SZENT-IVÁNYI ISTVÁN (SZDSZ)
SZENT-IVÁNYI ISTVÁN (SZDSZ)
SZENT-IVÁNYI ISTVÁN (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Engedtessék meg, hogy ez alkalommal, néhány korábbi felszólaláshoz hasonlóan én is a magyar kormányzati politika sikerágazatának tekintett Külügyminisztérium költségvetésével foglalkozzam. A sikerágazat minősítés természetesen nem tőlem származik, de azt hiszem, hogy a költségvetést tanulmányozva rájöttem a valódi sikerek okára, hiszen abban kétségtelenül nagyon sikeres volt a Külügyminisztérium, hogy költségvetési előirányzata egy év alatt több mint 3 milliárd forinttal emelkedett, több mint 50%-kal emelkedett, 5,3 milliárd forintról 8,4 milliárd forintra.
Hallottuk már, hogy a növekedés jelentős része nem a költségvetés újraelosztási folyamatában jött létre, hanem az emelkedő vízumdíjak, illetve vízumbevételek határozták meg. A magam részéről természetesen örülök annak, hogy a Külügyminisztérium költségvetése növekedett, hogy ennek belső forrásai voltak, de világosan kell látnunk azt is, hogy milyen okok idézték elő a költségvetés növekedését; azok az ország egészére nézve milyen károkat róttak hazánkra.
Itt elsősorban a jugoszláviai válságról van szó, hiszen a vízumdíjak növekedése túlnyomó részben az átutazó forgalomból fakadt, és csak nagyon kis részben az egyébként növekvő tengerentúli, tehát még vízumköteles idegenforgalomból. Most függetlenül attól, hogy számíthatunk-e a jövő évben erre az átvonuló forgalomra vagy nem – de én a magam részéről nem szeretnék számítani –, mégis kétségtelenül a Külügyminisztérium a költségvetési előirányzatában számít erre a 3 milliárd forintra. Én nem gondolom azt, hogy az a hiú reménykedés töltené el a minisztériumunk pénzügyi vezetőit, hogy ez a háború tartani fog, és ennek legalábbis ágazati előnyei lesznek, sokkal inkább azt gondolom, hogy az történik itt, mint ami az elmúlt harminc-negyven évben olyannyira szokásos volt, hogy az egyes ágazatok és tárcák hamis kimutatásokkal próbálták meg zsarolni a pénzügyi kormányzatot, olyan kész helyzetet teremteni, amiben ha elmaradnak ezek a vízumbevételek, akkor a pénzügyi kormányzat nem tehet más, mint máshonnan fogja pótolni ezt.
Rendkívül veszedelmesnek tartom azt, hogy ilyen ingoványos talajra építkezik ez a költségvetés, és a költségvetésnek ilyen bizonytalan alapjai vannak. Ugyanakkor csatlakozva a már korábban elhangzottakhoz is, szeretném megemlíteni, hogy vannak bizonyos fenntartásaink a Külügyminisztérium eddigi belső költségvetésével és a rendelkezésre álló pénzforrások elköltésével kapcsolatban is. Nem vitatva azt, hogy egy ország, amely most talál magára, most teremti meg a maga új kapcsolatrendszerét, most kell megmutatni a maga új image-ét, az bizony többletterheket is róhat a külügyminisztériumára, s ha okosan, jól költik el ezeket a pénzeket, akkor bizonyos vagyok benne, hogy valamennyi állampolgár hasznára fog válni az az összeg, amennyivel többet kap most a Külügyminisztérium a korábbiaknál.
Ugyanakkor nem lehetünk meggyőződve arról, és mi, akik az állampolgároknak felelünk az általuk befizetett adó elköltéséért, ésszerű és takarékos felhasználásáért, egyikünk sem mondhatja nyugodt lelkiismerettel, hogy mindent megtett a Külügyminisztérium annak érdekében, hogy az összes felesleges bürokratikus költséget és kiadást mérsékelje vagy megszüntesse a költségvetésből.
