BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Annak a több mint másfél éves munkának, amely a kárpótlással, a tulajdonviszonyok rendezésével, az igazságtétellel függ össze a törvény-előkészítés szempontjából, újabb állomásához érkezve azt szeretném elöljáróban mondani, hogy a törvény, amelyet most indokolni szeretnék, szorosan összefügg az önök által jól ismert, az előzményeket illetően élénk parlamenti vitát és a társadalom részéről is igen élénk reagálásokat kiváltó kárpótlási törvénnyel, amelyet az 1991. évi XXV. törvényként fogadott el a tisztelt Ház.
Engedjék meg, hogy legalább egy alkalommal a jelenlegi indokolás tárgyát képező törvény címét felolvassam. Nagyon hosszú a cím, ígérem, többet nem fogom végigmondani.
A jelenlegi javaslat tehát: A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által az állampolgárok tulajdonában az 1939. május hó 1-jétől 1949. június hó 8-áig terjedő időben alkotott jogszabályok alkalmazásával igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szól.
Mint annak idején a sokszoros tárgyalás következtében mindannyian jól megjegyeztük, minden szónak jelentősége van még ilyen hosszúra sikerült cím kapcsán is. Ez a cím lényegében tartalmazza a törvény szabatos hatályát is. Szem előtt kell tartani tehát ezt a bizonyos első kárpótlási törvényt, mert ennek végrehajtása a mai napig feladatunkat képezi, foglalkoztatja a közvéleményt, és folyamatosan ad munkát a különböző szervezeteknek, az Országgyűlésnek is.
A cél azonos, ennek a törvényjavaslatnak elfogadása esetén ugyanaz a célja, amely a korábbi első fejezetét képező törvénynek a célja, hogy tudniillik az állami tulajdon lebontásának útja az önök által jóváhagyott privatizáció eszközeivel történik, ugyanakkor a tulajdonviszonyok végleges rendezését szeretnénk minél előbb elérni és szeretnénk a múlt sérelmeit véglegesen és lehető konszenzus formájában orvosolni.
Ebbe a folyamatba illeszkedik be ez a törvényjavaslat, és ennek, a második fejezetnek az indokoltságát azt hiszem, nem szükséges ma már hangsúlyozni. Azért mégis egy pillanatra engedjék meg, hogy elidőzzem egy tegnapi adatnál, amelyet a Kárpótlási Hivatal jelenlévő elnöke bocsátott rendelkezésre, és amelyet nem árt hangsúlyozni, hiszen az első kárpótlási törvény kapcsán igen sok fölösleges és megalapozatlan ellenvélemény fogalmazódott meg, hogy fog-e működni ez a törvény, érdekli-e a társadalmat.
Nos, a határidő lejárt, számítást lehetett végezni, számba lehetett venni a jelentkezéseket: 822 248 állampolgár 3 176 274 vagyontárgy tekintetében jelentett be igénylést. Azért ez nem semmi, ahogy mondani szokták, és azt hiszem, hogy működik a társadalmi igény ennek a törvénynek a végrehajtása és mielőbbi hatályosultása iránt.
Ebben a reményben úgy gondoljuk, hogy a megelőző tíz év, tehát az 1949 és 1939 közötti szakasz tekintetében hasonló társadalmi egyetértéssel fog találkozni a törvényalkotói szándék.
Tekintettel a szoros összefüggésre, ennek a javaslatnak is a hatálya természetesen csakis a természetes személyekre terjed ki, tehát mindazokra, akik természetes személyként 1939. május 1-jét követően valamilyen jogszabály által igazságtalan tulajdonelvonásban részesültek.
