GREZSA FERENC, DR. a szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottság előadója:
GREZSA FERENC, DR. a szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottság előadója:
GREZSA FERENC, DR. a szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat kapcsán a szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottság részéről eddig mindössze az az álláspont hangzott el, hogy a bizottság a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak tartja. Most a következő néhány percben szeretném ezt a sommás megfogalmazást néhány véleménnyel és problémafölvetéssel alátámasztani.
Bizottságunk több alkalommal tárgyalta ezt a törvényjavaslatot, legutóbb azt a pontosított változatot is, amelyet 4537-es számon kaptak kézhez a képviselőtársak.
Részben könnyű dolgunk van akkor, amikor ennek a törvényjavaslatnak a szövegéről kell véleményt mondjunk, hiszen az Országgyűlés még az elmúlt évben elfogadott egy országgyűlési határozatot, amelyben az Országgyűlés rögzíti a társadalombiztosítás rendszerének megújításával kapcsolatos elképzeléseit. Tehát ezzel a hatályos országgyűlési határozattal kell mindenekelőtt összevessük az előttünk fekvő törvényjavaslatot ahhoz, hogy arról pontosabb véleményt tudjunk alkalmazni. Én hozzászólásom első részében ezt az összevetést fogom megtenni, kiemelve az országgyűlési határozat néhány olyan fontos részletét és olyan taxatív felsorolását, amelynek a teljesülését jelen törvényjavaslaton mindenféleképpen számon kell kérjük.
Az egyik ilyen követelmény, amelyet az országgyűlési határozat – a 60/1991. számú határozat – előírt, az volt, hogy el kell különíteni a társadalombiztosítási alapon belül a nyugdíjbiztosítási és betegbiztosítási alapokat. Nem ez a jogszabály kizárólag, más jogszabály is eziránt már intézkedett. Az előttünk fekvő törvényjavaslat pedig az elkülönített egészségügyi és betegbiztosítási alapokhoz hozzárendeli az úgynevezett nyugdíjbiztosítási, illetve egészségbiztosítási járulékot egy bizonyos megosztásban.
A másik taxatívan is jelzett követelmény a törvényjavaslat kapcsán, amely az országgyűlési határozat 8. pontjában kerül említésre, hogy be kell vezetni a kötelező biztosításban, társadalombiztosításban az egyéni járulékfizetés felső határát. A törvényjavaslat e vonatkozásban is intézkedik, amelyben ezt a felső határt évi 900 ezer, havi 75 ezer, illetve napi 2500 forintban állapítja meg.
Az országgyűlési határozat követelményként állítja egy újabb bekezdésben azt, hogy egy évvel meg kell hosszabbítani a nyugdíjalap-számítás időszakát oly módon, tehát három évről négy évre kell kiterjeszteni ezt az időszakot oly módon, hogy a negyedik év jövedelmeit valorizálni kell.
A javaslat ezt a követelményt teljesíti oly mértékben, oly módon, hogy előírja, hogy a nyugdíjalapot a nyugdíjba vonulást megelőző nem három, hanem négy év jövedelmének beszámításával kell elvégezni, és a '89., '90. évben szerzett nettó átlagkereset-növekedést be kell számítani.
Fontos előírása az országgyűlési határozatnak, hogy előírja azt, hogy a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos főbb kérdéseket törvénynek kell szabályoznia. Nem véletlen ez a szövegezés, és nem véletlen, hogy az Országgyűlés ezt ily módon elfogadta, hiszen a '75. évi II. törvény, a társadalombiztosításról szóló II. törvény számos ponton kormányhatásköröket állapít meg a nyugdíjak kiszámítása, emelése és a nyugdíjösszegekkel kapcsolatos számos intézkedés vonatkozásában. Előttem van a '75. évi II. törvény, itt most csak a törvény 44. §-ára hivatkozom, ahol a nyugdíjkiszámításra vonatkozóan állapít meg hatáskört a kormányzatnak a törvény. Meghatározhatja a Kormány a jelenleg módosítás alatt álló törvény alapján a figyelembe vehető havi átlagkereset legnagyobb összegét a nyugdíjak kiszámításakor, felemelheti és kiegészítheti a nyugellátásokat, baleseti nyugellátásokat és így tovább.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat a Kormánynak ezeket a hatásköreit összhangban az országgyűlési határozattal lényegében elvonja, és a nyugdíjakkal kapcsolatos alapvető intézkedéseket lényegében a Parlament hatáskörébe utalja, és a kormányzat számára egy végrehajtó szerepet ír elő.
Végezetül utalnék az országgyűlési határozat – a tavaly elfogadott országgyűlési határozat – azon pontjára, amely előírja, hogy 1992. január 1-jétől a nyugellátásoknak az adott év nettó átlagkereset-növekedésével azonos mértékű emelését kell biztosítani. A törvényjavaslat 6. §-a ennek értelmében rendelkezik, amelynek nyomán 1992-től évi két alkalommal kerülne sor a nettó átlagkereseteknek megfelelő mértékben nyugdíjemelésre: márciusban és szeptemberben.
