MOLNÁR PÉTER, DR. (FIDESZ)
MOLNÁR PÉTER, DR. (FIDESZ)
MOLNÁR PÉTER, DR. (FIDESZ) Nahát akkor… Tisztelt Ház! (Derültség.) Toleranciámról tanúbizonyságot téve elmondom így is a beszédemet. (Taps a jobb oldalon.) Köszönöm a tapsot, és kérem a figyelmüket, már csak azért is, mert a kulturális és a média területről – az én területemről – szeretnék néhány észrevételt tenni a költségvetési törvénytervezettel kapcsolatban, és ennek annyi érdekessége talán lesz, például a kulturális területtel kapcsolatban, hogy nem a "több pénz a kultúrának", egyébként sok szempontból indokolható, de más szempontból nem igazán reális elképzelése mellett próbálok majd érvelni.
Amit szeretnék elmondani az az, hogy véleményem szerint ezen a két területen is látszik az, hogy a Kormánynak nincs világos koncepciója arra nézve, hogy milyen gazdaságpolitikát kellene folytatnia. Ennek a terheit és a parlamenti törvényhozás logikátlan cikcakkjainak és olyan fontos gazdasági keret- és egyéb törvényeknek fél évre, évre való elsüllyesztésének – amik történnek – a terheit hogyan nyögi a kulturális terület. Még akkor is, hogyha egyébként a Művelődési Minisztérium részéről valamiféle koncepciónak a jelei azért nyomokban felfedezhetők abba az irányba, hogy a kultúra, a kulturális intézményrendszernek a valamelyest való függetlenítését, állami támogatásának pedig társadalmasítását a Művelődési Minisztérium is támogatja, támogatná. Erre egy példa a viszonylag működőképes és a korábbinál tényleg demokratikusabb rendszerű filmszakma támogatása: a Magyar Mozgókép Alapítvány esete. Ebbe a képbe nagyon sokszor belezavarnak alapvetően központosító elképzeléseket tartalmazó koncepciók a Magyar Könyvalapítvánnyal, ami a könyvszakma támogatására lenne hivatott. Azzal kapcsolatban számos, meglehetősen központosító koncepció látott napvilágot a minisztérium részéről. De úgy tűnik, hogy talán ebben lehet kompromisszumot találni, és a minisztériumot jobb belátásra bírni.
Tehát összegezve az eddigieket: úgy látom, hogy a minisztérium részéről lennének azért valamilyen elképzelések, hogy hogy kéne kialakítani azt a működő, döntő részében független, kulturális intézményrendszert, intézmények, vállalatok, vállalkozások rendszerét, amiben gyors ütemben egyre nagyobb részt kellene, hogy kitegyenek a kisebb kulturális magánvállalkozások is: könyvesboltok, mozik és más hasonló dolgok. Hogyan lehetne ezeket az intézményeket – amelyek nagyobb részben a privát szférába kellene tulajdonilag tartozzanak – demokratikus, decentralizált módon meghozott döntésekkel állami támogatásban is részesíteni. Hogyan lehetne másik oldalról egy átfogó, mind a mai napig hiányzó, átfogó nonprofit szabályozással olyan kedvezményekhez juttatni, amivel a színvonalas kulturális szolgáltatások megélhetnének és nem küszködnének olyan súlyos gondokkal, mint sok területen, szemben a nyereséget nyilván könnyebben hozó, de sok esetben szintén a közönség igényével találkozó, egyéb szórakoztatóipari és más – ezen a területen lévő – vállalkozásokkal. Erre hadd mondjak a kultúra területéről egy példát, hogy megítélésem szerint miért nem működik ez az egész dolog és miért nem rajzolódik ki egy olyan kulturális koncepció a Művelődési Minisztérium részéről, ami ki kellene, hogy rajzolódjon: egy átfogó koncepció, és hogyan teszi az egészet működésképtelenné, és hogyan zavarja össze azt a koncepciót is, ami nyomokban felfedezhető, az egésznek a gazdaságpolitikai környezete. Milyen további bajokat okoz az az egész dologban, hogy a minisztérium a meglévő pénzt nem a megfelelő prioritásokat érvényesítve próbálja elosztani.
A példát a könyvkiadás és a könyvkereskedelem területéről szeretném hozni, amivel kapcsolatban nemrég interpellációt is intéztem a művelődési miniszter úrhoz. Már akkor is említettem azt a problémát, hogy a kulturális vállalkozások privatizációja során speciális kulturális szempontokat kellene érvényesíteni, tehát a könyvesboltok, mozik és más intézmények, vállalkozások privatizációja során el kellene fogadnia a Pénzügyminisztériumnak és a Kormány minden ellenérdekelt tagjának, csoportjának azt az álláspontot, hogy az ilyen vállalkozások privatizációja során jelentős részben nem lehet arra törekedni, hogy minél nagyobb bevételhez jusson a kincstár. A meghatározó szempont az kell, hogy legyen: olyan feltételrendszerrel kerüljön – mondjuk – a könyvesboltok egy része magánkézbe, hogy a kisebb tőkével rendelkező, de valamiféle minőségi irodalmi választékot nyújtani tudó és nyújtani akaró szakemberek is könyvesbolt tulajdonosokká válhassanak.