Annak ellenére, hogy jól ismert okokra, az ország gazdasági helyzetére és teljesítőképességére, valamint ennek a korlátozott voltára figyelemmel a kárpótlás végrehajtása az akkori szándék szerint szakaszoltan történik és az első szakaszban a 49-et követő jogszabályok alkalmazása miatti sérelmek feldolgozása és orvoslása folyik, ennek ellenére módot látunk arra, hogy ennek a törvénynek a mielőbbi elfogadásával erre a végrehajtási folyamatra mint időtartamra felfűződve tulajdonképpen egységes, egyenlő esélyt adjunk a második kárpótlási törvény jogosultjainak is az elbírálásnál és a kárpótlási jegyek felhasználásánál. Úgy tűnik, hogy ennek nincs akadálya.
Teljesen azonos elvek alapján, azonos módon és formában juthatnak ezek a természetes személyek az őket megillető kárpótláshoz, mint az első kárpótlási törvény rendelkezéseiből az következik. Mégis számot kell adnom itt önöknek arról a nem kevés nehézségről, amely a jelenlegi törvényjavaslat kidolgozása során előkerült. Ez abból adódik, hogy ez a szakasz, az 1939 és 1949 közötti tíz év nagymértékben különbözik az 1949. június 8-a utáni időszaktól, és ez az időszak is két, egymástól egészen élesen elkülöníthető további két szakaszra osztható. Nagyon sokféle tehát a jogon kívüli és a jogi módszer ahhoz, hogy a vagyonelvonás igazságtalan jogszabályok útján a társadalom teljesen különböző rétegeit, állampolgári köreit érintse.
Ami az 1939 és 1945 közötti szakaszt illeti, azt hiszem, nem szükséges bővebb indoklás annak megállapítására, hogy a faji törvények lehetővé tették a magyarországi zsidóság vagyonának elvételét különböző jogi megoldások alkalmazásával – zár alá vétel, kötelező letétbe helyezés, kötelező felajánlás és így tovább alkalmazásával.
Ami 1945 után történt, az sem teljesen egyértelmű a törvényjavaslat végrehajthatósága és egyáltalán elveinek alkalmazása szempontjából. Hiszen jól tudjuk azt, hogy azok a jogszabályok, amelyek egyúttal jelentős földbirtok-politikai intézkedéseket vezettek be, földreformot jelentettek egyrészt, másrészt ennek alapját azok a jogszabályok képezték, amelyek mások számára államosítást, elvételt jelentettek. Tulajdonképpen egyszerre, egyidőben ugyanaz a politikai akarat okozta azt, hogy most a kárpótlás elképzeléseink kapcsán azokat a károsultakat is ebbe a körbe tartozónak érezzük – és javasoljuk a tisztelt Parlamentnek az időbeli visszatekintés alapján a korábbi törvény szerinti eljárásban szerepeltetésüket –, akiktől elvett földek képezték a földbirtokrendezés alapját, a földreform alapját. Természetesen ez az a korszak, amikor a nagyüzemek és a bányák államosítása a magántulajdon nagy és jelentős részének a felszámolását jelentette, szemben az 1949 utáni szakasszal, amely már csak a kisebb, számbelileg talán több, de súlyában lényegesen kisebb volumenű államosítást jelentette. Ez volt az az időszak, amelyben a magyarországi német lakosság elleni megtorlást kollektív módon alkalmazták, és természetesen ez tulajdontól való megfosztást is eredményezett; s ez volt az az időszak, amikor a politikai ellenfelekkel való leszámolás egyúttal a tulajdontól való megfosztást is jelentette.