Itt természetesen ez a két dátum, ennek az érvényessége és optimális volta vitatható. Ez egy külön vita tárgyát képezheti, és bizonyára fogja is még képezni a bizottsági üléseken.
Ennyit szerettem volna az országgyűlési határozat és a törvényjavaslat egymásnak való megfeleléséről némileg formálisan mondani, és megállapítom ennek végeztével azt, hogy a törvényjavaslat ezeket a formai előírásokat kimeríti.
Szeretnék külön foglalkozni egy nagyon kiemelkedő problémakörrel, amely a bizottsági vita kapcsán és részben a tömegkommunikációban is előtérbe került, és nem véletlenül, hiszen rendkívül fontos a törvénymódosítás kapcsán. Nevezetesen arról a problémakörről van szó, hogy kik tekinthetők biztosítottnak. Valójában ennek a törvénymódosításnak az ezzel foglalkozó része az alapprobléma, és egy rendkívül fontos problémakör.
A nyugdíjbiztosítás vonatkozásában különösebb probléma nincsen, hiszen a nyugdíjbiztosításban a nyugdíjak folyósítását helyesen kizárólag járulékfizetés alapozhatja meg, s a törvényjavaslat ezt biztosítja is. Problematikusabb az egészségbiztosítás területe. Azért, mert az egészségbiztosításra vonatkozó régebbi jogszabályok – nevezhetjük így, nagyvonalúan bár, de nem haszontalan módon – a következőképp rendelkeztek az egészségbiztosításról. Idézném az 1972. évi II. törvényt, az egészségügyről szóló törvényt, annak 25. §-át, amely deklarálja, hogy "Az állampolgárok a gyógyító-megelőző ellátás keretében ingyen jogosultak orvosi vizsgálatra, szülészeti ellátásra és mentőszállításra." Nyilvánvaló, hogy ez az akkori egészségügyi törvény bizonyos vonatkozásokban előrelépést jelentett, hiszen egyfajta biztonságot nyújtott a polgárok számára az egészségügyi ellátás tekintetében. Ugyanakkor nem kerülhető meg az a minősítés, hogy itt ez a törvény egy olyan állampolgári jogot és ellátásra való jogot deklarál, amely végső soron az egészségügyben az érdekeltségi viszonyokat teljes mértékben tisztázatlanná varázsolta, tehát tisztázatlan viszonyok előállására inspirálta az egészségügyet. Az ingyenességnek inkább csak mítosza alakult ki, mint valóságos ingyenesség, hiszen előállt valami olyan dinamika az egészségügyben, hogy "Tudom, hogy tudod, hogy tudom…" – itt a hálapénzre és egyéb státuszszimbólumok működésére utalhatnék. Másrészt pedig az állami költségvetés és a tb-alap közötti átjárhatóság az utóbbit több alkalommal kiszolgáltatottá tette a költségvetés kapcsán.
Az országgyűlési határozat ezt a kérdést mindenesetre véleményem szerint a szükséges szociális érzékenységgel kezelte akkor, amikor az 1972-es egészségügyi törvény megfogalmazásában azért jelenlévő pozitív elemeket igyekezte megtartani. Az országgyűlési határozat a szociális biztonság legátfogóbb intézményeként a jövőben is az állam által garantált, a lakosság lehető legszélesebb körére kiterjedő kötelező társadalombiztosítást deklarálta. Miközben a társadalombiztosítás biztosítási alapokra helyezését is jelzi, és követelményként minősíti, ilyen módon elmondhatjuk, hogy itt az egészségügyi ellátás állampolgári jogosultságát egyfajta egészségügyi biztosításhoz való jogosultságnak kell felváltania. Az részesüljön az egészségügyi ellátásból, aki biztosított. Ez természetesen egy biztosítási alapon álló társadalombiztosítás esetében feltétlenül kívánatos szempont.
Az más kérdés, hogy ki tekinthető biztosítottnak, hiszen a társadalomnak van egy olyan rétege – és nem elhanyagolható rétege –, amely nem képes önmagáért jótállni, nem képes járulékot fizetni, illetve egyetlen szervezet sem, társaság vagy valamilyen gazdasági csoport, vagy magánszemély, vállalkozó sem áll érte jót, nem fizet helyette járulékot. Ezekben az esetekben a bizottságunk szerint az állami költségvetésnek kötelezettsége, hogy biztosítottá avassa ezeket a személyeket, és helyettük a társadalombiztosítási, egészségbiztosítási járulékot fizesse. Tehát ez az új modell, amelynek itt meg kell jelennie, véleményem szerint egy középutas – és itt most nem a bizottság véleményét tolmácsolom, ez egy közbeszúrt mondat – megoldást kell képviselnie a különböző szélsőséges irányzatok között.