Ez a dolog jelen pillanatban nem megfogható, hiszen jelenleg – tudtommal – nincsenek hatályban levő vagyonpolitikai irányelvek. Az eddigi kulturális bizottsági viták során a Pénzügyminisztérium képviselői mindannyiszor nagyon erős ellenállást fejtettek ki az ellen az álláspont ellen, hogy itt valamiféle speciális szempontokat érvényesítő, a "minél több kincstári bevételt a kulturális vállalkozás privatizálása során is" állásponttal szembenálló, a kulturális minőséget is preferáló, de ugyanakkor valamiféle önkényes, egyoldalú értékszelekcióra lehetőséget nem adó döntések szülessenek.
Itt tehát van egy ilyen probléma.
A könyvszakmára is átmegy, ott is megjelenik ez a probléma a mecenatúra kérdésében, hiszen a létrehozni tervezett Magyar Könyvalapítvány bevételi forrásai között is számos olyan elképzelés szerepelt a koncepciókban, hogy ennek a könyvalapítványnak a tulajdonába kerülő könyvkiadói, könyvkereskedelmi különféle ingatlanok és egyéb vagyontárgyak privatizációjából majd micsoda hatalmas bevételekhez jut a Magyar Könyvalapítvány, amiből aztán támogathatja az értékes irodalom létrejöttét és terjesztését, a folyóiratok kiadását és más egyebeket. Ez egy irreális elképzelés, és megint csak az egész privatizációs stratégia átgondolatlansága és ezen a területen való – szerintem – hibás volta miatt nem látható át.
Az én megítélésem szerint a Magyar Könyvalapítvány jelentős, számottevő mértékben nem fog ilyen forrásokhoz jutni, a Magyar Könyvalapítványba kerülő törzsvagyon pedig a közeljövőben nem fog olyan jövedelmet hozni, hogy emiatt nyugodtak lehetnénk akkor, hogyha csak a tervezett 100 millió forintos költségvetési támogatást tesszük bele ebbe a könyvalapítványba. Itt jön az a probléma, hogy milyen prioritásokat is alkalmaz a meglévő kevés pénz elosztására a minisztérium. Szerintem inkább kellene több pénzt – körülbelül 200 millió forintot – adni a Magyar Könyvalapítvány számára, mint 50 milliót a Feszty-körkép Alapítványnak ebben az évben. Azt gondolom, hogy minden szempontból fontosabb Magyarország kultúrája szempontjából, hogyha az egész könyvkiadás, a könyvkereskedelem, az irodalom, a folyóiratok támogatására szánunk többet, és ennek az intézményrendszerét tesszük működőképesebbé, mintha olyan dolgokra költünk, amik szintén fontosak, de szerintem nem megfelelő a prioritás ebben a tekintetben.
Szerintem azon is el lehetne gondolkodni, hogy a Művelődési Minisztérium fejezetében azt hiszem a kárpótlással kapcsolatos levéltári feladatokra szánt 30 millió forint mennyire indokolt, hogy egyáltalán itt szerepeljen, és ezáltal valamiképpen a minisztériumnak juttatott pénzként jelenjék meg – holott egész más dologról van szó.
Ezekkel a tételekkel már majdnem össze is áll a 100 millió helyett 200 millió forintos támogatás a Könyvalapítvány számára. Azt hiszem, hogy egy ilyen támogatással, az egész privatizációs stratégia átgondolásával a speciális kulturális szempontok érvényesítésével lehetne valahogy a könyvszakma területén – és más területeken is – hozzájárulni ahhoz, hogy egy működőképes intézményrendszer jöjjön létre, és a javarészt piaci szereplők egyrészt állami támogatáshoz is jussanak, másrészt pedig – megint mondom – egy hiányzó, átfogó non-profit szabályozás révén is, egyszerűen talpon tudjanak maradni a piacon.
Engedjék meg, hogy a médiatémában is tegyek még egy rövid megjegyzést a költségvetési tervezettel kapcsolatban. Ez a megjegyzésem a Magyar Műsorszóró Vállalat, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió közötti, hosszú ideje folyó díjvitára vonatkozik, ami tavaly azt is eredményezte, hogy a tévénézők a beharangozott műsort egyik reggel egyszercsak nem láthatták. Azt hiszem, a minimum az lenne: gondoskodni tudjunk arról, hogy az országos közszolgálati telvízió és rádió műsora legalább látható legyen a nézők, illetve hallható legyen a hallgatók számára. Ehhez viszont megint csak az kellene, hogy a Kormány képes legyen átlátható helyzetet teremteni, és hogy a múlt heti sajtóalbizottsági ülésen a Pénzügyminisztérium képviselője ne tárja szét a kezét, ne vállvonogatva válaszoljon… – nem vállvonogatás, mert nemtörődömség nem volt a gesztusában, csak éppen nem tudta megmondani–, hogy reálisan mennyi is a Műsorszóró Vállalat díjigénye. Addig nem tudjuk itt, a Parlamentben eldönteni azt, hogy mennyi támogatás kell a Magyar Televíziónak és a Magyar Rádiónak ahhoz, hogy meg tudja fizetni a Műsorszóró Vállalat által kért reális díjat.
