KOVÁCS LÁSZLÓ (MSZP)
KOVÁCS LÁSZLÓ (MSZP)
KOVÁCS LÁSZLÓ (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Én a FIDESZ kitűnő szónokaival ellentétben nem ígérek színeset a végére, ha mégis lenne a felszólalásomban ilyen, az legyen meglepetés, legyen jutalma azoknak a kormánypárti képviselőknek, akik erőfölényük tudatában akár távol is maradhatnának a vitáról, és mégis szorgalmasan végigülik ezt a költségvetési vitát. (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: Nincsenek sokan!)
Tisztelt Ház! Kis országokban örök vita, hogy vajon nem túlméretezett-e az ország külpolitikája.
A közvélemény hol büszkeséggel, hol ellenérzésekkel figyeli a kormányzat külpolitikai akcióit. Amikor egy külpolitika jelentős, látványos sikereket tud felmutatni, amikor nyilvánvaló ezek hatása az ország nemzetközi megítélésére, image-ére, akkor általában nem szokott ez a kérdés felmerülni, akkor elfogadja a közvélemény, hogy ez a külpolitika hasznos az országnak.
Akkor is elfogadja természetesen, ha vannak mérhető, látható gazdasági előnyei az ország nemzetközi kapcsolatai bővülésének. A kétkedés akkor szokott felmerülni, hogyha az ország nehéz gazdasági helyzetben van, akkor már előtérbe kerül az az ellentmondás, hogy a kiadások, éppen a látványos és sokszor elkerülhetetlen külsőségek miatt, a beszámolók miatt a díszvacsorákról, a díszebédekről, a fogadásokról, amelyek persze elkerülhetetlen kellékei a nemzetközi kapcsolatoknak, tehát ezek látható, mérhető dolgok, míg a haszon, az korántsem ilyen egyértelműen mérhető. Tehát ilyenkor már felmerül a kétkedés, vajon megéri-e ez nekünk? Mi a helyzet most a magyar külpolitikával?
Most – úgy gondolom – látványos sikerekre nincs lehetőség, nem azért, mert a magyar külpolitika nem felkészült ilyen sikerek elérésére, hanem egyszerűen a nemzetközi helyzet nem teszi lehetővé. Ezen az sem segít, ha a kormányzat időnként megpróbál jóval korábban elkezdett folyamatokat saját eredménynek feltüntetni, amikor ezeknek a gyümölcse beérik; vagy ha megpróbál, mondjuk, 1989. szeptemberi döntésről most már többes szám első személyben beszélni, hogy mi akkor úgy gondoltuk, és mi ezt meg azt csináltuk, hiszen ezt nyilván csak a nagyon tájékozatlan emberek fogadják el,vagy azok, akik tudatos amnéziában szenvednek.
Most nehéz a helyzet, ahogy ez a költségvetési vita is bizonyította, tehát ilyenkor inkább felmerülnek a kételyek.
Szeretnék néhány adalékot szolgáltatni ahhoz, hogy hogy is folyt a költségvetés külügyi részének előkészítése, időzítése, a vita időzítése és lebonyolítása.
A külügyi bizottság november 27-én tett először kísérletet arra, hogy megvitassa a Külügyminisztérium költségvetését, de akkor csak egy szöveges értékelést kapott értékelhető számadatok nélkül. Nem voltak értékelhetők az adatok, mert nem voltak elkülönülve a rovatok, voltak bizonytalan, ellentmondásos adatok. Többen szóvá tették például, hogy a Külügyminisztériumnak egy májusi jelentése a személyzeti munkáról 1557 főről beszél, míg ez a novemberben odakerülő költségvetési anyag 1668 főt említ meg; tehát közben növekedett-e 111 fővel a Külügyminisztérium létszáma – amire nem igazán kaptunk akkor egyértelmű választ. Így a külügyi bizottság végül nem is tudott érdemben állást foglalni.