Csak néhány elemre szeretnék utalni, olyan elemekre, ahol több a bizonytalanság, mint a bizonyosság, de az, ami ebből kirajzolódik, az világosan mutatja, hogy bizony nem a takarékosság határozza meg alapvetően a Külügyminisztérium költségvetés-szerkezetét.
Először is utalni szeretnék arra, hogy azt hiszem, ebben valamennyi párt egyetértett, de legalábbis a Parlamentnek 5, akkor még ellenzéki pártja egészen bizonyosan egyetértett abban, hogy a bürokráciát, a túlburjánzó adminisztrációt Magyarországon a rendszerváltással együtt keretek közé kell zárni, a feleslegesen felduzzasztott apparátusok létszámát csökkenteni kell. Nem hiszem, hogy akkoriban bármelyik ellenzéki párt is mást mondott volna, és arra sem emlékszem, hogy az MSZP-nek ezzel kapcsolatban más álláspontja lett volna.
Ma azonban azt látjuk, hogy bizony az apparátusok meglepő mértékben duzzadnak és növekednek. Utalhatnék itt több más apparátus lényeges és meghökkentő növekedésére, hogy csak egyet nevezzek itt nevén, a Miniszterelnöki Hivatalnak a szinte hihetetlen túlburjánzására. Ezzel kétségtelenül nem tudott lépést tartani a Külügyminisztérium, de azért nagyon tisztességesen követi az irányzatot. Engedjék meg, hogy néhány adattal ezt illusztrálhassam is önök előtt.
Amint azt önök tudják, 1989-ben a külügy állományában 1573-an voltak, 1990-ben ez még növekedett is 1597-re, majd némi csekély, de örvendetes csökkenés következett be az idei év májusában, amikor erről egy jelentést kaptunk, ekkor 1557 főben jelölték meg a külügyi állományt.
Amikor ez a jelentés elénk került, akkor én a bizottságban szóvá tettem, hogy bizony, mi korábban úgy tudtuk, hogy nagyon sok felesleges ember, nagyon sok képzetlen ember és különösen sok olyan ember van, akiknek a megbízatása egészen más, nem diplomáciai feladatokra szól, és ezekre az emberekre feltehetően az új demokráciának nem lesz szüksége. Egyébként is ésszerűsítések sorozata előtt állunk, amelyet valamennyien támogatunk, máris soknak ítéltem ezt az 1557-es számot.
Most azonban meglepődve tapasztalom, hogy 1668 fővel számol a Külügyminisztérium. Ez a magyar állampolgárságú állomány, ehhez még jön 310 fő külföldi állampolgár, tehát mintegy 110 fővel többen lesznek a Külügyminisztérium állományában az elkövetkezendő évben, mint amennyien jelenleg vannak. Találgatásokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni, hogy mi indokolja ezt a növekedést.
Én megkockáztathatnám, hogy csak nem arról van szó, hogy az elküldött szakemberek helyébe, annak a néhány külügyi vezetőnek a helyére 110 embert kell felvenni, mert csak ők tudják pótolni a munkáját? Remélem, hogy nem erről van szó, hanem valamilyen más, alapvető oka lehet ennek a változtatásnak. Ezt a kérdést én fel is tettem, meg is kérdeztem a külügyi bizottságban, természetesen semmilyen választ nem kaptam rá. Az számomra nem megnyugtató válasz, hogy új diplomáciai képviseletek nyílnak, hiszen azok a képviseletek átcsoportosítással is nyugodtan működtethetők lennének.
De térjünk rá a nagykövetségek számára is, ami nem csupán a látszámmal függ össze, hanem a kiadások tetemes mennyiségével is.
Azt hiszem, hogy akár a külügyekben nem is nagyon járatos magyar újságolvasó állampolgár, főleg öntudatos adófizető állampolgár ha végignézi a külképviseleteink listáját, végignézi a több mint 70 nagykövetség listáját, akkor arra a következtetésre fog jutni, hogy bizony jónéhány olyan nagykövetség van, amelynek az indokoltsága erősen kétségbe vonható.
