IVÁN GÉZA, DR.
IVÁN GÉZA, DR.
IVÁN GÉZA, DR. (FKgP 12 tagú képviselőcsoport): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő, 3413-as szám alatt beterjesztett törvénytervezet elgondolkodásra késztet: vajon az egymást követő nemzedékek mely isteni vagy természeti jog szerint tartoznak elődeik bűneiért számot adni? Mely norma mondja azt, viseld vagy tedd le múltad keresztjét, tarts bűnbánatot és adj kárpótlást? Válasszuk el az erkölcsi és a jogi kötelezettséget!
Erkölcsi szempontból a lelkiismeret, ez a bensőnkben élő titkos hatalom késztethet bűnös tévedéseink jóvátételére. Minthogy a benső világ felett csak az egyén rendelkezhet, kizárhatjuk a leszármazottak öröklődő felelősségét. A fiak nem bűnhődhetnek atyáik vétkei miatt. Mint ahogy kollektív lelkiismeret nincs, úgy kollektív bűnösség sincs. Az idő múlásával azok köre is ritkul, akiknek egyéni felelősségük miatt háboroghat a lelkiismeretük – mély kátyúba jutnánk, ha a puszta leszármazás felelősséget, kártérítési kötelezettséget alapozna meg több generációval korábban történt eseményekért.
Más a helyzet a joggal – pontosabban: a társadalom intézményeivel. Az állam mint valamely közösség önkifejeződése létrejöttétől kezdve folyamatos, ha csak e folytonosságát pusztulása, nemzetközi jog szerinti megszűnése nem szakítja meg. E megszakadás sem jelent azonban véglegességet, ha az államalkotó közösség fizikai és lelki képességei a volt államiság felélesztésére alkalmasak. Az államiság meghatározott fokú szervezettség és intézményesültség, amely a nemzetalkotó népek kultúrájába, nyelvi, történeti, gazdasági hagyományaiba kapcsolódik. Az államiság attribútumai – vagyis jellemzői – a területi integritás és a más államokkal, közösségekkel szembeni szuverenitás. Az állam felelőssége területéhez kapcsolódik – ezen túl már az államok közötti kártérítés szabályai érvényesülnek. Az állam legfontosabb összetartó eleme a jog, úgy is, mint jogalkotói, úgy is, mint jogalkalmazói hatalom.
Látnunk kell, hogy egy nemzetet nemcsak nyelvi, történelmi hagyományai, hanem jogélete is összeköt. Az állam jogalkotói munkája a népesség adott kultúráján alapul, és a jogalkalmazás e kultúrához kötődik. Az állam felelőssége az általa alkotott – vagy éppen meg nem alkotott – jogok következményeiért kormányzati változatásaitól függetlenül áll fenn. A kormányzás felelőssége tehát eltér az állam felelősségétől, s ha eltér, akkor mi alapozza meg évtizedek távlatából egy korábbi bűnös vagy téves cselekvésért fennálló kártérítési kötelezettség teljesítését?
Úgy vélem, mivel a kormányzás szakaszos az államiság kontinuitásával szemben, az elvi kérdések nem hiábavalóak. Az előttünk fekvő törvény, melyről itt és most a Háznak döntenie kell, egy olyan kormányzat cselekményéért áll fenn, amelynek törvényességét nem kérdőjelezhetjük meg, de amellyel folytonosságot sem vállalhatunk. Minthogy az állam a törvényekben fejezi ki önmagát, a kormányzás pedig rendeletekben, nekünk most elődeink munkássága miatt kell nem erkölcsi, hanem jogi értelemben helytállnunk. Így az 1939. évi II. és IV., az 1941. évi XV. törvény, majd az 1945 utáni törvénykezés képezi a jogalkotói felelősség megállapításának elvi alapjait. E körben merül fel az a kérdés, hogy e törvények okozta károkért a kormányzás megváltozása után fennáll-e az állam kártalanítási kötelezettsége. Erre ad választ a jelen tervezet, bár korántsem meggyőző elvi tisztasággal.
Más a helyzet a bírói jogalkalmazás körében. A bíró az egyedivel foglalkozik, s abban próbál a jog és az igazság között ítéletet hozni. A bíró kora jogához van kötve, s illúzió mást várni tőle. Anakronizmus lenne a bírói ítéletek utólag született törvényekhez való mérése, főleg akkor, ha a bíró számára a törvényhozó a mérlegelési és lelkiismereti szabadság lehetőségét sem hagyta meg. A bírói ítéletek az állam igazságosztó hatalmát jelképezik, tömeges megsemmisítésük csak akkor alapozható meg, ha a törvények kizárták a bírói függetlenség érvényesíthetőségét, az adott kor bűnösnek nem nevezhető szabályainak mellőzését.