Ennek ellenére abból indulunk ki, hogy homogén szabályozást kell önök elé tejesztenünk. Tehát fenntartjuk azt az elvet, amelyet az Alkotmánybíróság is előírt már számunkra, hogy a különböző alapú kötelezettségeket új jogcímen, új terjedelemben és új feltételekkel noválhatjuk. Ennek megfelelően a javaslat kimondja, hogy az e törvény alapján jogosultak kárpótlására a korábbi kárpótlási törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Ezzel kapcsolatban a már említett eltérések és az eltérő szándékok jogszabályi tükröződése miatt el is érkezünk egy problémához, ami a vagyoni sérelmekkel kapcsolatos korábbi rendezésben alapelvként került rögzítésre, hogy tudniillik csak a tulajdonban és csak az ott felsorolt ingatlan-, illetve vállalkozás- és lakástulajdonban – tehát föld- és lakásingatlantulajdonban – okozott károkra terjed ki a hatálya, tehát lényegében ingóságra nem. Mégis, figyelemmel a tényleges helyzetre, figyelemmel az Alkotmánybíróság előtti, több helyről indokolt panaszra, illetőleg beadványra, úgy gondoltuk, hogy ebben a törvényben szabályoznunk kell azoknak az eseteknek kárpótlási jogszabálykénti feldolgozást, akiknek az ingóságaira, mégpedig értékes ingóságaira – tehát nemesfémre, külföldi fizetőeszközre és értékpapírra vonatkozó ingóságaira – letétbehelyezési kötelezettséget, tehát nem tulajdonbavételi kötelezettséget vagy tulajdonbaadási kötelezettsége, hanem letétbehelyezési kötelezettsége írt elő számos jogszabály háború előtt is, háború után is. Ezek az intézkedések nézeteink szerint ugyanis gyakorlatilag államosítást jelentettek, hiszen azóta sem történt semmi, ezeknek a letéteknek a sorsát viszont rendezni kell. Ezért a törvény szerkezetébe a korábbi elvek alapján beemeltük ezeknek az ingó letéteknek a rendezésére irányuló normaszövegeket, és természetesen, tekintettel arra, hogy jól meghatározható és speciális ingóságokról van szó, különleges átalányszámítást alkalmaztunk.
Ugyancsak ezt kellett tennünk az 1954. május 12-én hatályba lépő és az 1954. évi 13. számú törvényerejű rendelettel intézményesített és múzeumi letétben lévő műtárgyak és egyéb vagyontárgyak tekintetében, mert a helyzet ugyanaz, mint a nemesfémek és a külföldi fizetőeszközök, értékpapírok tekintetében. Gyakorlatilag akkor is és azóta is térítés nélküli államosítási helyzetet produkált ez az intézkedés. Speciális értékelési, átalányszámítási javaslatot tartalmaz a törvény erre az esetre is.
Természetesen szembetalálkoztunk a javaslat kidolgozásakor a Magyarország jelenlegi határain kívül sérelmet szenvedők kérdésével, illetőleg azzal, hogy az azóta nem magyar állampolgároknak mi legyen a jogi helyzete. Nos, abból indultunk ki, és a többi ezzel kapcsolatos jogalkotási törekvés részben önök által már elfogadott törvényekben is arra adott felhatalmazást – és ahhez kérjük a további hozzájárulásukat –, hogy a Magyaroszág jelenlegi határain kívül sérelmet szenvedett, akkor magyar állampolgárok kárpótlásával jelenleg a mai magyar Parlament ebben a törvényben ne foglalkozzon. Ennek rengeteg indoka közül azt emelném ki, hogy Csehszlovákiával és Jugoszláviával megkötött egyezmény 1961-ben jól-rosszul – tudom, hogy nagyon sok kritikával –, de végül is a törvény alapelvei között szereplő máshol történt rendezés fogalmát kielégítően jogi megoldást jelentett, és általában is elmondható, hogy számos gyakorlati és nemzetközi jogi problémát vetne az fel, hogyha a javaslat a magyar Parlament által alkotott törvény hatályát a Magyarország párizsi békeszerződés által meghatározott határain kívüli tulajdoni sérelmekre is kiterjeszthetné.
A javaslat ugyancsak tartalmazza a korábbi törvény alapelvei közül azt a sarkalatos alapelvet, hogy nem jár kárpótlás annak, akinek a sérelmét valamilyen módon – hangsúlyozom, valamilyen módon – már orvosolták, így azoknak sem, akiknek 1945 előtt okozott tulajdoni sérelmét 1945 után orvosolták vagy akinek más állam kárpótlást juttatott. Nem jár kárpótlás azoknak sem, akiket az emberiség ellen elkövetett és el nem évülő bűnök miatt fosztottak meg tulajdonuktól.