Én anélkül, hogy a diplomácia illemszabályait megszegném, és nevén nevezném ezeket a követségeket, csak összességében szeretnék utalni arra, hogy minden különösebb veszteség nélkül 8 nagykövetségünk működése felfüggeszthető vagy megszüntethető lenne nagyon rövid határidőn belül. Nem kívánom felsorolni a 8 nagykövetséget, hiszen ez okozhatna diplomáciai bonyodalmakat, csak jelzem, hogy az ezekre előirányzott központi költségkeret 113 millió forint, ez tehát nem tartalmazza az ott dolgozó helyi, illetve magyarországi alkalmazottak bérköltségeit, márpedig tudomásul kell vennünk, és ez érthető is, hogy a külföldön dolgozók bérköltsége lényegesen magasabb a hazaiaknál. Közel száz alkalmazottról van szó, tehát ez még jelentősen növelné is a 113 millió forintos, egyéb úton megtakarítható költséget. Nem is kívánok arról beszélni, hogy néhány követség épülete eladható, belátható időn belül nincs szükség ott magyar érdekek képviseletére, hiszen a Magyar Köztársaság nem világbirodalom, nincs gyarmati múltja, nem kötelezi semmi arra, hogy a harmadik világ olyan országaiban tartson fenn nagykövetségeket, ahol a nagykövetség egyetlen indoka valamikor egy ideológiai barátságból származott és keletkezett, ideológiai okok indokolták akkor a létrehozását. Ma sajnos sem a kereskedelmi forgalom, sem az ott élő magyar állampolgárok száma semmiféle indokoltságot nem biztosít e nagykövetségeknek.
Mondtam, hogy nem fogok példákat említeni, egyvalamit azonban említenék, mert ez "pars pro toto", cseppben a tengerként mutatja azt, ami itt folyik, ezen a téren, azt a pazarlást, az adófizető állampolgárok pénzének azt a tékozlását, amelyet mi, ellenzéki képviselők nem tűrhetünk és szóvá kell, hogy tegyünk.
Nem másról van szó, tisztelt hölgyeim és uraim, mint a Costa Rica-i nagykövetség megnyitásáról. Önök jól tudják azt, hogy Managuában teljesen helyesen és az ellenzék által támogatottan bezártunk egy nagykövetséget, helyes volt. Magyarországnak nincsenek érdekei Salvadorban, olyan érdekei, amelyeket a nagykövetséggel kellene oltalmazni.
Igen ám, csakhogy a bezárást követte gyorsan egy új nagykövetség megnyitása, és ennek az új nagykövetségnek a megnyitása – tisztelt hölgyeim és uraim – már csak maga a rezidencia megvásárlása 500 ezer dollárba, azaz 38 millió forintjába került a magyar adófizető állampolgároknak. És akkor itt nem beszéltem a működési költségekről, nem beszéltem a 4 fős személyzet, illetve a diplomáciai állomány ellátmányáról. Miről van szó, tisztelt hölgyeim és uraim?
Arról, hogy ebben a térségben működnek más nagykövetségeink, olyan nagykövetségek, amelyek tökéletesen el tudnák látni a köztársaság érdekeit. Gondolok Mexikóra, gondolok Venezuelára, ahol akár egyetlen kinevezett diplomata segítségével be lehetett volna tölteni, a térségek érdekeinek megfelelően el lehetett volna diplomáciai úton látni.
Nem ez történt, egészen más okok, olyan okok, amelyeket fel sem akarok hozni, mert azt hiszem, hogy joggal sértené mindannyiunk önérzetét, hogy ez Magyarországon megtörténhet. Olyan okok késztették a Külügyminisztériumot arra, hogy ott egy követséget hozzon létre. De említhetnék más példákat is.
