VASTAGH PÁL, DR. (MSZP)
VASTAGH PÁL, DR. (MSZP)
VASTAGH PÁL, DR. (MSZP) Köszönöm Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az 1992-es költségvetés vitájára készülve különös figyelemmel foglalkoztunk az oktatás és azon belül a felsőoktatás költségvetési támogatásával és helyzetével – erről kívánok most, ebben a késői órában szólni.
A kritika realitásához hozzátartozik a helyzetfölmérés realitása is, és e tekintetben el kell ismerni, hogy a magyar felsőoktatás jelenlegi állapota, bajai, problémái igen messzire vezetnek – azok a belső strukturális problémák, amelyek megnehezítik a magyar felsőoktatás helyzetét, korántsem az elmúlt két esztendőben kezdődtek meg. Nagyon sok olyan szétaprózódottság, színvonalbeli különbség terheli a felsőoktatási intézményeket, amely az elmúlt 10–15 esztendőben alakult ki. Nehezíti a helyzetet az egységes kormányzati irányítás hiánya, és nehezíti az intézményi szétaprózottság mellett az intézmények közötti jelentős színvonalbeli különbség is – amely össze is függ a szétaprózottsággal.
Nos, ez a színvonalbeli különbség nemcsak a működés és nemcsak a hatékonyság, eredményesség mutatóiban jelölhető meg, hanem a működés feltételrendszerében is, az oktatók megbecsülésében is. Példaként szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy közel 30–35%-os jövedelmi különbségek vannak például az Államigazgatási Főiskolán a kereseti lehetőségek, illetőleg a tudományegyetemek és a pedagógusképző főiskolák kereseti lehetőségei között. Természetesen én nem azt sokallom, hogy az Államigazgatási Főiskolán ilyen keresetek vannak – gondolom, ez teljesen egyértelmű és világos mindenki számra. Ugyanakkor, hogy a felsőoktatás helyzetén változtatni kell, az számtalan társadalmi ténnyel támasztható alá és szinte evidencia, olyan evidencia, amit fölösleges ismételni. A felsőoktatás szerepe a társadalom egészének modernizációjában nem kíván különösebb indoklást és különösebb, részletes argumentációt.
Figyelembe kell vennünk azonban azt, hogy a felsőoktatásban az előrelépés hosszú távon mérhető pusztán, és ezért nem szabad időt elvesztegetni, nem szabad éveket elvesztegetni – és én ebből a szempontból kívánom kritizálni a 92-es költségvetés előterjesztését, tervszámadatait, hogy lényegében újabb és újabb esztendők vesznek el a felsőoktatás méltó helyre kerülése szempontjából.
A magyar politikában valahogy mindig úgy alakult a helyzet, meg a magyar társadalmi életben is, hogy a felsőoktatás mögött igazi politikai lobby soha nem sorakozott fel. Volt energialobby – jelenleg is lehet –, van agrárlobby, de valahogy a felsőoktatás érdekében soha nem fogtak össze. Itt, a többpárti Parlamentben sem tapasztalom azt, hogy a különböző pártállású képviselők, akik a felsőoktatásban dolgoztak-dolgoznak, összefognának azért, hogy a felsőoktatás érdekeit jobban érvényre juttassák a 92-es költségvetés előirányzataiban.
Azzal is számolni kell ugyanakkor, hogy a közeli időszak demográfiai hulláma jelentkezni fog a felsőoktatásban a 93–94-es tanévben, és erre a fogadásra már a 91–92-es, 92–93-as tanévben is fel kell készülni.
A Kormány és A nemzeti megújhodás programja amellett tett hitet, hogy a jelenlegi kormányzat felismeri a felsőoktatás társadalmi fontosságát. Szó szerint azt írja A nemzheti megújhodás programja, hogy a Kormány tudatában van annak, hogy a korszerű felsőoktatásnak, tudománynak, műszaki fejlesztésnek kulcsszerepe van a nemzetgazdaság talpraállításában, még inkább annak felvirágzásában, az élet minőségének javulásában. Nem lehet vita ennek a helyességének az elismerésében, ugyanakkor természetes, hogy amikor az ember a költségvetést böngészi, ezeknek a deklarációknak a gyakorlati megvalósulását és megvalósítását kéri számon a költségvetésen is.
Hasonlóképpen, arról is szó esett, hogy az egész rendszert húzóágazatként ismeri el a Kormány, a Kormány politikájának súlyponti eleme a kutatás alapvető anyagi feltételeinek előteremtése és javítása; valamint arról is szó esett, hogy a Kormány arra törekszik: a támogatás forrása a költségvetés legyen.
Hát ezeket állítottam szembe magamban a költségvetés tényeivel: ezekkel a mindenki által, azt hiszem, jó szívvel támogatott politikai megnyilatkozásokkal szemben kell figyelembe vennünk magát a költségvetést.