Tisztelt Ház! A tervezet preambuluma e gondolatok tükrében kevéssé fejezi ki azt, amit valójában most tenni készülünk. Már a tervezet címével is bajban vagyunk. Az, hogy mit nevezünk "politikai okból jogtalan"-nak, nem azonos azzal, hogy törvény szerint az adott eljárás esetleg jogtalan volt. Amire tehát a tervezetnek választ kell adnia, az az, hogy megsértették-e 1939-től kezdődően a magyar állam törvényhozói és jogalkalmazói rendjét.
Úgy vélem, csak ez a sérelem képezheti alapját az állam kártérítési kötelezettségének.
A tervezet címében az és helyett a vagy szócskának volna inkább helye. Akiket életüktől megfosztottak, azokat értelemszerűen szabadságuktól is megfosztották, nyilvánvaló. De fordítva ez már nem igaz. Ha a politikai okból kifejezést elemezzük, ez már kormányzati jellegű meghatározás. De a zsidóüldözés korántsem volt kormányzati üldözés, mert maga a törvényhozás fogalmazta meg a jogkülönbségeket, jogfosztásokat, ezért ez nem politikai kérdés volt, hanem jogszerű hatalmi aktus.
Az más kérdés, hogy a törvények tartalma sértette-e a civilizált világot, de a törvények jogszerűségéhez kétség nem fért. A jogszerűség ugyanis ölni képes. Cicero mondotta: Summum ius summa iniuria. Vagyis a legteljesebb jog a legteljesebb igazságtalanság.
Lényegében ez történt 1939-től 1989-ig számos törvény megalkotásakor. Ez a körülmény kell hogy figyelmeztessen bennünket: a jogállamiság számunkra csak a demokratikusan gyakorolt jogalkotás keretei között működő államiságot, társadalmi konszenzust jelenti és nem egy társadalom fölé nőtt, és azt a jog által vezérlő szervezetet.
A törvény preambulumát e gondolatok jegyében tartjuk célszerűnek átírni.
A törvénysértések kifejezés a magyar ezeréves alkotmány szelleméhez képest valóban törvénysértő volt mind 1939-ben, mind 1945 után. Önmagukhoz képest azonban nem. Míg a bírói aktusok csakis a tételes joghoz viszonyítva minősíthetők törvénysértőknek, figyelemmel kell lennünk arra, hogy a kárpótlás alanyai csakis a sérelmet szenvedettek köréből kerülhessenek ki.
Az 1. § személyekről beszél, ami pontosítást igényel. Az állam törvényeivel állampolgárait, területén tartós letelepülés szándékával élőket sújthatja. Értelemszerűen a hadi tevékenységgel okozott kár nem minősül ebbe a körbe tartozónak. Minthogy a magyar állam területi szempontból 1945-ig de iure nem volt azonos a jelenlegi, párizsi békeszerződésben írott területtel, szabatosan meg kell határozni mind a személyek, mind a területiség fogalmát.
Azokban az utódállamokban, melyek visszamaradt területein a magyar állam 1939 és 1945 között hatalommal rendelkezve hajtott végre törvénysértő jogszabályalkotást, az 1940. évi XI., XXVI. és 1300/1941. IM-rendelet alapján állapíthatók meg a felelősség normái.
A tervezet 1. §-ának személyi hatálya tovább bonyolódik a hozzátartozó fogalmával. A hozzátartozók köre eltért az 1959. évi IV. törvény szabályaitól vagy az egyes törvények külön rendelkezéseitől. De ha a magyar államnak kárpótlási kötelezettsége keletkezne, mondjuk, a cseh és szlovák vagy ukrán felségterületen élő hozzátartozóval szemben, el kell dönteni, melyik jog szerint tekintjük a hozzátartozó fogalmát érvényesíthetőnek.
Az sem tisztázott, hogy a konzuli szervekhez lehet-e benyújtani majd ilyen irányú igényeket.
Az 1. § tehát szabatos átfogalmazást igényel, már csak azért is, hogy a később keletkező viták elkerülhetők lehessenek.
A 10. § a vagyonjogi kérdéseknél utal ugyan a párizsi békeszerződésre, de az 1939–1945 közötti, jelenlegi határainkon kívül elkövetett jogellenes, élettől és szabadságtól való megfosztásra vonatkozó jogszabályok nem lesznek alkalmazhatók a kártérítés szempontjából.
