljunk a perifériáról, s ne kerüljünk a délamerikanizálódási folyamatba, és a függő tőkés fejlődés buktatóit elkerüljük.
Amíg a törvények kijátszása kifizetődőbb, mint a betartása, amíg az áru eladásával sokszorosát lehet keresni, mint annak a megtermelésével, míg a munkából szerzett haszon megközelíteni sem tudja a beindításához fölvett kölcsön kamatterheit, amíg a költségvetés növelése csak a lakosság életszínvonalának a rovására érhető el, addig nem beszélhetünk igazi változásról. Addig az emberek a rendszerváltozásból csak az elitcserét érzékelik.
Az igazság fölvillanyozza az embert a sok hazugság után – ez igaz. De az igaz szó is csak szó, szó, szó. Hol lesznek a tettek, képviselőtársaim? A jövőt előkészítő tettek? Tudom, hogy ez nem elsősorban a költségvetés dolga. De ebben a költségvetésben kevés a nyoma a jövőnknek. A †92 ugyanolyan, mint a †91. És ez előrevetíti azt, hogy a †93. is és a †94. is nehéz lesz.
Égre-földre esküdöztünk éveken át, hogy leépítjük a veszteséges üzemek állami támogatását. Sokáig nem történt semmi, csak mondtuk. Most végre elmondhatjuk, hogy ezen a téren nagyot léptünk előre. Sok-sok milliárdot takarítottunk meg egyfelől. De ott van kérem a társadalombiztosítás 25 milliárdos kintlevősége. Pedig tudtommal a társadalombiztosítás a beteg emberekért van, nem pedig a beteg gyárakért. És ott van a 41 milliárdos vállalati adóhátralék, amelyből 20 nagyvállalat jegyez körülbelül 17 milliárdot.
Úgy látszik, a hiány nem vész el, csak átalakul. Ha valahol eltüntetjük, fölbukkan máshol. A költségvetés tehát hiába bűvészkedik, nem tud a cilinderből nyulat elővarázsolni, csak akkor, ha azt a nyulat fölnevelték valahol.
Jól tudom, tisztelt Ház, hogy tulajdonképpen nincs gyakorlati jelentősége annak, hogy elmondom a magamét. Az általános vita a koncepcionális kérdések áttekintésére és esetleges korrekciójára való. Nekünk azonban ebben a szorított helyzetben nincs módunk rá, hogy ezekhez hozzányúljunk. Marad tehát számunkra a szokásos huzakodás egyes tételek lefaragásáról vagy mások kiegészítéséről.
Én is a részletekre térek rá, arra a területre, ahol azt a bizonyos nyulat fölnevelték, a mezőgazdaságra. Ha egy szűkebb területet áttekint az ember, akkor látja igazán, milyen iszonyatos felelősség a költségvetés összeállítása, s milyen veszélyes lehet a pénzügyi vakság, amely csak számokat lát, öntörvényű pénzügyi konstrukciókat, s ennek alárendeli az öntörvényű életet, a gazdasági, társadalmi folyamatokat.
Nagyon oda kell figyelnünk az agrárértelmiség és más szakemberek intelmeire, amelyek arról szólnak, hogy katasztrofális a mezőgazdaság jövedelmi helyzete. És komoly sikerei ellenére nem bír ki még egy ilyen évet. A mezőgazdaság pirruszi győzelmet aratott, mert megtermelte ugyan az országnak a várt dollármennyiséget és kenyeret, de a saját bevételei nem növekedtek igazából. Miközben a felhasznált ipari termékek és nyersanyagok árai közel 40%-kal nőttek. A mínusz ott van a jövedelemcsökkenésben, a vagyon kényszerű felélésében, a beruházások, sőt, még az aktuális munkák elmaradásában is.
Ez az ágazat is elmondhatja, hogy még egy ilyen győzelem, és nem marad katonám. Egyszerűen érthetetlen, hogy ez a létfontosságú húzóágazat miért nem élvez jövedelmi jelentőségéhez mért támogatást? A világon mindenhol támogatják a mezőgazdaságot. Most a költségvetés úgy viszonyul hozzá, mint a felelőtlen tsz-ek és tsz-elnökök a földhöz. Kifacsarni belőle mindent, hogy jövőre mi lesz, nem érdekes. Egyetlen komoly árucsoportunk van, amellyel a nyugati piacon labdába rúghatunk, a mezőgazdasági termékek. De azzal is csak akkor, ha javítjuk a minőségét és a feldolgozottságát.
Egyetlen komoly árucsoportunk van, amellyel a nyugati piacon labdába rúghatunk, a mezőgazdasági termékek. De azzal is csak akkor, ha javítjuk a minőségét és a feldolgozottságát. Ennek előfeltétele is: nélkülözhetetlen költségkihatásai vannak az állategészségügytől az agrár-felsőoktatás valamennyi szintjéig.
Horváth László képviselőtársam már elmondta az agrár-felsőoktatásnak az igényét, és meg kell hogy mondjam, meglepő módon mindezeken a területeken csökkent a támogatás. Ez képtelenség.
Módosító javaslatokat nyújtottam be én is a Földművelésügyi Minisztérium költségvetésének egyes tételeihez, ezeket nem részletezem, csak megjegyzem, hogy vannak olyan területek, ahol a támogatás összege nem elhatározás kérdése, ahol nem lehet abból kiindulni – képviselőtársaim –, hogy mennyi jut rá, csak abból, mennyi szükséges a feladatok maradéktalan elvégzéséhez. Ilyen például a külkereskedelem számára stratégiai fontosságú állategészségügy. Kérem, egy járványt nem lehet csak félig megelőzni. Ha így tettünk, semmit se tettünk. Ez majdnem olyan, mintha azt mondanánk: kevés a pénz, s ezért most a száj- és körömfájás elleni harcban idén csak a körömre összpontosítsunk. (Derültség.)
És végül – képviselőtársaim – az én ceterum censeo-m az oktatás, a tudomány, a kultúra ügye. Lám, a maradékelv itt is érvényesül. Éppúgy nem maradt rá időm, mint ahogy a költségvetésnek is kevés pénze maradt rá. De ugyan mi van még, amit ne mondtunk el százszor már? Amíg ez így lesz, minden évben elmondhatjuk, most úszik el a jövőnk következő darabja.
El kell ismerni, most már deklarálva van mindenütt, hogy az oktatás, a művelődés stratégiai ágazat. És kétségtelen, az is. Hogy egyes területeken van előrelépés? Van. És még megkérdezem végezetül: ha az oktatás valóban stratégiai ágazat, akkor miért csak taktikai jellegű filléreket kapott? Ne áltassuk magunkat: ez nem stratégiai áttörés, hanem egy tűzoltás poroltóval, vagyis afféle kényszerű porhintés.
Egy dologban bízhatunk, hogy az ország életében vannak már javuló tendenciák. Azt volt időnk megtapasztalni az elmúlt években, hogy a hiány hiányt, a rossz rosszat szül. Most reménykedjünk abban – képviselőtársaim –, hogy a jó viszont jót szül majd, és besegít nekünk. Ránk fér, képviselőtársaim.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