Számos nagykövetségünk túlméretezett létszámmal dolgozik. Különös tekintettel érvényes ez bizonyos nyugat-európai nagykövetségekre, és a létszámokat a korábbi rendszerből örököltük. Nem is vitás senki számára, hogy ezek a létszámok hogyan jöttek létre, milyen típusú tevékenységek kapcsolódtak akkor a diplomáciai tevékenységhez. Olyanok, amelyeket a diplomácia nyelvén "meg nem engedett tevékenység"-nek volt szokás nevezni.
Igen ám, de a létszámok nem csökkentek annak arányában, ahogy a Magyar Köztársaság érdekei változtak ezen országokkal kapcsolatban. Nem fejeződött ki a létszámok leépítésében az a szándék, amit annyiszor deklaráltunk, hogy nem kívánunk semmiféle ellenséges tevékenységet folytatni ezen országokban.
Csak néhány példát hadd említsek meg önöknek: A bécsi nagykövetségünkön 42-en vannak. Érdemes lenne összehasonlítani az Osztrák Köztársaság budapesti nagykövetségének létszámával. Nem hiszem, hogy Magyarország érdekei jelentősebbek lennének Ausztriában, mint Ausztria érdekei Magyarországon. De mondhatnám a német nagykövetséget is, ahol ugyan csak 33 diplomatánk van, de számtalan konzulátuson, például a münchenin egyedül 11 diplomata teljesít szolgálatot.
Teljesen nyilvánvaló, hogy túlméretezett apparátus látja el az ország érdekeinek képviseletét, nem is beszélve olyan országokról, mint Kuba és Mongólia. Nem tudom, hogy tudják-e önök, hogy Kubában heten teljesítenek szolgálatot. Abban a Kubában, amivel gyakorlatilag ebben a pillanatban a gazdasági kapcsolatok enyhén szólva stagnálnak, a politikai kapcsolatok remélem, hogy stagnálnak. (derültség) ., és azt hiszem, hogy semmilyen más indokoltsága a kubai nagykövetség ilyen mértékű üzemben tartásának nincs. Nem javaslom egyébként a kubai nagykövetség bezárását, a magam részéről őszintén remélem, hogy addig a rövid, átmeneti időszakig, amíg ott még kommunizmus van, addig egy diplomata elláthatja a szolgálatot . (derültség) ., és utána gondolkodhatunk a követség felfejlesztéséről. Addig azonban a 7 nagykövetnek a fenntartása vagy a 7 diplomáciai státuszú személy kiküldése igen sokba kerül a köztársaságnak, a köztársaság minden egyes adófizető állampolgárának.
Itt tényleg joggal teszik fel a kérdést: milyen érdekeinket kell ott védelmezni? Csak megjegyzem egyébként, hogy a kubai nagykövetségnek a költségei évi 30 millió 533 ezer forintot tesznek ki. Ez talán nem olyan lényeges költség a költségvetés egészének a szerkezetében, de a külügyi költségvetésben igenis megvan a szerepe, és megvan a helye annak, hogy hová lehetne átcsoportosítani.
Kérdésekre a későbbiekben nagyon szívesen válaszolok, és mindenre rendelkezésre állok.
Többször elhangzott már a párizsi rezidencia ügye. Bizony, itt is arról van szó, hogy 227 millió forintért vásárolt a Magyar Köztársaság egy rezidenciát párizsi nagykövetünk számára. Én nem voltam ezen a rezidencián, mert engem nem hívott meg a nagykövet úr még a rezidenciára. Biztos nagyon kellemes helyen van. De fölvetném azt a kérdést, hogy most, amikor az ország vergődik, most, amikor számtalan feladatunknak nem tudunk eleget tenni, akkor szükség volt-e egy ilyen költséges, drága rezidencia megvásárlására Párizsban? Ugyanez vonatkozik a San Joséban megvásárolt rezidenciára – és sorolhatnánk a további rezidenciákat.