Két dologra van szükség – és arra kérem a Pénzügyminisztérium képviselőjét, az államtitkár urat: tegye lehetővé, hogy a Parlament a következő hetekben tisztán láthasson ebben a helyzetben, és ennek alapján tudjunk dönteni. Az egyik dolog: látnunk kell, hogy a KHVM felügyelete alá tartozó Magyar Műsorszóró Vállalat valójában mekkora önköltségi díjért tudja sugározni a Magyar Televízió és a Magyar Rádió műsorait. Tehát az intézmények közötti árvitában – mindkét intézmény esetében többszáz millióval többet kér a Magyar Műsorszóró Vállalat, mint amennyit a Rádió, illetve a Televízió reálisnak ítél – a Műsorszóró Vállalat többletigényéből mennyi a reális igény, mennyi az, amit tényleg oda kell adni a költségvetésnek, és mennyi az, amit valami olyan plusz beruházásokra fordítana – ha van ilyen rész – az általa igényelt pénzből, amely plusz beruházásokat nem tud egy ilyen állapotban lévő országban ez a költségvetés megfinanszírozni. Ebben tisztánlátást kell teremteni, és akkor tudjuk eldönteni, hogy mekkora összeget kell célzott támogatásként, külön címként erre a célra a TV-nek és a Rádiónak átadni. Ha ugyanis kiderül, hogy mondjuk ez a díj reálisan – ahhoz, hogy egyáltalán megjelenhessen a műsor a képernyőn és hallható legyen a rádióban a műsor – mindkét intézmény esetében 1 milliárd forint, akkor nem lehet azt mondani, hogy majd az előfizetői díjból még a többletbevételből ezt kifizeti a TV meg a Rádió, mert erősen vitatott, hogy az az előfizetőidíj-összeg mennyiben fog többletbevételt hozni, hiszen a díjfizetési hajlandóság folyamatosan csökken.
Azt javaslom, állapítsa meg a minisztérium, hogy mennyi a reális ára a műsorsugárzásnak, és ezt az árat az összes többi támogatástól elkülönítve jelenítse meg a TV, illetve a Rádió fejezetében. Akkor mindjárt átláthatóvá válik a költségvetési fejezet is, ha tudjuk ezt az összeget – valószínűleg ennek kell kitennie egyébként is a legjelentősebb részét, és a jövőben is az ilyen fajta meghatározott, célzott támogatások tehetnék ki a döntő vagy egyedüli részét a TV és a Rádió támogatásának. Mi is jobban átláthatjuk a helyzetet itt, a Parlamentben, hogy mire is mennek azok a milliók és milliárdok, amiket mi megszavazunk.
Ez volna a két kérésem a Pénzügyminisztérium képviselőjéhez. Azt remélem, hogy ez teljesíthető… (Dr. Szabó Tamás pénzügyminisztériumi államtitkár rábólint.) …, mert egyébként nem oldódik meg ez az árvita, és lehet, hogy jövőre még jobban eldurvul, és ez ténylegesen a Kormány és a Parlament felelőssége lesz – elsősorban a Kormányé, természetesen, abban az esetben, ha egyszer nem kerülünk olyan helyzetbe itt a Parlamentben, hogy dönthessünk.
Ezek lettek volna az én példáim a zűrzavaros gazdaságpolitikai koncepcióra, illetve annak a hiányára, és arra, hogy a tisztánlátást lehetővé tevő körülmények megteremtésének a hiánya milyen helyzetbe hozza a képviselőket a parlamenti bizottságokban és hogy a Kormány ezeket a problémákat hogyan küszöbölhetné ki. Így, december 18-a körül, persze, már elég kései kérés, illetve kritika ez, de hát, ekkor kaptunk lehetőséget ennek az elmondására.
Azzal kérem a Pénzügyminisztérium képviselőjét, a Kormányt és a kormánypárti képviselőket ezen kívánságok és javaslatok támogatására, hogy legalább most próbálják ezeket az intézkedéseket megtenni az egyébként szorgalmazott mindenféle más helyett – amivel nyilván elment az idő, mert a rendelkezésre álló idő alatt ezeket a dolgokat lehetővé lehetett volna tenni, hogy átlátható lehessen a helyzet és mi az átlátható helyzet ismeretében dönthessünk. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Gyér taps.)