Ma délután kettőkor került csupán sor érdemi vitára a Külügyminisztérium költségvetéséről, akkor, amikor többen már számítottunk arra, hogy lassan szólítanak itt minket a plenáris ülésen felszólalásra. Hát, a vita ennek megfelelően igen rövid és lakonikus volt, hiszen túl későn került ez most már a külügyi bizottság elé.
Az adatok értékeléséhez szeretnék néhány szót fűzni. Nem egyszerű az adatokat értékelni, már csak azért sem, mert ez nem ad képet az egész külpolitikai tevékenységről. Gyakran fölmerült már itt a Házban is, plenáris ülésen, külügyi bizottsági ülésen is, hogy vannak más helyek is, ahol a magyar külpolitikai aktivitás irányítása folyik: Mádl Ferenc úr titkársága, Horváth Balázs úr titkársága, Entz Géza úr titkársága – tehát tulajdonképpen ezek együtt adnák ki igazából a külügyi költségvetést, de én ezt nem tartom lényeges problémának.
1991-ben – tehát a most befejeződő évben – a Külügyminisztérium terve 5,3 milliárd forintos kiadással számolt, és úgy tűnik, hogy az év végére a tényleges kiadás megközelíti majd a 8 milliárd forintot, tehát körülbelül 2,6 milliárddal lesz nagyobb a tervezettnél. Ez egy durván 50%-os különbség. Ugyanakkor meg kell mondani, hogy az állami támogatás, amit a külügy igényel, nem fog változni nagy valószínűséggel: marad 4,9 milliárd forint annak köszönhetően, hogy részben maradványokból sikerült fedezni – korábban megmaradt összegekből sikerült fedezni – ezt a különbséget, illetve a növekedést kompenzálta részben a vízumbevétel, amely a jugoszláviai harcok miatt Magyarországon át, kerülő útra kényszerített török vendégmunkások és turisták vízumainak bevételéből adódott. Ez persze nem a Külügyminisztérium érdeme, hogy Jugoszláviában így alakult a helyzet.
1992-ben a Külügyminisztérium 8,4 milliárd forintos kiadással számol, vagyis fél milliárd forinttal kívánja növelni a kiadásokat, és ennek megfelelően a támogatást is nagyobb összegben határozza meg: 5,2 milliárd forint állami támogatással számol. Ehhez azonban számításba veszi továbbra is a Magyarországon átutazni kényszerülő törökök vízumbevételeit, tehát azt feltételezi, hogy 1992-ben Jugoszláviában mindvégig olyan állapotok lesznek, hogy a törökök inkább egy kerülő utat választanak. A külügyi bizottság mai vitájában is kiderült, hogy igen ingatag lábon áll ez az érvelés, mert komolyan a Külügyminisztérium sem számol azzal, hogy a háborús cselekmények Jugoszláviában egész 1992-ben végig fognak tartani.
Arra a kérdésre, hogy: és mi lesz akkor, ha Jugoszláviában – annyiunk reménye szerint – végül is megoldódik a konfliktus, és béke lesz? – hát, arra csak olyan választ kaptunk, hogy: hát, reméljük, akkor valami más vízumbevételből sikerül ezt az 1 milliárd 200 millió forintot pótolni. Az persze hozzátartozik a képhez, hogy Magyarországnak tudomásom szerint már egyetlen európai országgal sincs vízumkényszere, tehát hogy honnan fog ez a több mint 1 milliárd forint bejönni, milyen irányból fognak turisták érkezni, vagy milyen más helyi konfliktusok fognak kerülő utakra kényszeríteni turistákat vagy másokat – hát, erre nem is merek gondolni.
A külügyminisztériumi kiadásnak vannak állandó, illetve nem befolyásolható tényezői – ilyenek a nemzetközi szervezetekben a tagdíjak. Senki nem gondolja komolyan, hogy az ENSZ-ben bárhol csökkenteni lehetne a tagdíjat, vagy egyszerűen azt mondhatnánk, hogy Magyarország most nincs abban a helyzetben, hogy tagdíjat tud fizetni. Vagy ami a külügyi munka velejárója: a távközlési kapcsolatok vagy a közlekedésnek a költségei – hát, enélkül nincsenek nemzetközi kapcsolatok.