Egységes szabályozás elvéből indultunk ki, és ezért nem kívántuk kedvezőbb helyzetbe hozni azt a kárpótlásra jogosultat, akinek mindkét törvény alapján járna kárpótlás. Azt a rendelkezést alkalmaztuk, hogy az összeadást alkalmazva, összeszámítást kell végezni ebben az esetben.
Általában az a célja ennek a javaslatnak is, hogy a jogosultak azonos helyzetbe kerüljenek a másik kárpótlási törvény alapján kárpótlásban részesülőkkel, ezért a kárpótlási jegyek kamatozását illetően ugyanazt a rendelkezést tartalmazza ez a javaslat, mint a korábbi elfogadott törvény. Tehát a korábbi törvény hatálybalépésének napján kezdődik ennek a törvénynek a kapcsán érvényesített igény során kiadott kárpótlási jegy kamatozása.
Okulva a tapasztalatokból, abból, hogy meg kellett hosszabbítani az igénybejelentési határidőt, és a tisztelt Parament bölcs döntése alapán tulajdonképpen a jelenleg kárpótlást igénylők nagy többsége a meghosszabbított határidővel adta be az igényét, eleve 120 napos határidőt javasolunk, mert úgy látjuk, hogy bár most már ismert a jogszabály, ismertek a törekvéseink, általában – a talán sajátos magyar szokásként, jogszokásként – az ügyfelek az igénybejelentéssel nem mindig az itt vállalt határidő alatt, hanem azt követően szeretnének élni. Ez a 120 nap – reméljük – elegendő lesz.
Néhány apró kiegészítést kell eszközölnünk, bizonyos jogszabályokat sorolunk föl az első kárpótlási törvény mellékletét képező tartalomjegyzékben, hogy így mondjam. Akkor nem kerültek a mellékletbe bizonyos jogszabályok, de az eltelt idő során kiderült, hogy az abban foglaltakhoz érdek fűződik, hogy tudniillik azok is tulajdoni sérelmeket okozó jogszabályok voltak. Ezért ebben a vonatkozásban módosítást javasolunk az első kárpótlási törvény tekintetében a mellékletet illetően, valamint az átalányérték tekintetében kívánunk módosítást, ugyanis a szóban forgó tíz év, tehát az 1939 és 1949 közötti tíz év jellemzően a 100 főnél nagyobb létszámú alkalmazottat foglalkoztató vállalatokra, illetőleg vállalkozásokra terjed ki, tehát az ott írt átalányszámítás a limitált összeghatárt nem érintve nem alkalmas a kárérték kiszámítására, tehát – a bruttó kártérítési összeg felső határát nem érintve – az átalányszámítást ehhez a realitáshoz kellett igazítani.
Tisztelt Országgyűlés! A javaslat lényegét igyekeztem összefoglalni; elveit és jelentőségét illetően egy korábban hosszú ideig tárgyalt törvény során a tisztelt Parlament már alaposan megtárgyalta. Én azt hiszem, hogy még egyszer abban a reményben, hogy beváltotta a kárpótlási törvény – az eddigi időszak tapasztalatai alapján – a hozzá fűzött reményeket, bár csak az út elején tartunk, tisztában vagyunk azzal, hogy a végrehajtás hosszú évekre kiterjedő feladat; nem igényel további indokolást, úgy gondolom, a törvényjavaslat.
Kérem, hogy a szükséges és indokoltnak látszó és elfogadható módosító indítványokkal együtt – amelyek közül néhány már megérkezett – szíveskedjenek a törvényt megtárgyalva minél előbb elfogadni, hogy a korábbi törvénnyel egységes végrehajtás során fel tudjuk dolgozni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