Nagy kérdés az is, hogy a jogellenes cselekményt kell-e a párizsi békeszerződés határain belül igazoltnak tekinteni, avagy csak a sérelmet szenvedett lakhelyének kell e határokon belül fekvőnek lenni ahhoz, hogy kárpótlásra igényt tartson. Ha például kassai illetőségű személyt a jelenlegi magyar állam területén érte a sérelem, vajon mit kell a kárpótlási jogviszony megalapozó tényezőjeként elfogadni? Erre azért is nagy gondossággal kell készülni, mert az országunkon keresztülhurcoltak nem feltétlenül a magyar állam szerveinek intézkedései miatt pusztultak el vagy károsodtak meg. Az elkövetés helye alapozza-e meg a kárpótlásra való jogot, vagy a sértett jelenlegi lakóhelye? E kérdés megválaszolása nem kerülhető meg, s nézetünk szerint bizonytalanná teszi a kárpótlásra jogosult személyi kör meghatározhatóságát.
A kárpótláshoz tartozik egy különös információhiány. Az itt taglalt személyek kárpótlására elsősorban az egykori Nyugat jelentős összegeket fizetett. Ennek forrása, felhasználása, személyekre vonatkozó listája eligazítást is adhat.
Minthogy a tervezet nem rögzíti, hogy ezt a körülményt az igénylőnek kell-e önbevallással, legjobb tudása szerint előadnia, hogy a Kárpótlási Hivatal ex officio, azaz hivatalból vizsgálja ilyen szempontból az ügyeket, ha ez utóbbi áll fenn, úgy a létező kárpótlásokról a jelenlegi Országgyűlésnek is tudnia kell. A kétszeres elbírálásnak kárpótlás esetében se lehet a jogegyenlőség szempontjából helye. (Egy képviselőhöz fordul a szónok.) Menj haza hamarabb! (Derültség.)
Felvetődik az a kérdés is, hogy a 20 évvel ezelőtt adott kárpótlások milyen számítások szerint vehetők figyelembe a törvényben biztosított kárpótlásoknál. Az inflációra vonatkozó szabály nincs beépítve a tervezetbe, de azt sem oldja meg a törvénytervezet, hogy hogyan kell a nem magyar forintban történő kárpótlás számításait elvégezni.
Tisztelt Ház! A tervezet 2. §-a számos fogalmi problémát vet fel. Mindenekelőtt tudni kellene, hogy tényleg azonos jogcímen ítéltek-e el embereket, akiket megjelöltek, akik szerepelnek az ítéletekben. Ez a kérdés azért fontos, mert az elmúlt évtizedekben gyakran alkalmazott módszer volt az, hogy nem azt a tényállást varrták az adott személy nyakába, amiért büntetni akarták.
Maradjunk a 2. §-nál. Az a) pontban megfogalmazott tényállás így hangzik: A magyar bíróság törvénysértő ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet. Kérdéses az, hogy a rendes bíróságok s a katonai bíróságok között teszünk-e különbséget. A katonai bíráskodás ugyanis más koordináták között mozgott – a statáriális rendelkezések is mutatják ezt –, mint a rendes büntető bíróságok.
E szöveghely törvénysértő kifejezését meg kell magyarázni, mert máskülönben nem lehet tudni, mihez képest volt az ítélet törvénysértő. A tényállás egyedisége döntheti el ezt a kérdést, s ha a tényállásról a Kárpótlási Hivatal fog határozni, aligha látjuk megalapozottnak a kárpótláshoz jutás jogszerűségét.
Ami a b) pontot illeti, lényegében olyan károsodásokra vonatkozik, amelyek nem vagy alig bizonyíthatók.
Mit kell érteni tehát a magyar hatóság szándékos közreműködésén? Ezt a törvénynek szabatosan kell meghatároznia. Ha a fogva tartó intézetek dokumentációiból indulunk ki, egészen más kép tárul elénk, mint ha a hozzátartozó elmondására hagyatkozunk. A halottkém vizsgálati jelentése szintén hamis bizonyíték lehet.
Minthogy ezek a kérdések technikai jellegűek, csak jelzem: a törvény a bizonyítás terhét azokra telepíti, akiknek nem volt és ma sincs hitelt érdemlő írásos bizonyítéka.
Egyébként is gondot jelent a tervezet okirati bizonyítására vonatkozó és az egyszerűen csak "bizonyít" kifejezéseinek tartalma. Lásd a 9. § (2) bekezdést. Ha ugyanis az államigazgatási eljárást kell bizonyítani, a szó írásbeli okirati bizonyításának törvényi rendje van. Ennél szabadabb a bíróság előtti bizonyítás. Itt is kérdéses lesz az, hogy büntető vagy polgári bíróság előtt lesz-e a bizonyítás felvéve.