De egy ilyen – a Külügy által befolyásolni nem tudott – tényező az, ha leértékelik a forintot, hiszen az illetmények jelentős része valutában kerül kifizetésre. Így egy-egy forintleértékelés elég komoly érvágást jelent a Külügyminisztériumnak. A legutóbbi – 5,6 vagy 5,8%-os – forintleértékelés például a valutában kifizetett illetményeknél kürülbelül 400 millió vagy annál valamivel több kiadásnövekedést jelentett. Ez ellen a Külügyminisztérium sajnos nem tud védekezni, tehát ez is egy olyan kiadás, amivel számolni kell, amire nincs befolyása.
Nincs befolyása bizonyos külföldi kiadásokra sem: a bérleti díjak növekedésére vagy a külföldi alkalmazottak bérének a növekedésére; ezeket tudomásul kell venni. És hát, akkor még nem is említettem, csak félve teszem hozzá: de hát, a Külügyminisztérium dolgozói is – dolgozzanak akár belföldön, akár külföldön – joggal számíthatnak bizonyos szerény illetménykorrekciókra is időnként. A külföldön élők is az ottani megélhetési költségek növekedése miatt – a hazaiakról meg, azt hiszem, nem kell külön indokolni.
Kétségtelen az is, hogy a nemzetközi helyzet új fejleményei új feladatokat rónak a külpolitikára: több kontaktus válhat szükségessé, és több külképviselet nyitása is indokolttá válhat. Ezek teljesen természetes növekedést jelentenek. Mit lehet akkor viszont tenni, ha ennyi az a tényező, amire a Külügyminisztériumnak tulajdonképpen nincs befolyása, vagy amit nem célszerű mérsékelni? Hát, mindenekelőtt lehet helyzetünkkel, lehetőségeinkkel és szükségleteinkkel pontosan arányos külpolitikát folytatni, gondosan mérlegelve azt, hogy az országnak mire van lehetősége és mire van szüksége. Ugyanis nemcsak költséges, de még veszélyes is lehet, ha a külpolitikát ideológiai megfontolások vagy illúziók irányítják.
Azon a bizonyos november 27-ei vitán, amit a külügyi bizottság szeretett volna tartani a külügyi költségvetésről, kaptunk egy írásos anyagot, és abban a következő mondat szerepelt a bevezetésben: "Európai küldetésünk vállalása nem szenvedhet megértő halasztást fiskális szempontok miatt". Senki ne kérdezze tőlem, hogy mit jelent a "megértő halasztás" kifejezés – nem tudom. És remélem, hogy senki nem kezd el gondolkodni, hogy milyen európai küldetésről is van szó a magyar külpolitika esetében, mert ez nagyon komoly félreértésekre is okot adhat, ennek a vizsgálata.
A másik dolog, amit tenni lehet: egy ésszerűen, hatékonyan működő szervezetet kialakítani. Amikor bejelentették a legutóbbi külügyminisztériumi személyi változásokat – amelyeket én akkor másokkal együtt kifogásoltam a külügyi bizottság ülésén is és nyilatkozatokban, szakmai okokra hivatkozva –, volt azért egy csepp öröm az ürömben: az, hogy miniszter úr ezeket a változásokat azzal indokolta, hogy szervezeti átalakításra kerül sor a Külügyminisztériumban. Sajnos, ez a cseppnyi öröm is hamar elmúlt, mert kiderült, hogy tulajdonképpen nincs ilyen koncepció, illetve olyan embrionális állapotban van, hogy még beszélni sem lehet róla, még a külügyi bizottság ülésén sem. Csak annyi volt – az első lépcső volt – kialakítva, hogy kiket kell eltávolítani a szervezeti változásokhoz.