Hosszú távon természetesen elfogadhatónak tartom a magam részéről, hogy saját rezidenciákra rendezkedjünk be. Költség–haszon elemzésben kimutatható, hogy ez hosszú távon szerencsés, de nem biztos, hogy a Magyar Köztársaságnak az Egyesült Államok nagyköveti rezidenciáival kell versengenie; talán megteszi, ha a velünk azonos vagy nálunk csak egy kicsit gazdagabb országok rezidenciáival lehet összehasonlítani a mi rezidenciáinkat.
Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy most egy kicsit más területre térjek, de olyan területre, amely szorosan összefügg az előbbiekkel: a kereskedelmi képviseletek területére. Őszinte örömömre szolgált, hogy Ungár Klára képviselő asszony már az előbbiekben érintette ezt a területet; tulajdonképpen abban a szellemben érintette, ahogyan azt szükséges és helyes a magyar Parlamentben, és ezért csak gratulálni kívánok neki – nem tudom, hogy jelen van-e a teremben.
De engedjék meg, hogy néhány gondolattal kiegészítsem a mondandóját. Teljesen nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy a kereskedelmi kirendeltségek a Kádár-rendszernek olyan intézményei, amelyek sajnos oltalmat találtak az új Kádár-rendszerben is. Itt nem másról van szó, mint az állami kereskedelmű országoknak arról az intézménytípusáról, amely az államilag irányított, monopolizált kereskedelmet volt hivatva szolgálni. Ha önök áttekintik azt, hogy mely országok tartanak fenn központi, államilag fenntartott kereskedelmi kirendeltségeket, döbbenten fogják látni, hogy nem abban az előkelő társaságban találják hazánkat, ahova tartozni szeretnénk: nem az Európai Közösség tagállamai sorában, hanem olyan országokéban, ahová eddig tartoztunk, és ahonnan mi ki szeretnénk szabadulni.
Azok a nagyon pozitív folyamatok, amelyek a magyar gazdaságban beindultak, azok a változások, amelyeknek itt mindannyian protagonistái vagyunk és előmozdítói ebben a Parlamentben, azok megkövetelik, hogy stratégiailag gondoljuk át az állami kereskedelmi kirendeltségek jövőbeli sorsát és helyzetét. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez jelen formájában tarthatatlan, köztársaságunkra nézve hátrányos, presztízsét rontja, és a teljesítménye, a hatékonysága bizony igen alacsony.
Ugyanakkor nem kétséges, hogy az államnak, a köztársaságnak vannak a kereskedelmi érdekekkel összefüggő feladatai, olyan feladatai, amelyeket az adófizető állampolgárok pénzéből kell ellátniuk. Ezt senki nem vonja kétségbe, sőt azt kérjük, azt kívánjuk mindannyian, hogy ennek minél hamarabb a feltételeit teremtsük meg, közösen és együttes erővel.
Mire gondolok itt? Teljesen nyilvánvaló, hogy az államnak feladata van a kereskedelemszervezés területén, feladata van a kereskedelmi image-építésben, feladata van az információk kétoldalú áramoltatásában, beszerzésében és átadásában, és feladata van a kereskedelmi szerződések, egyezmények megkötésében, előkészítésében. Ez az a tevékenység, amellyel mindannyian, valamennyien egyetértünk, s ez az, amelyet valóban érdemes és célszerű minél gyorsabban, minél hamarabb az egységes külképviseleti rendszer egészén belül elhelyezni és kialakítani.
Ez tehát annyit jelent – ahogyan Ungár Klára mondta: kereskedelmi attasé, én magam a kereskedelmi tanácsos kifejezést használnám –, kereskedelmi tanácsosok kinevezésére van szükség azokból a gyakorlott és tehetséges külkereskedőkből, korábban is a terepen lévő, általam is megismert, igen rátermett emberekből, akiket a köztársaság alkalmazni tud, és akik ezeket a célokat teljesíteni tudják.
Ugyanakkor a kereskedelmi kirendeltségek idáig egy másik feladatkörben is mozogtak – jelesen az üzletkötés területén is ténykedtek. Igaz ugyan, hogy bár volt ilyen feladatuk.