A tervezet 2. § (2) bekezdése szól az özvegyről, a sérelmet elszenvedő gyermekéről és ezek hiányában a még élő jogosultról. Az 5. § rendelkezik a túlélő hozzátartozóról. Bár apróságnak tűnik, de megemlítendő, ha külön éltek a sérelem időpontjában, vagy élettársi kapcsolatban voltak, amit a korábbi családi jog nem tiltott, akkor ezen személyek is hozzátartozók, és ez az 1. § (1) bekezdésével nem egyeztethető össze.
Az indoklás jegyesről is szól. A házasságkötésre kijelölt egy év nem tűnik értelmes megoldásnak, mert ha 10 év után kötöttek házasságot a szabadulást követően, akkor az özvegy jogállása tisztázatlan.
A halál időpontjában, a szabadságvesztés időpontjában lehetséges, hogy a sérelmet szenvedett gyermekét bontóper következtében elvált házastársa nevelte, és a szabadulás után sem változott a helyzet. A sérelmet szenvedett és a gyermek között nem volt és nem maradt kapcsolat. Miért válhatna kárpólási szempontból élővé ez a szülő-gyerek közötti állapot?
A személyes szabadság súlyos megsértése miatt figyelembe vehető tényállásokat a tervezet 3. §-a (1) bekezdése sorolja fel. Kérdezem, van-e börtön, illetve rendőrségi dokumentáció arra, hogy a szabadságvesztések előzetes letartóztatásainak, kényszergyógykezeléseknek hitelt érdemlően azonosítási lehetősége lesz.
Egyetértünk azzal, hogy a kárpótlás ne hivatalból induljon, hanem igényérvényesítésre, de szükséges tisztázni, hogy e dokumentumokat az államigazgatási eljárás vagy a bírósági eljárás keretében lehet-e ellenőrizni.
Felvetődik továbbá: azok az egyházi személyek, akik e körben szenvedtek, vajon szerzeteik, rendjük stb. felléphet-e hasonló kárpótlási igénnyel? Arról van szó, hogy az egyházi jog szerint a katolikus egyházban az öröklés, jogszerzés sajátosan is érvényesülhet. Erre nem tudom, ki kell-e térnie a tervezetnek.
A 10. § állampolgárokról szól, míg a korábbi szakaszok általában sérelmet szenvedettekről beszélnek. Az 1991. évi XXV. törvényre utalás pontosítást igényel.
Ugyancsak konfliktuskérdés a bérlakás elvesztése. Itt kell egy másik anomáliára felhívnom a tisztelt Ház figyelmét: sok ezer tulajdonba bérlőként partizánokat, csetnikeket stb. helyeztek el a 40-es, 50-es években. E személyek mások tulajdonát korlátozzák ma is és leszármazóik is. Önálló lakást nem szereztek, fillérekért voltak bérlők.
Nem világos számunkra a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányaira való hivatkozás. Ugyanis ugyanilyen alapon az ún. fakultatív jegyzőkönyv is ide kerülhetne és az ENSZ alapokmánya. A baj az, hogy e törvény 1939-től kíván rendezni, és az idézett egyezségokmány ennél későbbi.
Említettem, hogy voltak kárpótlások az elmúlt négy évtizedben. Ezek részben megfelelnek mai kárpótlási elveinknek, részben a kommunista személyek sérelmeit orvosolták.
Minthogy léteztek joghatályos törvényszakaszok a kártalanítási és visszatérítési eljárásokban, csak a fogalmak kedvéért rögzíteni kellene a kártérítés és a kárpótlás közötti különbözetet. Maga a Kárpótlási Hivatal elnöke ismertette a különbséget a televízióban.
Nos, e törvény vonatkozásában még inkább igaz, ha kártérítés és visszatérítés volt a régebbi gyakorlat, akkor ehhez képest több vagy kevesebb-e az általunk kínált kárpótlás? Ha van eltérés, hogyan lehet ezeket az eljárásokat összevetni a most javasolt államigazgatási típusú eljárással? Azt hiszem, erre is kell a törvénytervezetnek választ adnia.
A tervezettel kapcsolatban van még egy utolsó, inkább a miniszter úrhoz címzett kérdésem: nagy különbség van a sérelmet szenvedett házastársa és gyermeke között. Ebből következik, hogy a melléklet szorzószámai kifejezetten a gyermekek számára hoznak előnyöket. Olyan táblázatot javaslok, amely elválasztja egymástól a tényleges jogosultat a származékos jogosulttól.
A törvényt a fentiek szerinti kellő pontosítások után javasoljuk megszavazásra. (Taps.)
