JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Elnézést kérek, hogy mint agrárgazdász kénytelen vagyok itt a szóváltáshoz egy megjegyzést tenni. Igaza van persze Szauter képviselő úrnak, hogy vetni kell, és többek között világos, hogy mikor, kinél van a föld, nyilván annak kell vetnie. Csak sajnos a vetéshez kell üzemanyag, kell vetőmag, kell műtrágya, ha éppen nincs a tulajdonosnak vagy kezelőnek pénze, hitel kell, a hitelképessége pedig érthetően rendkívül gyenge ezeknek a dolgoknak.
Visszatérve a törvényjavaslatra, a Szabad Demokraták Szövetsége természetesen teljesen egyetért ezzel a törvényjavaslattal, mind a szándékaival, mind annak a részletelveivel, hiszen ez a törvényjavaslat éppen azt a szabaddemokraták által is kifejezett igényt valósítja meg, hogy a kárpótlást csak egységesen, egy törvényben lehet kezelni.
Egyetért azzal az elvvel is, hogy az állam segítségével vagy az állam által elkövetett olyan rablásokat – amelyeknek jogcíme az volt, hogy egyes állampolgárokat németnek minősítettek vagy zsidónak minősítettek, vagy az volt a jogcíme, hogy valaki jobboldali – éppen úgy kell kezelni, mint ahogy a közvetlenül előtte volt rendszer hasonló előítéletek alapján végzett rablásait, és nem lehet a dolgokat különválasztani.
Így tehát igaza van Szauter úrnak, az ellenzék, illetve legalábbis egyik pártja megkapta azt a lehetőséget, hogy dicsérje az előterjesztést. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy ez nem azt jelenti, hogy ne látnánk máris máig aktuálisnak az eredeti kárpótlási törvénnyel szemben tett aggályainkat, s ezeket ne látnánk ma is megalapozottnak, mégpedig két nagyon fontos területen, és ez a kritika ma is aktuális.
Az egyik az, hogy mi igenis azt állítjuk, ahogy a kárpótlási törvény kapcsán kezeljük – s kezeli a törvény és a Kormány – a földügyeket, az nem célszerű megoldás. Ezzel szemben a szabaddemokraták által előterjesztett, Török Ferenc és Gaál Gyula-féle kezelési módot mind a kárpótlandók, mind a szövetkezeti tagok szempontjából célszerűbbnek, a gazdaságot jobban dinamizálónak, és ezáltal az ilyenfajta helybenjárást megelőzhetőnek tartjuk.
Az elfogadott kárpótlási törvényváltozatot tehát rossznak tartjuk, még akkor is, ha belátjuk, hogy a mai törvény csak ahhoz tud csatlakozni, nem egy másikhoz.
A másik kifogásunk pedig az volt a kárpótlási törvény ellen – ha még emlékeznek rá képviselőtársaink –, hogy szűkkeblű. Mégpedig azért szűkkeblű, mert hiányzik a túloldala, az a túloldala, amelyik egy olyan privatizációs programot mutatna föl, amelyben a kárpótlási jegyek valóságos vásárlási utalványokká tudnak válni. Tehát igazi privatizációs, a befektető társaságokat és kockázati társaságokat a privatizációba bekapcsoló s a vagyonjegyeket ott forgató rendszer nélkül bizony vérszegény a kárpótlási törvény, az így teljessé tett éppúgy, mint az eredeti.
Igaziból persze ennek a törvénynek nem az a jelentősége, amit itt anyagias és babonás világunkban jelentőségének tartunk, hogy néhány anyagi sérelmet kárpótol, vagy, mint a tegnapi törvény, az emberi méltóság és az emberi életben esett sérelmekért ad valamennyi kárpótlást. Hisz nyilvánvaló, igazságot tenni nem lehet. Az igazi jelentősége ezeknek a törvényeknek az, hogy bár ilyen rejtetten, bár ilyen félrevezető módon, de mégiscsak a mi rendszerünk és a mi Parlamentünk, kifejezi, hogy a magyar múlt tele van az állam által elkövetett igazságtalanságokkal, hogy a bűn a magyar törvényhozásban és a magyar jogszabálygyártásban tartósan jelen volt.