1991-ben sem szakított a költségvetés a korábbi időszak támogatási rendszerével, és nekem az a véleményem, hogy 1992-ben sem változik alapvetően a helyzet. Miniszter úr, amikor expozéjában ismertette a képviselőkkel a költségvetés javaslatát, tulajdonképpen két ponton is szólt a felsőoktatásról. Az egyik megállapítása az volt miniszter úrnak, hogy az oktatás egészén belül gyorsabban nő a felsőoktatás támogatása; a másik megállapítása a felsőoktatás kapcsán az volt a miniszter úrnak, hogy lehetőség kínálkozik arra – éppen ebből a gyorsabban növő költségvetési támogatásból következően –, hogy mintegy 3–4 ezerrel több hallgatót lehessen felvenni a következő tanévben. Ha ezt nem vetjük össze a felsőoktatási intézményekben jelenleg meglévő működési feltételbeli gondokkal és nehézségekkel, akkor ezzel tulajdonképpen relativizálódik mindaz a magasabb és gyorsabb támogatás, amit a költségvetés indokolásában valamennyien hallhattunk.
Két tételről van ugyanis szó gyakorlatilag: a költségvetésnek fedezni kell a korábbi esztendőkben megnövelt hallgatói létszámmal járó kiadásokat, illetőleg a hallgatók pénzbeli támogatási normatívájának a növekedését kell fedezni. Ebből tehát az következik, hogy a hallgatói oldalon úgy tűnik, a központi és szociális juttatásokat biztosítja a költségvetés, ugyanakkor ennek a megnövekedett hallgatói létszámnak a működési vonzatait az intézmények feltételrendszerében már nem teremti meg – és ez újabb feszültségek forrását jelenti.
Természetesen nem szembeállítva a hallgatók és az oktatók érdekeit – hiszen nem eltérő érdekekről van szó –, de arról is szót kell ejtenünk, hogy a hallgatói támogatások reálértékének megőrzése mellett legalább olyan hangsúllyal kell szóvá tennünk az oktatás tárgyi feltételeinek folyamatos biztosítását, valamint az oktatók, a nem oktató dolgozók életszínvonala reálértékének biztosítását is – amiről a költségvetésben e tekintetben nincsen szó.
Ami a 3–4 ezer fő plusz hallgató felvételét jelenti, az adatok tükrében ennek a háttérszámítása azt mutatja, hogy mintegy 111 millió forintot céloz erre a költségvetési előirányzat, ami 3–4 ezer hallgatóval számolva mintegy 27–37 ezer Ft/főt jelent; a hallgatók képzési költségei – intézménytípusonként eltérő módon – ennek az összegnek a kettőtől hússzorosáig emelkednek.
Tehát újból ott vagyunk, annál az alapvető kérdésnél, hogy ennek a hallgatói létszámnövekedésnek az egyetemek működési feltételeinek javításában nincsen meg a következménye, és nincsen meg a feltétele.
Tehát összességében én felhívom a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy az egyetemeken, főiskolákon rendkívül rosszak a működési feltételek, ezek nem túlzó ellenzéki megállapítások. Ha ezt nekem nem hiszik el, kérem, fogadják el Kocsis Károly rektor úr véleményét, aki a rektori konferencia elnökeként éppen a mai Magyar Nemezetben nyilatkozott mindezekről a problémákról, és záró gondolatként a következő néhány sorát szeretném önöknek felolvasni: A felsőoktatás finanszírozását tekinti a legfontosabb feladatnak. Az egyetemek minden lehető tartalékaikat felhasználták, számtalan ponton vissza kellett fogni magukat, 1991 végére a csőd szélére jutottak. Az 1992-es kilátásaik rendkívül rosszak stb. stb. Néhány egyetem az összeomlás szélére kerül.
Természetesen azzal én tisztában vagyok, hogy külön kell választani a működtetés, a munkabér és a fejlesztés kérdéseit. A magyar felsőoktatásban egy minőségi ugrásra van szükség, de ennek a minőségi ugrásnak nem a költségvetés a gazdája, a költségvetés elsősorban a működtetést kell, hogy biztosítsa. A minőségi ugrásra a legkülönbözőbb külső nemzetközi erőforrásokat kell mozgósítani, hogy ez végbemehessen. Bár ennek kapcsán meg kell jegyeznem azt is, hogy már több éve folynak azok a viták, hogy megfelelő projektek híján nagyon értékes világbanki összegeket nem lehet beforgatni felsőoktatás fejlesztésére, mert nem készülnek megfelelő színvonalú tervek. Tehát az intézményeken belül is megvannak a sajátos problémák, amik a hatástalanságot, illetőleg a hatékonyság alacsony színvonalát emelik. De ezek nem feledtethetik el a működésbeli problémákat, amelynek a gazdája viszont elsősorban a költségvetés.
Ezért terjesztettünk be módosító indítványokat, és kérem, hogy a Ház azokat szíveskedjen támogatni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a baloldalon.)