Azután, az ésszerűen, hatékonyan működő szervezethez sorolom azt is, hogyha új követségek nyitása vált indokolttá, akkor meg kell vizsgálni, hogy nem lehet-e bezárni olyanokat – hát, kis leegyszerűsítéssel élve – ahol a nagyköveti rezidencia bérleti díja többe kerül, mint a két ország külkereskedelmi forgalmának az összege. Nyilvánvaló persze, ez egy leegyszerűsített, pragmatikus megközelítés, de azt hiszem, hogy azt senki nem vonja kétségbe, hogy vannak olyan követségek, amelyeket korábban sem volt már indokolt fenntartani, és amelyeket most mindenképpen indokolt lenne bezárni.
A harmadik dolog, amit tenni lehet: megfontoltan, ésszerűen költekezni. Én nem vitatom, hogy nagyköveti rezidenciák vásárlása igenis, hosszú távon előnyös, mert behozza előbb-utóbb a bérleti díjat, de úgy gondolom, hogy nem feltétlenül az 1991. vagy az 1992. év, amikor ezt meg kell tenni.
Az 1992-es költségvetésben – leszámítva az eladásokból befolyó összegeket – a Külügyminisztérium 800 millió forintot kíván költeni rezidenciavásárlásokra. 1991-ben is voltak rezidenciavásárlások. Csak nagyságrend érzékeltetése miatt mondom, hogy például párizsi nagykövetünk rezidenciája durván 120 millió forinttal terhelte meg a költségvetést, levonva a régi rezidencia eladása után fennmaradt összeget, tehát a különbség jelentett 120 millió forintot.
Azután lehet ésszerűen költeni az utazásoknál. 1990-ben például két látogatásra került sor Strasbourgban, az Európa Tanács székhelyén két miniszterelnöki látogatásra. Februárban járt ott magyar kormányfő, ennek jelentőségét az adta, hogy először látogatott a magyar miniszterelnök, és mondott beszédet az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén. Az őszi, októberi látogatás jelentőségét pedig nyilvánvalóan az adta, hogy az új magyar Parlament által megválasztott új miniszterelnök látogatott oda, és mondott ugyancsak beszédet a parlamenti közgyűlés ülésén. Mindkét látogatás jelentős volt. Ami különbséget rögtön észre lehetett venni, az az, hogy az őszi látogatáson a kíséret körülbelül háromszor akkora volt, mint a februári látogatáson. Én nem vonom kétségbe, lehet, hogy az őszi látogatás hasznosabb volt. Nem tudom, hányszor volt hasznosabb, de hogy a költségek természetszerűleg körülbelül háromszor akkorák voltak, azt hiszem, nem kérdéses.
1988-ban és 1990-ben látogatott magyar kormányfő az Egyesült Államokba. Első alkalommal az út szervezését, az út sajtóját a magyar nagykövetség végezte Washingtonból, ahogyan ez szokás. Hiszen erre ott megvannak a felkészült, akkor még egyébként megvoltak a felkészült emberek, akik ezt meg tudták csinálni. Az utat zavartalanul sikerült lebonyolítani. Elő lehet venni az akkori amerikai sajtót, és meg lehet nézni, hogy milyen volt a látogatás amerikai visszhangja. Nem a magyar, mert arra nyilván mondhatják, hogy manipulált volt. Az 1990-es látogatásnál ezt a munkát – beleértve tehát az útnak a logisztikai szervezését, a sajtótevékenységét – egy neves amerikai public relations cégnek adták ki dollár tízezrekért. Nem tudom, ha összehasonlítjuk a két látogatás visszhangját, hogy vajon megérte-e ez a több tízezer dolláros ráfordítás, ami forintban természetesen milliós nagyságrendű.
Befejezésül, tisztelt Ház, a védelmi kiadásokról…, illetve elnézést kérek, még egy témát szeretnék megemlíteni.
A személyi feltételek kérdését, vállalva azt a vádat, hogy megint a szakmázás bolsevista trükkjét alkalmazom, de ennek is van bizonyos költségvetési vonzata, ezért szeretném megemlíteni. Ugyanis a kapkodás, a rossz személyi döntések időnként sokba kerülhetnek.