Pontosan tudjuk, hogy a bűn sajnos sokkal régebbi, mint ahogy Szauter képviselő úr itt említette, hiszen a későközépkorban, a barokk korban is bőven voltak felekezeti, nemzeti, származásbeli előítéletes törvények és jogszabályok. Igazán nem állíthatjuk, hogy ez csupán a XX. század bűne, de mégis volt a magyar államfejlődésnek egy olyan szakasza a múlt században, mikor azt hittük, hogy az ország kimenőben van a bűnös törvényhozás, az előítéletes hatalom által csinált rossz törvényhozás gyakorlatából, és sajnos 1919 után ide visszaestünk.
Ennek ellenére logikusnak tartom, hogy '39-től kezdjük a kárpótlási törvényeket, hiszen '39-től vált a bűn rendszerré, nem tévelygéssé, nem a hatalom önmagáról való megfeledkezésévé vagy az előítéletek tombolásából fakadó kibicsaklássá, hanem módszerré és rendszerré.
Amikor tehát a tegnap előterjesztett törvényt és a mai törvényt tárgyaljuk, és igyekszünk megalkotni, akkor valójában ítéletet hozunk a saját múltunkról, és ha igazságot tenni nem is tudunk, ahogy a tegnapi expozéjában az igazságügy-miniszter mondta, de legalább az igazságtalansággal pörlekedni tudunk, és ezt kell megtennünk itt most.
Azt nagyon látnunk kell persze, hogy óriási különbség az igazságtevés és az igazságtalanságtól való tartózkodás között van. Ugyanis azok a törvények, amelyek az igazságtalanságokat szülték tömegesen, általában az igazságtevés jegyében születtek a múltban is, ezekben a rendszerekben is. Amikor a Parlament, egy uralkodó politikai erő vagy bárki azt hiszi, hogy kezében van az igazság, és ennek érdekében rendelkezik, akkor válik az igazságtalanságok megteremtőjévé.
A köztünk élő bűn, a hatalomba, a törvényhozásba mindig befurakodó bűn kísértése akkor válhat gátlástalanná, ha az igazságtevés önhittségével lépünk föl. És hogy ez a veszély mennyire itt van, ezt mutatja például az előttem szóló képviselői beszéd is, amelyik csupán azt, hogy bizony vannak nagyon rossz újságírók, bizony vannak előítéletes újságírók, azonosítja azzal, hogy a sajtó ilyen vagy olyan. Én erre nyugodtan mondhatom, hogy bizony vannak nagyon felületes képviselők (derültség a bal oldalon) bizony vannak nagyon előítéletes képviselők, mégsem állíthatjuk, hogy a Parlament eleve egy politikailag elvetemült társaság. (Taps a bal oldalon.) (Fodor András Attila: Ezt nem is mondta senki.)
Még egy harmadik dolgot szeretnék megemlíteni, amely tisztán technikai jellegű: a törvényben azon jogszabályok pótlistájában, amely által okozott károk miatt most kárpótlást akar a törvény, szerepel az 1959. évi IV. törvény, a polgári törvénykönyvről szóló törvény, amelyben azt állítják, hogy kárpótlást kell adni abban az esetben is, ha valaki visszautasítván az örökségét, azt az állam örökölte tőle.
Természetesen igaz a jogszabálytervezőnek az az elképzelése, hogy nagyon sok olyan eset volt még sajnos '59 után is, tehát nemcsak az ötvenes években, amikor emberek olyan helyzetbe kerültek, hogy célszerű volt nekik politikai vagy személyi biztonsági okokból lemondaniuk az örökségről, és ilyen értelemben valóban a jog által történt zsarolás esete forog fönn, de azért az ebbe a törvénybe eső esetek nagyobb része úgy tűnik nekem, hogy nem ilyen. És egy másik technikai probléma: a törvény nagyon helyesen azt mondja, hogy amikor már valamilyen fajta kárpótlás volt a rablás után, vagy visszaadás, vagy kárpótlás, akkor nyilván nem lehet most azokkal újra foglalkozni, vagy csak csökkentve lehet. Egy csomó technikai poblémát vet föl ez a kérdés, amit a törvény nem is próbál kezelni, hogy hogyan lehet ezt tudni. Köszönöm szépen. (Taps.)
