KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ)
KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ)
KÓRÓDI MÁRIA, DR. (SZDSZ) Köszönöm Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy beszédemet ne egy idézettel, ezzel szemben egy közhellyel kezdjem: "Ha az ember beteg, az rossz."
Ezzel szemben minden rosszban van valami jó. Én például két napig náthás voltam, ez igen rossz volt. Arra viszont nagyon jó volt, hogy a televízióban figyelhettem az ülést, és a televízióból értesülhettem arról, hogy miről is beszélnek a tisztelt képviselőtársaim a tisztelt Házban.
Be kell vallanom, hogy míg itt a Házban az ember gondolatai könnyen elfutnak más irányba, addig így a tévét nézve és hallgatva, biztos, hogy sokkal több gondolat megragad az ember fejében, és ez adott esetben arra készteti az embert, hogy valami egészen másról kezdjen el beszélni, mint amiről eredetileg beszélni akart.
Elárulom önöknek, hogy velem is ez történt, hiszen gondolom gyanítják, hogy arra kaptam frakciómtól megbizatást, hogy szakterületemhez illően mutassam be, hogy ez a költségvetés miért rossz az önkormányzatoknak, hogy miért nem elegendőek a normatívák, hogy milyen új szerepet kapnak új hivatalok, a TÁKISZ-ok, és ez az egész költségvetés milyen nyomasztó hatással van az önkormányzatokra.
Én ettől most mégis eltekintenék, és nemcsak azért, mert képviselőtársaim megtették már helyettem, és nemcsak azért, mert magam is sokszor, sok helyen, sok módon elmondtam már ezeket a dolgokat, és mindig eredménytelenül mondtam el, hanem azért is, mert tegnap hallgatva képviselőtársaimat, rádöbbentem, hogy ahogy a költségvetésünk bánik az önkormányzatokkal, ahogy a hatalom bánik a költségvetésen keresztül az állam polgáraival, az tulajdonképpen nem is ok, hanem maga is okozat.
Szóval néztem a televíziót és hallottam kereszténydemokrata képviselőtársam, Lukács Tamás felszólalásában, hogy az a baj, hogy az ellenzék politikai csatározások színterévé teszi a Parlamentet költségvetési vita ürügyén. Már miért ne tenné? – mondtam első indulatomban magamnak –, hiszen mi más történhet egy többpártrendszerű demokráciában a Parlamentben? Hiszen éppen az a fontos, hogy politikai vita folyjon a Parlamentben, hiszen a politika arról szól, hogy hogyan legyen egy társadalom berendezve, ennek pedig egy sarkalatos törvénye éppen a költségvetés.
Én nem hiszem azt, hogy Lukács Tamás és azok a kormánypárti képviselőtársaim, akik igen gyakran hangoztatják ezt a politikamentes parlamenti elvárást, ne tudnák, hogy erről van szó. De akkor mégis mi lehet az oka annak, hogy olyan sokszor halljuk, hogy ne pártpolitizáljunk, hogy ne tegyük politikai csatározások színterévé a Parlamentet? Ki az, aki ezt sugallja, kinek állhat egyáltalán az érdekében, hogy ezt sugallja?
Nahát ezen gondolkodtam nagy náthásan, de sokáig egyetlen olyan személyt sem találtam, aki ebből hasznot húzhatna, legyen az akár kormánypárti, akár ellenzéki politikus. Hát akkor mégis kinek az érdeke és kinek a haszna? Ha nem egyéneké, akkor azt gondolom, hogy szükségképpen valamilyen szerveződéseké, például a szocialista típusú intézményeknek állhat az érdekében, hogy mi itt a Parlamentben ne politizáljunk.
És ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutott, hogy annak idején marxista filozófiai tanulmányaim során találkoztam már valami ehhez hasonlóval. Torday Zádor, neves marxista filozófus kesergett egyik írásában azon, hogy "Az a baj elvtársak, hogy intézményesül a szocializmus." Vagyis a gyönyörű eszmék, nagyszerű elméletek azért nem érvényesülnek kellőképpen a gyakorlatban, mert az intézmények az elméletek fölé nőve kisajátítják azokat, sőt bürokratikus apparátusukkal nem engedik azokat érvényesülni, önmaguk lesznek a célok, az intézmények. Ők válnak lényeggé, minden már csak arra jó, hogy kiszolgálja az intézmények létezését. "Vigyázzunk elvtársak!" – mondta a filozófus – "mert ha így folytatjuk, az intézmények felfalják a szocializmust."
Namármost azt biztosan elkönyvelhetjük, hogy a szocializmusnak nagyjában, egészében vége lett, és ezt talán nemcsak az intézményeinek köszönheti. De az is biztos, hogy intézményeit búcsúajándék gyanánt örökül hagyták ránk. Itt maradtak, olyannyira elevenen, hogy látnivaló, hogy az új hatalom megszületése pillanatától kezdve szüntelen iszapbírkózást lenne kénytelen folytatni velük, ha az új hatalom nem adta volna fel mindjárt az elején, ha az új hatalom nem tűnne e harcban egyre fáradtabbnak és egyre unottabbnak. Higgyék el, nem pusztán filozófikus ihletettségű elmélkedés, amit mondok, és hogy elhigygyék, felidézem önöknek a Számvevőszék jelentését, amelyből kitűnt, hogy márciusban a pénzügyminiszter még megpróbált elindítani egy alulról építkező költségvetési tervezést, ehhez adatokat gyűjtetett, de az adatok soha, sehol nem hasznosultak. Maradt a régi költségvetés, a régi módszerek és mögöttük az egész régi intézményrendszer új virágzásnak indulva.