A javaslatban ez a törekvés megvan egy kiegyensúlyozott irányban, azonban nem tűnik ez a megoldás optimálisnak. A törvényjavaslat felsorolja mindazoknak a körét, akik biztosítottnak tekinthetők az egészségbiztosítás értelmében, de mint minden felsorolás, ez a felsorolás sem tekinthető teljesnek. Több olyan társadalmi csoport, illetve ilyen csoportba tartozó élethelyzetű egyén példája hozható, aki ha a jelenlegi javaslatot változtatás nélkül fogadnánk el, akkor egész egyszerűen kiesne az egészségügyi biztosítottak köréből. Néhány ilyen csoportra szeretnék utalni. Ilyen például a hajléktalanok köre. Előzetesen még megjegyezném, hogy az önkormányzatok a törvényjavaslat szerint felhatalmazást kapnának arra, hogy a szociális rászorultságot mérlegelve megállapíthassák az egészségügyi biztosításra való jogosultságot. De vannak olyan társadalmi csoportok, amelyeket ez a nyilvánvalóan garanciaként beépített pont sem védhet meg attól a veszélytől, hogy kívülrekednének az egészségbiztosítás körén. Ilyen például a hajléktalanoknak a sajnos elég népes társadalmi csoportja, hiszen a hajléktalanok mely önkormányzattól kérjék azt a bizonyos egészségbiztosítási kártyát, amely az egészségügyi ellátásra jogosít? Vagy nem világos a törvényjavaslatból, hogy a nem biztosítottak kiskorú gyermekei hogyan kerülnek biztosításra. Vagy lehetne hivatkozni a tanyai lakosság egyes csoportjaira, akik, hát nagyon nehezen képzelhető el, hogy jelentkezni fognak az önkormányzatoknál az egészségbiztosítást lehetővé tevő kártyáért. Vagy a munkanélküli ellátásból kifutó csoportokra lehetne utalni.
Tehát itt mindenképpen – és ez a bizottságban is hangot kapott vélemény – a jelenleginél kedvezőbb megoldást kell keresni. És tolmácsolhatom a tisztelt Országgyűlésnek a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottság azon törekvését, hogy az egészségbiztosításból a törvényjavaslat elfogadását követően se maradhasson ki egyetlen társadalmi csoport sem, amely önhibáján kívül biztosítási díjat nem tud fizetni. Indokoltnak tartom ez irányban az aggodalmakat, de a bizottságunk elkötelezettsége e probléma megoldására rendkívül erős, és ennek megfelelően próbáljuk majd, próbálja a bizottság vagy annak tagjai a módosító javaslatokat megfogalmazni.
Egy másik problémakör, amely a bizottsági üléseken felmerült, a járulékmentes jövedelmek, juttatások problémaköre. A javaslat 19. §-a foglalkozik azokkal az esetekkel, azokkal a fajta jövedelmekkel és juttatásokkal, amelyek után nem kellene társadalombiztosítási járulékot fizetni. Itt megint csak egy magánmegjegyzésem a 8. ponttal kapcsolatos furcsaság, amely járulékmentes jövedelemként említi a társadalmi munkáért járó különböző elismeréseket, jövedelmeket, juttatásokat. Nézetem szerint, ha ilyen juttatások és jövedelmek léteznek, akkor az nem társadalmi munka.
E paragrafus 29. pontjában a munkáltató által az alkalmazottak nevére kötött élet-, baleset- és nyugdíjbiztosítások díja van megemlítve, mint amely díjösszeg járulékmentes volna a javaslat szerint. Ezzel kapcsolatban a bizottsági ülésen aggályok merültek fel, nevezetesen, hogy így ezek a különböző biztosítási díjak kvázi-jövedelemként működhetnének, amelyek ily módon elkerülhetik a társadalombiztosítási alapot, illetve – mivel a munkáltató ezeket elszámolhatja költségként – ez ugyancsak egy tb-alap kikerülési út lenne. A bizottság valószínűleg ezzel kapcsolatban is – vagy legalábbis a bizottság több tagja – módosítást fog eszközölni.
Egy következő felmerült problémakör a kezdő egyéni vállalkozók járulékával foglalkozó paragrafus, illetve járulék könnyítésével foglalkozó elképzelése a javaslatnak, amely szerint a kezdő egyéni vállalkozók a minimálbér 60%-a után fizetének járulékot. Ez két irányban lehet problematikus. Az egyik az, hogy ki minősül egyéni vállalkozónak. Nem merül-e fel az a veszély, hogy év vége előtt valaki visszaadja a vállalkozói engedélyét, a következő év elején ismét bejelentkezik vállalkozóként, és akkor már ismét úgynevezett kezdő vállalkozónak minősül, és egy bizonyos fajta kedvezményben részesül. Másrészt nem érzi a bizottság azt, hogy a kezdő vállalkozások támogatását a társadalombiztosítási alap terhére kellene feltétlenül megtenni; ebben a vonatkozásban adójogszabályokat érez a bizottság elsősorban kompetensnek.
Összefoglalóan: tehát a bizottság némely ponton módosításra szorulónak minősíti a javaslatot, amely azért összességében és lényegében megfelel azoknak a követelményeknek, amelyeket a tavaly év vége táján elfogadott országgyűlési határozat előír.
Végezetül megkérdezem tisztelt elnök urat, hogy az idő gazdaságos kihasználása érdekében alkalmat kapok-e, hogy saját kiegészítő véleményemet most elmondjam, vagy jelentkezzem még egyszer.