A napokban kaptuk a hírt, hogy sor kerül egy alkalmatlannak bizonyult nagykövet visszahívására. Tudjuk, hogy nem az első eset. Én persze örülök neki, hogy amikor a külügyi vezetés felismerte az alkalmatlanságot, akkor a konzekvenciák levonását nem halasztotta az 1994-es választásokig, hiszen megtehette volna. Tehát pozitív, hogy nem várt, de egy-egy rossz döntés, egy-egy új nagykövet kiküldése minimum új berendezést, jó, ha nem új rezidenciavásárlást is jelent a tapasztalatok szerint. Úgy gondolom, elfogadható az érdemek jutalmazása, és elfogadható a sérelmek kompenzálása. De ezt nyíltan kell tenni, hogy az adófizetők tudják, ez a pénz érdemek jutalmazására vagy sérelmek kompenzálására megy, ahogyan ez történt a kárpótlási törvényben. Nem nagyköveti tisztséggel, nem rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri tisztséggel és az ehhez járó fizetéssel kell ezt megtenni. Egyébként rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert kiküldeni nem szokatlan dolog a diplimáciában. Általában a következő követelményei vannak. Fontos relációról kell szó legyen, ahol indokolt az, hogy a nagykövet távollétében a helyettese ilyen cím birtokában eljusson a fogadó ország legmagasabb méltóságaihoz is. Természetesen olyan személyről kell szó legyen, aki erre szakmailag alkalmas, és azt már mondani sem kell, hogy egy ilyen emberre van szükség egy követségen. Nehéz megmagyarázni, hogy Ottawában miért van rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri ranggal a nagykövet helyettese. Nem akarok most a szakmai alkalmasságáról eszmefuttatást kezdeni, de lenne miről beszélni.
Megkérdezhető, hogy Londonban miért volt hosszú ideig három rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri beosztású diplomata, tehát három helyettese is – ha úgy tetszik – a nagykövetnek. Ebből egy volt, aki ténylegesen helyettesítette, a másik kettő a címet és az ezzel járó privilégiumokat használta. Megkérdőjelezhető az is, hogy Genfben miért van rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri beosztásban olyan ember, aki ugyan egyszer már átment a külügyi bizottság vizsgáján, de aztán maga a Kormány úgy látta, hogy jobb, ha visszavonja a jelölést. Szakmai körökben Luxemburg grófja néven emlegetik az illetőt. Most Genfben rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter – ez már nem tartozott a külügyi bizottság kompetenciájába, tehát meghallgatás nélkül került oda ki. Teljesen véletlenül szereztünk arról tudomást, hogy Genfben erősíti a magyar diplomáciát. (Dr. Orbán Viktor: Szép kormány!)
Befejezésül, tisztelt Ház – ahogyan említettem – a védelmi kiadásokról nem kívánok szólni, csupán három megjegyzést teszek, mert erről majd Szili Sándor kollégám fog beszélni.
Az első: Nem lehet érdemben vitatni védelmi költségvetést akkor, ha nincs az országnak parlament által jóváhagyott biztonságpolitikai koncepciója és erre épülő védelmi koncepciója. (Dr. Orbán Viktor: Így van!)
Második: Tekintélyuralmi rendszerekben általában megfigyelhető, hogy a védelmi kiadások növelésére tett indítványok azok mindig hazafias jelzőt kapnak, a védelmi kiadások csökkentésére tett indítványok pedig mindig nemzetietlen jelzőt kapnak. (Rockenbauer Zoltán: Miért lennének azok?)
Harmadik: Kis ország esetében meggyőződésem, hogy a leghatékonyabb védelem a jó külpolitika, az amely a szomszédokkal kiegyensúlyozott viszonyt tud teremteni, amely elkerüli a félreértéseket, amely nem ad ürügyet támadásokra vagy ellenségkép fabrikálására. Magyarország esetében ez még kiegészülhetne valamiféle olyan szerződésrendszerrel, amely garantálja Magyarország biztonságát. Ez sokkal olcsóbb és sokkal hatékonyabb, mint a hadseregre költeni. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