Hogy mennyire így van, bizonyíték erre például az is, hogy a szocialista rendszer, a központosított állampárti irányítás erős államigazgatást épített ki magának sok hivatallal, szolgálatkész bürokráciával. A szocializmus hanyatló korszakában a hivatalok száma drasztikusan csökkent. A rendszerváltás azonban új életre keltette őket és hiába beszélünk krízis- vagy nyomorköltségvetésről, minden évben újabb és újabb hivatalokat állítunk fel.
Vagy nézzük az önkormányzatokat. Ezek létrejöttére a szocializmusban nem volt mód, mert az intézményesült szocializmus elvének az felelt meg, ha helyi szinten is a központi hatalom uralkodott. Megtörtént a rendszerváltás, létrejöttek – legalábbis elvben – az önkormányzatok. De ezeknek az önkormányzatoknak mindennapi létük a központi költségvetés egocentrikus elképzeléseitől függ. Mert az új kormányzat egy lépést sem tett, egy lépést sem hajlandó tenni azért, hogy az önkormányzatiságnak megfelelő új elosztási módok alakuljanak ki, hogy az önkormányzatok maguk tudják megteremteni bevételeiket mindazokhoz a kiadásokhoz, melyekre közösségük fehatalmazza őket.
De rá tudok mutatni egy még sokkal egyszerűbb költségvetési példára is, ami nagyon mutatósan fejezi ki az intézmények túlhatalmát. Bizottsági ülésen azt mondta az egyik kormányképviselő, hogy azért nem fejlesztik a tűzoltóságot, mert tisztázatlanok a hatáskörök a polgári védelem és a tűzoltóság között. Ameddig pedig ez így lesz, nem lesz katasztrófaelhárítási törvény. Most tessék figyelni, mert amíg ilyen törvény nincs, addig pénz sincs. Két intézmény közötti vita, amit a hatalom nem tud rendezni, ahhoz a szomorú következményhez vezet, hölgyeim és uraim, hogy ma országunkban katasztrófa lenne, ha katasztrófa lenne.
Mindezek a felsorolt példák, tisztelt képviselőtársaim, azt támasztják alá, hogy ha az általam idézett marxista filozófus attól tartott, hogy az intézményesülés felfalja a szocializmust, mi joggal tarthatunk attól, hogy az itt maradt és másodvirágzásnak indult szocialisztikus intézmények felfalják a mi még csecsemőkorban lévő demokráciánkat. Ilyen körülmények között pedig nem elegendő, tisztelt hölgyeim és uraim, csak arról beszélni, hogy mire elég, vagy mire nem elég a pénz. Azt gondolom, az egész évet költségvetési vitával kellene itt töltenünk ahhoz, hogy igazán megvizsgálhassuk, mire van vagy mire nincs szüksége a társadalomnak. Hogy jól ki tudjuk azt is találni, hogy amire közös szervezésben szükségünk van, azt hogyan kell és hogyan lehet az embereknek odaadni.
Egyik demokrata fórumos képviselőtársam a tegnapi vitában azt mondta, hogy olyan nem lehetséges, hogy egy szegény államban gazdagok legyenek az önkormányzatok és gazdagok legyenek az állampolgárok. Nem értem képviselőtársamat, talán azért, mert én éppen fordítva gondolom. A szocialista állam nagyon gazdag állam volt – már a lehetőségekhez képest persze –, mert hogy szinte minden javak fölött ő rendelkezett. Aztán meg, mire mentünk? Éppen hogy úgy hiszem, itt lenne az ideje megfordítani a képletet. Hagyjuk végre gazdagodni az embereket, még akkor is, ha az állam egyre szegényebb lesz, legalább nem fog annyi felesleges intézményt fenntartani és kreálni. Felesleges – mondom –, mert behatol az élet minden területére és bénítja az alkotó energiákat. Azt gondolom, pontosan fel kellene már végre mérni, hogy mik azok a közösségi feladatok, amelyek tényleg csak állami szinten végezhetők el. Azt gondolom azonban, hogy amíg a múlt rendszertől örökölt struktúrában és az ennek megfelelő rendszerben gondolkodunk, vakvágányon haladunk. Ha nem teremtünk az alkotó módon, felelősségteljesen és szabadon gondolkodó és vállalkozó embernek megfelelő új struktúrákat, képtelenek leszünk szabad pályára jutni, még ha ennél sokkal többet vitatkozunk is az óesztendő végén. Ha ezen nem változtatunk, akkor – azt gondolom – nem teszünk mást, mint amit a szocializmus is tett, előkészítünk egy újabb, talán már sokkal kegyetlenebb rendszerváltást, mint ez a mostani volt.
Éppen ezért engedjék meg nekem, hogy beszédem végén hadd jegyezzem meg, hogy a jelenlegi költségvetés és a szocialista rendszer között felállított összehasonlításaim nem a náthám és nem a véletlen műve volt. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
